Čiovo szigete egykor IV. Bélának adott menedéket a tatárok elől, majd a törökök elől menekülő keresztényeknek, illetve a leprások elkülönítő települése volt. Ma virágzó üdülőkörzet apartmanházakkal, kisjövedelmű európaiak számára. Tengeri sünök, kagylók, rákok a vízben, és sziklazúzalék, zért fürdőcipő ajánlott.

Elindulunk le a tengerhez. A keskeny utcácskában kétfelől kőkerítés, olaj-, citrom és fügefák, rózsaszín, fehér és piros oleanderek. Kanyarog az utca, aztán kész, elfogy alattunk, mi pedig egy zöldségeskertben találjuk magunkat. A köves, vörös talajon paradicsom, paprika, saláta, öntözőberendezéssel körbekerítve. Kínos a helyzet, valakinek a kertjében vagyunk, ki szeretnénk jutni innen mielőbb. Van egy kertkapu, azon ki. Egy szomszéd telekre érünk, egy udvarra, ahol éppen grillezni készül a család. Elnézést hebegünk angolul, horvátul válaszolnak, nem értjük, de az arckifejezésük legalább nem barátságtalan. Így megy ez többször, több napon át.

Idejövetelünkkor a műholdas navigátor (GPS) is úgy irányított, hogy többször bementünk valamelyik magánutcába, magánudvarba,  ahonnan nehezére esett a gépkocsi motrának kaptatón fel hátrafelé közlekedni, csikorogtak a gumik, füstölt a műszerfal.

A település, Okrug Gornji Horvátország Čiovo nevű szigetén található, amely a Trogir riviéra része, a Közép-Dalmáciai partszakaszon. A szigetet híd köti össze Trogir óvárosával. Területe 28,8 négyzetkilométer, legmagasabb pontja a 217 méter magas Rudine domb. A szigeten 1888 óta működik a trogiri hajógyár. Tengerpartja a maga rendezetlenségében őrzi még azt a vad hangulatot, amely a turisták, a nyaralók megjelenése előtt uralhatta.

A vízpart kövein tengeri sünök és kagylók ringatóznak, illetve kis rákok napoznak. A partszakasz teljes egészében a fürdőzőké és a halászbárkáké is ugyanakkor. Hirtelen mélyül a meder, kisgyereket nem ajánlatos egy percnyi felügyelet nélkül sem hagyni. Vízimentő nincs, bár egyes helyeken bólyák lebegnek a víz színén, nem sikerült megfejteni, hogy mire figyelmeztetnek, vagy mit szimbolizálnak.

Az itt nyaralók többsége horvát, de sok a német és az orosz beszéd is, magyar elvétve akad, a román egyáltalán nem jellemző. A szép új nyaralók, apartmanházak, panziók között üres telkek, kertek, udvarok teszik változatossá a helyet. Egy gondozott kert mellett egy félbehagyott építkezés, gazos telek, udvaron összegyűjtött és valószínüleg ottfelejtett építkezési törmelék, félig megépített kerítés, kővel telehordott olajfaliget, szépen ápolt citromfák, öntözőberendezéssel felszerelt zöldségeskert, bárka kikötve a tengertől félreeső helyen, mellette gépkocsikerék, vízibicikli, régi ládák – körülbelül így fest dióhéjban a település. Az építkezés folyamatos, van ahol négyen-ötön dolgoznak és napról-napra épül a ház, míg máshol ímmel-ámmal végzik a munkát. Elkapott pillanat: a daru többszintes épület mellett áll, karját leengedi, a horog himbálózik jobbra-balra, a lent álló ember elkapja és sárga szatyrot akaszt rá. Üveg sör kandikál ki belőle. A darus felhúzza, de nem éri el a fülkéjéből, ezért egy kampóval sikerül leakasztania a “védőitalt” tartalmazó szatyrot. 

Čiovo a történelem előtti időkben is lakott volt, a római forrásokban  Bua, Boa, Bavo és Bubus néven szerepel, melyek illír hagyományokra vezethetőek valószínűleg vissza. Čiovo mai, szláv neve valószínűleg a legdélebbi csúcsnak számító Jovis-fokra (Caput Jovis) vezethető vissza. A sziget a római korban a száműzöttek, a leprajárvány idején pedig a leprások szigete volt.
Ide, pontosabban a Kraljevac szigetre menekült a magyarok második honalapítójának tartott IV. Béla is a tatárjárás idején, ennek emlékét őrzi a kis sziget neve is. A XV. században kezdett növekedni a sziget lakossága, amikor  nagy számban telepedtek le itt a törökök elől menekülők.

Dalmáciában a dalmát nyelvet már senki nem beszéli, az utolsó dalmát anyanyelvű személy a 19-ik század végén hunyt el.