banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

"A böjt arra való, hogy dolgaink elhelyeződjenek"

Nagyböjtben a megtisztulás és mértéktartás gyakorlatát végezzük fizikai mindennapjainkban, de kevesen gondolnak arra, hogy ezekre a gyakorlatokra a lelki életünkben is szükség van. Erdélyi történelmi egyházak képviselőivel beszélgetünk a böjtről, elsőként Takó István római katolikus egyetemi lelkészt, plébánost kérdeztük. 

Induljunk ki abból a valóságból, hogy az ember arra van teremtve, hogy megismerje, szeresse Istent, mindent az Ő tiszteletére és dicsőségére tegyen és ezáltal az élete kiteljesedjen. Minden más azért van, hogy az embert segítse céljának elérésében. Ezért fontos, hogy az ember mindent ezen rendeltetésének megfelelően használjon. A böjt erre való, hogy a dolgok helyére kerüljenek. Ez sokszor nagyon távolinak tűnik. Segíthet ebben például a Szűzanya példája, aki angyali üdvözlet által kapta meg a megtestesülés örömhírét.  Vigyázni kell, sokan azt hiszik, a Mária-tisztelet az ájtatosságokban merül ki, pedig a máriás lelkület követésében kell keresnünk.

Miből áll a máriás lelkület?

Ez a spirituálisabb életforma. Általában Mária igenjére szokták kiélezni, arra, hogy ő igent mondott Isten akaratának abban a helyzetben, abban a körülményben, amiben ő éppen volt akkor, amikor az Úr angyala elhozta neki a megtestesülés hírét. A máriás lelkület azt jelenti, hogy abban a jelenlegi helyzetben, amiben én éppen vagyok, ott kell keresnem a Jóisten akaratát - ez természetesen mindenki számára más. Ebben a lelkületben meg tudom találni és el tudom fogadni Isten akaratát abban a helyzetben is, amikor nincs feltétlenül minden rendben.

Mert jogos a kérdés: miért nem várhatott volna Isten arra, hogy előbb kössenek házasságot Józseffel és utána küldje el a követét, hogy egy „rendezett” családi körülménybe lépjen be a megtestesült Fiú? Mi van, ha az életünk romokban hever és akkor kapunk egy feladatot, ami a mi elképzelésünkben nem fér össze a helyzetünkkel, lehetőségeinkkel? Ez az, ahol a máriás lelkület kapcsolódik a nagyböjthöz. Ez az a pillanat, amikor Józseffel együtt arra az útra lép Mária, hogy a Jóistentől kölcsönbe kapott gyermeket fölnevelje.

Minden gyermeket kölcsönbe kapunk a Jóistentől?

Annyi baj van a világban, a szülőknek a gyermekvállalás nagyon nagy kihívás. „A gyerekek hálátlanok” – halljuk gyakran, mert a szülők sokszor elvárásokat támasztanak, pedig nem kéne. Persze, nem lehet teljesen szabadon, kötelességmentesen felnőni, és természetes, hogy vannak kötelességeink, de picit tudatosítani kell, hogy mindent, amit kaptunk, még a saját gyermekeinket is, csak ideig-óráig kaptuk a Jóistentől. 

A kereszteléstől a temetésig, a katolikus liturgiában és a szentségekben próbáljuk folyamatosan tudatosítani magunkban ezt a kölcsönkapott állapotot, és fontos, hogy ezzel párhuzamosan mindig a hála legyen előtérben.

Erdélyben is, de a tágabb világban is látjuk a szélsőségeket: vagy egyáltalán nincsenek felkészülve az emberek a gyerekvállalásra, vagy nem teremtik meg, nem tudják megteremteni gyermekeik számára azt a meleg családi fészket, amiben ők szépen növekedhetnek. Ennek pedig az az eredménye, hogy ezek a gyerekek pótcselekvésekben keresik a megnyugvást. Ilyenkor igazából a szülőket kellene segíteni, és valahogyan megpróbálni helyreállítani a rendet, ahol szülőnek is, gyereknek is, Istennek is helye van. A legjobb az lenne, ha az egész családdal együtt lehetne foglalkozni ilyen esetben.

Mi az esélye azoknak, akik „eltévedtek”?

A legfontosabb az, hogy soha nem mondunk ítéletet valaki fölött. Aztán feltesszük a kérdést, hogy hogyan juthattak ide ezek az emberek? Valószínűleg, nálunk, az egyházban nem találták meg azt, ami a spirituális igényüket kielégítse. Ebben az esetben ez egy tükör számunkra, amely önvizsgálatra sarkall. Ezeket az embereket kellene megérteni, meghallgatni, elérni.

Mi papok sokszor nehezen érjük el az ilyen eseteket. Azt gondolom, a laikusok, világiak azok, akik ilyenkor sokat tehetnek az embertársaik érdekében. Az egyetemistáimmal kapcsolatban érzem, ők el tudják hozni ezeket a problémákat, és el tudják vinni nekik a segítséget, mivel másképp hangzik a pap szájából, és másképp, amikor egy, a környezetéből származó ember viszi az üzenetet. Meg kell értenünk, hogy ezt a Jóistennek fenntartott helyet, ami helyébe űr keletkezett, miért pótszerekkel vagy pótcselekvésekkel próbálják megtölteni.

Hogyan alakítják az egyházi embert az ilyen esetek?

Van egy jól kitaposott ösvény, ami bevált, dinamikájában látjuk az üzenetünket, de a közvetítés módján újra el kell gondolkodnunk. Ennél is fontosabb, hogy az Úr Jézust ne csak az istenségében próbáljuk megközelíteni. Mintha megfeledkeztünk volna az emberi jellegéről, pedig a kereszténység a megtestesülés vallása. Ha egy picit jobban odafigyelnénk az Úr Jézus emberségére és nem csupán istenségével lennénk elfoglalva, akkor az embert magát is másként értelmeznénk.

Jó lenne, ha a megtestesülésen keresztül tudnánk értelmezni az életünket és az üzenetünket: hogyan tud megtestesülni emberiben az isteni. Az Úr Jézus megkísértése, szenvedése, az, hogy lépten nyomon ki van téve az emberi ármánykodásnak, irigységnek, rosszindulatnak, mind az emberségre irányítják a figyelmet és arra, hogy mi az Ő válasza ezen helyzetekre.  Fontos ehhez, hogy tisztán lássuk az üzenetet és tanítást, de talán még fontosabb, hogy ebbe a krisztusi életformába begyakoroljuk magunkat.

A világi önmegtartóztatáson túl mi a nagyböjt lelki oldala? Mik a feladataink ilyenkor?

Arra kellene figyelni, hogy ne csak életprogram vagy diéta legyen a böjt célja. Ne az legyen a cél, hogy lefogyok, vagy az akaratomat edzem, vagy, hogy általa kierőszakolok a Jóistentől egy kegyelmet, áldást. Ne a Jóisten ajándékaiért tegyem ezeket, hanem önmagáért a Jóistenért.

Vannak sokkal fontosabb és biztosabb energiaforrásaink, mint az a betevő falat. Sikereink vannak, elismerésre törünk, kellenek a feladatok, amelyek kiteljesítenek, de ott van a benső erő, aki maga a Jóisten, és ebből a valóságból kellene kiindulni. Loyolai Szent Ignác mondja, hogy minden egyéb azért van teremtve, hogy az embert segítse annak elérésében, hogy megtalálja és szolgálja Istent. Az ember élete során kapcsolatokat, hivatást, házastársat, gyerekeket kap, ám annyiban kell élnie ezekkel az ajándékokkal, kölcsönkapott helyzetekkel, amennyiben azok az embert magát az eredeti célja elérésben segítik. A böjti időben ez kerül picit jobban előtérbe. Ezeket a dolgokat amiket a Jóistentől kaptunk, elkezdjük jobban használni a cél érdekében.

Segít felismerni ezt a feladatot a böjt?

Igen. Azt gondolom, hogy amikor erre odafigyelünk, rend alakul ki az ember életében. Ez a rend teszi lehetővé, hogy nagyon tudatosan veszi magához az ételt, tudatosan szervezi meg a napját, az imádságát. Figyel a másikra, a mindennapok cselekedeteit próbálja akár imádságként végezni, és ezek mind abban segítenek, hogy befele forduljunk és felismerjük az életnek az értékét, megtalálni a másik emberben is a testvért, az istenit.

Az említett Szent Ignáci elv szerint, amíg ezt segíti a böjtünk, addig ez helyénvaló, amikor meg már nem, akkor azt hiszem, nem böjtről beszélünk. Ezt keresni, próbálni kell, a többit a Jóistenre kell bízni. De senkinek az igyekezetét nem szabad elítélni, lekicsinyelni, mert előfordulhat, hogy a fogyókúrája vagy bármilyen célból vállalt lemondása elsegíti őt egy mélyebb látásra, tudatosságra, kereső életre. 

Hogyan mutatkozik a böjti időszak a templomban?

A katolikus liturgia elég színes és minden érzékszervre hat. De ilyenkor a szemnek és a fülnek a böjtje tapasztalható a liturgiában. A templom díszítésében, a zenei szolgálatban az egyszerűségre törekszünk. A liturgia résztvevőit ez az egyszerűség abban kell, hogy segítse, hogy teljes személyükben a lényegre, a Jóistenre figyeljenek. Ugyanakkor ez az egyszerűség azt is szolgálja, hogy húsvétkor sokkal ünnepélyesebben csendüljön fel az alleluja és hangsúlyosabb lehessen az ünneplés.

De manapság csak két generáció jár rendszeresen templomba: a gyerekek és az idősek, a középkorúak nem igazán.

A középkorú korosztály az, akik hajtanak, akik dolgoznak. Sok feladatuk, kihívásuk van, ezért nekik lenne a legnagyobb szükségük a lelkiekben való megerősödésre. Ebben a sajátos közegben, az életük forgatagában kellene megtalálni az embereket. A spiritualitás értékét, a jó értelemben vett lelkiséget és a lelki gyakorlatokat kellene megtanítani nekik – erre pedig a legjobb közeg az imádság.

Természetesen az imádság minden korosztálynak más és más. Gyerekkorban a kötött imaszövegek a jók, amik megfelelnek a kor érettségének. Utána jön a kamaszkor, amikor a kérdések, vizsgálódások szabad, kötetlen imája az, ami a léleknek megfelelő. Ilyenkor elbeszélünk a Jóistennek dolgokat.

Lehet, hogy a dolgozó fiatal- és középkornak az imádsága a szemlélődő lenne, amiben a tudatosság nagyon fontos szerepet kap. Ez abban segíti a dolgozó embert, hogy a mindennapi munkájában, abban a taposómalomban tudjon úgy jelen lenni és végezni a munkáját, hogy abban fedezze fel az értéket. Az ima soha nem öncélú dolog, hanem a beteljesedést segíti, az életet segíti, kapcsolatban kell, hogy legyen az élettel.

A rendet segíti a böjt, az alamizsna, a tudatosság, az imádság. De akkor jó ez a rend, ha élet van benne, spontaneitás. Az élet pedig állandó párbeszéd és ütközés.

Tehát a rend az egy féle mankó az élethez?

Igen, ez egy fajta öröm, ugyanakkor emlékeztető is az elhatározásban, hogy én valamiben kitartok. Ennek a gyakorlásában pedig nagyon sokat segít a böjt. Ha minden nap felajánlok valamit ebben az időszakban, az ne csupán egy emberi dolog legyen, vagy egy kiszámított, „tárgyi” felajánlás. Hanem ebben az alamizsnában legyen ott a Jóisten spontaneitása, az ő akarata: az, hogy kapcsolatban vagyunk az élettel.

Így adunk esélyt a csodának, hogy megtörténhessen. Nem lehet kierőltetni azt, hogy megtörténjen a csoda. Nem úgy működik, hogy adok valamit és azért cserébe isteni kegyelmet kell kapnom. Ha teszek valamit, azért ne várjak elismerést, hanem engedjek teret általa a csodának. Csupán késszé tehetem magam a Jóisten kegyelmének a befogadására, a vele való találkozásra.

Mikor ér véget a lelki böjt, meddig kell tartani?

Nincs böjt feltámadás nélkül. Ez az időszak erősen a keresztre és a szenvedésre összpontosít, a fájdalmakra, veszteségekre irányítja a figyelmet. Arra kell vigyázni, hogy ez feltámadás nélkül nem sokat ér. Nem mondhatom egy szenvedő embernek, aki nem látja a végét, hogy szenvedjél csak nyugodtan, mert ez jó. Ez lehet az irodalom ismérve, de nem az életé. A szenvedésnek keresztény megközelítésben csak akkor van értelme, ha tudjuk, hogy van feltámadás. Valahol a végén ott van a Jóisten, vár az Úr Jézus.

Az emberek nem hiszik, nem tudják elképzelni, hogy az ő saját életükben vagy az életük bizonyos területén megtörténhet a feltámadás. Minden ember életében máshol és más mikor történik ez a feltámadás. Van ennek egy dinamikája: a keresztény ember az életét abban kell hogy megalapozza, hogy a Jóisten szeret. Bűnös emberként is szeret engem: úgy, ahogy vagyok. Amíg az ember ezt nem tapasztalja meg az életében, addig nagyon nehéz az embernek keresztre mennie. Amikor valamit a Jóisten szeretetéből, a megtestesülésből megtapasztal, akkor érez vágyat arra, hogy utánozza a testté lett Igét, az Úr Jézust. Akkor történik meg, lesz valósággá benne a megtestesülés. Akkor kezdek el emberekhez, dolgokhoz, az élethez úgy viszonyulni, ahogy az Úr Jézus tette, mert ez nekem fontossá válik.

Mit üzen a feltámadás?

Elindulok ezen a jézusi úton, mert fontos ez nekem. De sokszor az történik, hogy amikor fájdalmassá válik az út, akkor félreállok… persze ez is kegyelem és áldás kérdése, nem mi irányítjuk. De ez a menekülés azért van, mert nagyon nehezen fogadjuk el a feltámadást. Azt, hogy ezen értelmetlen dolgok mögött az Isten ügye, akarata fakad.  Ebben a szenvedésben is lehet találkozni a Jóistennel. Sőt, ebből történik a feltámadás. Ez a feltámadás, hogy az életünkben ki tudunk tartani.

Ezek szerint még a földi életünk során feltámadunk?

Az életünk valamilyen területén lesz feltámadásunk. 

Azt is el tudom képzelni, hogy valamilyen bűnbe beleesünk és ezek által a gyakorlatok által, amilyen a böjt is, az imádság is, egyszer csak azt vesszük észre, hogy megszabadultunk ettől a bűntől, ami eltávolított a Jóistentől és ez a bűn már nem akadályoz meg engem a vele való találkozásban.   

A Szűzanya mindvégig kitartott fia mellett. Távol, közel, de ott volt mindvégig mellette, a keresztúton is. És át kellett élnie ezt a fájdalmát, hogy elveszítette fiát. De részesül a feltámadás örömében, amikor visszakapja gyermekét.

Mit jelent az Anyaszentegyház?

Egy férfiembernek ezt nagyon nehéz megérteni. Valamit sejtünk, mert van édesanyánk és a vele való kapcsolatból megsejtjük ezt a minőséget: a féltő, óvó, sokszor a széltől is megóvó védő szeretetet. Ezáltal a kifejezés által érthetjük meg leginkább azt, hogy az anya a feladatában, munkájában, mint ahogy a Szűzanya is, hihetetlen erőket kap. És ha látja azt, hogy a gyermeke boldog és megtalálta az útját, akkor ő is boldog.

Ilyen módon lenne anyánk az egyház, mert abban szeretne segíteni, hogy az emberek megtalálják az életútjukat. Hogy a Jóisten dicsőségére, tiszteletére és szolgálatára tegyünk dolgokat. Ezt kéne megtalálni, megérteni és együtt élni ezzel a gondolattal. Ha én egy embert elsegítek arra, hogy ő boldog, megelégedett életet éljen, az adott körülményei között, akkor elértem a célomat. Az ilyenkor megélt üdvösség pedig egy boldog pillanat, ami magában a feltámadásban van. 

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?