Az Avaaz.org elnevezesű online aktivista oldal hangosan hívta fel a világ figyelmét arra, hogy a tanzán kormány mintegy 48.000 maszáj pásztor kitelepítését tervezi az ország északi területén elhelyezkedő, úgynevezett Loliondo vidéken, mert jóllehet ez a maszájok ősi földje, ugyanakkor a legmegfelelőbb az Egyesült Arab Emirátusok előkelőségeinek leopárd- és oroszlán-vadászataira is.

Tanzánia Természeti Erőforrás és Turisztikai minisztere, Khamis Kagasheki természetesen cáfolta a hírt, miszerint is a kormánya bárkit is ki kívánna telepíteni a Serengeti Nemzeti Park területéről, hozzátéve: tekintve, hogy a Serengeti egy nemzeti park, nem is élhetnek ott emberek.

Legtávolabb áll tőlem, hogy megsértsem az említett urat, aki minden bizonnyal a legjobb tudásával, hazája természeti és kulturális kincsei iránti maximális tisztelettel látja el munkáját – ahogyan az lenni szokott általában –, de a cinizmusnak e foka már valóban felháborító. Merthogy a maszájok földje bizony a nemzeti park területén helyezkedik el – maga a serengeti is maszáj szó, annyit tesz „végtelen föld”.

És az ember egyik ámulatból a másikba esik, még alig eszmélt fel a miniszter úr „bicskanyitogató” megjegyzése által kiváltott mélységes döbbenetből, és máris azon kapja magát, hogy kénytelen „elismeréssel adózni”, micsoda ügyesen megkomponált, szisztematikus kultúrairtás folyik. Már 2009-ben hoztak ugyanis egy intézkedést, ami az emberi tevékenység tiltásáról határozott azon területeken, ahol szafarikat (game tour) szerveznek. Na most a maszáj pásztornép, a pásztornépnek meg van a sajátos vonása, hogy állatokat legeltet, a legeltetés meg ugye, bárhogy csűrjük-csavarjuk, emberi tevékenység.

Az említett online oldal biztosan nem tud(hat)ja, ki állhat az ügy mögött, de – mondjuk úgy – erős a gyanú, hogy arról a bizonyos Ortello Business Company-ról lehet szó, amely az Egyesült Arab Emirátusok királyi családjának tagjaival együttműködve minden évben 560.000 dollárt ad a tanzán kormanynak, 150.000 dollárt pedig nyolc kiemelten fontos falunak folyósít a területen. Persze épít iskolát, hidat és kórházakat is, ami mind-mind elismerésre méltó... lenne, ha ezzel nem érné el, hogy a tanzán kormány nemcsak a vadállatainak trófea vadászatokon történő irtása fölött hajlandó szemet hunyni, de hovatovább őslakosainak kitelepítését sem tagadja meg.

Jómagam a maszáj kultúrával egyetemi tanulmányaim során találkoztam először, és abban a szerencsés helyzetben vagyok jelenleg, hogy ez a korábban olyannyira „élménytávoli” törzs a valóságommá válhatott, Kenyában és Tanzániában többször adódott, és remélem, adódik még lehetőségem beszélgetni maszáj emberekkel a Taita alapítvány jóvoltából. Az a szimbiózis, ahogy ezek az emberek a természettel együtt élnek, az a tisztelet és szeretet, amivel a hagyományaikat ápolják, lenyűgöző és egyszersmind megindító. Egyre szűkülő területeik, a csordáikat időről-időre tizedelő éghajlati viszontagságok, valamint különböző állami intézkedések miatt (Kenyában a nemzeti parkok területén élő maszájok minden, oroszlán által elejtett szarvasmarhájuk után 20.000 kenyai shillinget, vagyis 240 amerikai dollárt kapnak az államtól, ugyanakkor ha ők, állataik védelme okán rákényszerülnek egy oroszlán megölésére – mert teszem hozzá, ők csakis ebben az esetben teszik azt – 100.000 shillinget, azaz 1200 dollárt kötelesek fizetni az államnak; ezért sok, főként fiatal maszáj kényszerül arra, hogy – egyébként csodálatosan szép – kézműves termékeiket a turisták által látogatott helyeken értékesítse, vagy éppen hotelekben mintegy „ügyintézőként” dolgozzon. Az európai emberek ugyanis sokkal szívesebben kommunikálnak egy maszájjal, mert tisztességesek, megbízhatóak és sokakkal ellentétben itt Afrikában ők nem azon fáradoznak, hogy „lehúzzák” a mzungut (európai embert). A fiatal generáció tehát találkozik, sőt benne él a modern világban, de sokan csak kényszerből vállalják, hogy falujukat elhagyva „a mi kedvünkre tegyenek”, ők pénzt keresni jönnek, hogy aztán visszatérhessenek és a megkeresett pénzen marhát vegyenek, mely marhával feleséget vásárolhatnak maguknak, hogy aztán vele, vagy velük – a maszájok ugyanis többnejűek, persze csak a leggazdagabbak – letelepedve tovább ápolják és örökítsék hagyományaikat.

De mi van akkor, ha egyszer nem lesz hova hazamenni ezeknek a fiúknak?

Különböző olvasmányélményeink során számtalanszor szembesülünk azzal, milyen szívtelenül és gátlástalanul pusztítottunk és pusztítunk ma is mindent magunk körül, legyen az élővilág, kultúra, ember - és vagyunk néhányan, akik “csak” olvasva is megkönnyezzük ezeket a történeteket. Sokról azt gondoljuk, régen történt, és bár feldúl és elkeserít minket, az idő sokat segít, mondjuk úgy, csillapítja a bűntudatot vagy a részvétet, amit a veszteség fölött érzünk.

De mindaz, amiről a fenti sorok szólnak, a jelen. A mi jelenünk. És mégha térben távoli is, létező. Egyelőre...

(A hivatkozott forrás: The East African, 2012. augusztus 25—31.)