A maszol.ro rendhagyó interjúsorozatot indít az RMDSZ európai parlamenti képviselőjelöltjeivel. Nem a politikai programjukról, a választási ígéreteikről faggattuk alanyainkat, hanem életpályájukról, világszemléletükről, netán családjukról vagy hobbijukról. Harmadik interjúalanyunk Vincze Loránt.

Közel öt évvel ezelőtt az RMDSZ külügyi titkáraként került Brüsszelbe. Azt kapta, amire számított?

Brüsszel maga a bábeli zűrzavar, a színek, a hangulat, a többnyelvűség, amelyet a különböző kultúrájú, nemzetiségű emberek alakítanak ki. Ez nagyon izgalmassá, változatossá teszi a várost. A mindennapi élet viszont - éppen a multikulturalitás miatt - tele van kihívásokkal, nem mindig egyszerű megtalálni a közös nevezőt. És ott van a belga kérdés is, a flamand-vallon szembenállás, ők gyakran nem akarják megérteni egymást, nem akarják beszélni egymás nyelvét. A kétnyelvűség sajnos csupán mítosz.  Komoly vonatbaleset származott abból, hogy a flamand mozdonyvezető nem értette a csupán franciául beszélő forgalomirányítót. A jólét ellenére erős a nacionalizmus, és a történelmi reváns iránti vágy sokszor felülírja józan döntéseket. Ez nagyon meglepett.

Otthon azt képzeltük, hogy Nyugat-Európában gördülékenyebben mennek a dolgok az élet összes területén, hát ez sem így van, néha súlyos problémák vannak például a közszállítással, akár órákat is késhet a busz, egy pár centis hó miatt percek alatt megbénul az egész ország, óriási a bürokrácia, sokszor körülményes bejutni egy orvoshoz, több hónapos várólisták vannak, de akkor is meglehet, hogy csak ismerős ajánlásával fogad az orvos.

Szakmai értelemben könnyű volt a beilleszkedés, az intézményt könnyű volt megtanulni. A több idegen nyelv ismerete sokat segített a munkában és a magánéletben is. Nagyon meglepett a Brüsszeli „eurokrata léggömb” zártsága, furcsa volt szembenézni azzal, hogy olyan emberek ezrei dolgoznak az intézményekben, akik maguk sem szeretik a bürokráciát, amelyben dolgoznak, munkájukat nem tartják érdekesnek, de kárpótolja őket a jó fizetés, a jobb életkörülmények. Nagyon nehéz ilyen körülmények között hatékonyságról, eredményességről beszélni. Ez alól - számomra legalábbis - kivételt jelentett Brüsszel pártpolitikai dimenziója, a döntéshozatal előkészítésének izgalma, amikor az általad elkészített javaslathoz kell támogatókat szerezned, pozitív döntést elérned, hogy aztán itthon a közösség javára fordítható intézkedésekké váljanak.

S ha már az itthonról esett szó, ez hol van Vincze Loránt számára?

Az itthont számomra az a hely jelenti, ahol a családommal élek. Mivel viszonylag gyakran költöztünk a feleségem azt szokta mondani, hogy az itthont magunkkal visszük: egymást, az emléktárgyainkat, a történeteinket. Szerencsére dinamikusak és könnyen alkalmazkodóak vagyunk. A munkám úgy hozta,  hogy ez itthon most Brüsszel, korábban Bukarest, Kolozsvár és Marosvásárhely volt. Az otthon azonban a szülőföldet jelenti, Erdélyt, a Székelyföldet. A családi kapcsolatok révén nagyon sok hely különleges számomra Erdélyben. Elsősorban Marosvásárhely, amely a gyermekkort, a családot,  az iskolát jelentette, és amely ma is a legotthonosabb közeget, a központot jelenti számomra. Családunk anyai ágon gyergyószárhegyi, apai ágon kalotaszegi, a nyarakat pedig sok éven át Székelyudvarhelyen töltöttem a nagyszülőknél. A feleségem révén a Szilágyságban is otthon érzem magam, immár tizenhat éve több időt töltünk ott. A feleségemmel Kolozsváron az egyetemen ismerkedtünk meg, nosztalgiázni tehát oda térünk vissza.

A család hogyan illeszkedett be?

A család számára az első év volt nehéz, sok mindent meg kellett szokni, illetve meg kellett tanulni, új nyelvektől az emberek észjárásáig, gyakorlatilag minden más, mint Erdélyben, illetve Bukarestben volt. De végül is, mondhatni zökkenőmentes volt a beilleszkedésünk, már eleve úgy jöttünk ide, hogy kíváncsiak voltunk, szerettünk volna új kultúrát, új nyelvet megismerni, és ez sikerült is. Nem érezzük magunkat idegeneknek, mert itt a nagytöbbség idegen, bevándorló, maga is a helyét keresi.

Már első nap szívesen fogadott egy kedves nyugdíjas flamand szomszédunk, a költözéskor segített cipekedni, és azóta is, ha bármi gond van, rá mindig számíthatunk, ő vigyáz a lakásra, ha elutazunk, még kisebb javításokkal is meglep, mire hazajövünk. A fiam gyakran bejár hozzájuk és játszik a kiskutyájukkal. De egyébként ritka az ilyenfajta közvetlenség és segítőkészség. Tulajdonképpen csak a feleségem és a fiam élnek valódi belga, brüsszeli életet, tökéletesen megtanult franciául, most már a hollanddal is barátkozik, mindenféle nemzetiségű barátai vannak, cserkészkedik egy katolikus csapatban, és a Vörös ördögöknek drukkol, ha fociról van szó. A feleségem a francia után tanult holland nyelvet is. Ők ketten tudják igazán, hogy mit jelent egy idegen országban élni. Én a Parlamentben nem vagyok része a mindennapi belgaságoknak, és életem nagy részét reptereken és Erdélyben töltöm, az elmúlt két évben a kisebbségi kezdeményezés előkészítése, néhány hónapja pedig a választási kampány előkészítése miatt.

Hiányzik-e valami otthonról? Az itthoni ízek? Az újságírás?

Az elején nagy gondban voltam, ugyanis nem lehetett mákot és tehéntúrót vásárolni. Mostanra azonban ez is megoldódott: két éve közel hozzánk megnyílt egy magyar hentesbolt, ott szerezzük be a magyaros termékeket. Ha otthon vagyok, hétvégén én főzök, főleg hagyományos erdélyi ételeket, ez számomra az aktív kikapcsolódás netovábbja. A vendégeinket is hagyományos ételekkel kínáljuk, a vinettesaláta, a túrósgombóc, a csirkepaprikás vagy a töltött káposzta mindig osztatlan sikert arat. Hét közben viszont a feleségem inkább nemzetközi konyhával kísérletezik, kalóriaszegény kiszerelésben.

Ami mégis hiányzik, az itthoni emberek lezsersége, közvetlensége, humora. A belgák eléggé zárkózottak, nagyon nehezen lehet még véletlenszerű szemkontaktust is teremteni bárkivel, nemhogy szóba elegyedni. A metrón, kávézókban, parkokban mindenki inkább olvas, szerintem elbújnak a könyveik mögé, hiszen egy olvasó emberhez ugye senki sem szól hozzá.

Nemrég könyve jelent meg a „magyar” Bukarestről. Mi késztette ennek a megírására és milyen volt a fogadtatása?

Bukaresthez rengeteg sztereotípia kapcsolódik. Az erdélyiek közül sokan úgy fogalmaznak, hogy csak egy bizonyos irattal szeretnének majd a fővárosba kerülni. Bukarestnek is megvan azonban a maga varázsa. Személy szerint úgy kedveltem meg a fővárost, hogy amikor odakerültem, viszonylag sok szabadidőm volt, hétvégente reggeltől estig jártam a várost. Felfedeztem a külvárosokat, a régi városrészt, parkokat, beszélgettem emberekkel és rájöttem: Bukarest ugyanolyan város, mint bármelyik más.”

Idővel azt is megtapasztaltam, hogy a bukarestiek kedvelik a magyarokat. Az erdélyieket általában magasabb kultúrájú, más közegben nevelkedett embereknek tartják, akik nem mellesleg jobban és többet dolgoznak. Ezen belül a magyar ember külön egzotikum. Tapasztalatom szerint a bukarestiek nagyon távol állnak attól a nacionalista gondolatvilágtól, amely az erdélyi románok egy részét jellemzi. Teljesen nyitottak, befogadóak tudnak lenni.

Winkler Gyula EP-képviselő közvetlen munkatársaként dolgozik, okozott-e mindennapi munkájukban feszültséget az, hogy már hónapokkal ezelőtt bejelentette, pályázik a befutó EP-képviselői helyek valamelyikére?

Én nem éreztem ilyesmit. Winkler Gyulával közel öt éve dolgozunk együtt, korábban, én újságíróként, ő politikusként többször beszélgettünk, ezért mindketten biztosak voltunk abban, hogy politikai kérdésekről, az érdekképviselet mikéntjéről nagyon hasonlóan gondolkodunk. Ez pedig biztos alapját jelentette a közös munkának. Én nagyon sokat tanultam tőle, a külpolitikai projektben együtt dolgoztunk, a közmegítélés szerint eredményesen. Az évek során én egyre több politikai megbízatást kaptam az RMDSZ elnökétől, a Szövetség megbízásából vettem részt az Európai Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának, a FUEN munkájában. Részt vettem az RMDSZ legfontosabb külpolitikai tárgyalásain, a FUEN igazgatójával közösen a polgári kezdeményezés előkészítését koordináltam, ezzel pedig a háttéremberből fokozatosan szakpolitikussá váltam, egyre többet keresett a sajtó és jelentem meg a médiában. Természetes volt tehát az a lépés is, amelyet Winkler Gyulával és a Szövetség vezetőivel már hosszú ideje beszéltünk, hogy része szeretnék lenni annak az RMDSZ csapatnak, amely a választók elé áll és a bizalmukat kéri, újabb mandátumot az európai parlamenti választáson. Megtisztelő számomra, hogy az RMDSZ jelöltjeinek csapatát erősíthetem.

A FUEN alelnökeként megismerhette az európai kisebbségeket. Kiket fogadott szívébe? Kik, azok, akiknek a helyzete nagyon hasonló az erdélyi magyarokéhoz?

Az életben és a munkában is azt az elvet követem, hogy a hatékonyság érdekében teljes mértékben meg kell ismerni egy közeget, el kell tudni vegyülni benne, meg kell tudni érteni. Így voltam Brüsszellel, de így érzem a kisebbségvédelem területét is. Nem lehetünk eléggé hatékonyak a magyar és erdélyi ügyek előmozdításában, amíg nem ismertük meg a többi európai kisebbség helyzetet, amíg nem szolidarizáltunk velük.

Személy szerint a görögországi törökök helyzete nagyon megérintett. Még a kétnyelvű magánóvodákat sem engedi működni a görög állam, az ott tanuló gyerekeket nem veszik fel az iskolába. A közoktatásban pedig csupán nyelvórák vannak, török nyelvű oktatás nincs. Az állam nevezi ki a helyi imámokat - a vallási vezetőket, a közösség pedig természetesen nem hajlandó elfogadni őket.  Hihetetlen és elfogadhatatlan dolognak tartom ezeket.

Másfelől irigylésre méltó például a németországi dánok kulturális autonómiája, a néhány tízezer fős közösségnek teljes intézményrendszere van, a székházukban pedig több mint száz alkalmazott dolgozik. Emellett igazán szerénynek nevezhető a közel másfélmilliós romániai magyarság érdekében dolgozó RMDSZ-nél dolgozó munkatársak száma.

Az igazi nagy élmény pedig természetesen Dél-Tirol. Az ott működő autonómia-modellt már több alkalommal nyílt lehetőségem jobban megismerni, ezért őszintén tudom mondani: hozzuk el Dél-Tirolt Erdélybe.