- Nincs kedvem felébredni. – morgott Balázs az ablakon áttörő világosságra, de elkésett, mert ekkor már ébren volt. Nem sütött a nap, csak valami szürkéskék fény magyarázta félreérthetetlenül: reggel lett.

Balázst nem dobta fel a tény (sem a fény), mégis. Reggel lett az ablakpárkány hervadt virágain, a függöny rombuszaiban, a szőnyeg egymáshoz simuló göröngyein, a földre dobott ruhákon, a Quimby cd poros szivárványán, a szemközti fal fényredőcsíkjain, az óra feleselő másodpercmutatóján – megállíthatatlanul reggel lett. Balázs csak nézte.

Mint egy unalmas filmet, ahol értelmetlen jelenetek követik egymást, ahol pocsék a történet, pocsék a rendezés, a színészi játék – szerette volna kikapcsolni. De lehunyt szemhéja mögött is unta a filmet. Néhányszor csatornát váltott, ugyan nem keresett tudatosan semmit, csak fárasztotta az üresség, amit megtalált minden lusta perc nehezékében. Úgy érezte, ha nem söpri le a szél az antennát, a Külső-Belső Világ Tévét bámulva ő sugármérgezést kap.

A gondolatsugarak ott tolakodtak ereiben, félrelökdösték a vörösvérsejteket, ugráltak, dörömböltek benne, rugdosták, ahol érték. Kegyetlen kalózbandaként ágyúzták a mellkasát. Azt is mondhatnánk, hogy fájt, valami a testének-lelkének nagyon fájt – de ez így nem férfias. Undorodva nézte azt a szánalmas alakot, aki nem tud kivergődni tehetetlensége paplana alól. Így hát a pokrócot is magára húzta. Ha elalszik, hamarabb este lesz – remélte, és próbálkozott.

Nem volt nehéz elengednie magát, kiüresíteni, amúgy is kongott a gyengeségtől. Valahogy ez mégsem volt elég. Ha nem most, hát később, ráérek – mondta a rendezőnek, miközben vállat vont. Rapszodikus alvásba kezdett: kicsit szundított, hogy ne legyen folyton ébren, aztán kicsit ébren volt, hogy ne szundítson folyton.

Rá-rápillantot az idő hegyes nyelvére: alig vánszorgott, nem akart forogni, pedig ő magában már százszor előre pörgette, nem mintha várt volna valamit, na jó, talán a holnapot (hátha jobb lesz), talán Medvét (valamikor beugrik, azt ígérte az a hülye állat), meg a lányra is várt (hátha behozná tálcán a reggelit), a telefont sem akarta lezárni (anya, kérdezd meg, hogy vagyok), igazából nem tudta, mire vár. Godot-ra? Aztán dél lett, koradélután, késődélután, estefelé, este, éjszaka. Nem ilyen gyorsan, ahogy a szavak követik egymást.

Balázs felkelt, azaz csak felült, dobolt az ujjaival, fintorgott a fénynek, küldte a fenébe, majszolt az ott felejtett zabpehelyből (ki eszik ilyen egészséges szemetet, melyik lökött haver), babrált az elromlott laptop játékgombjain, hallgatta a szirénázó rendőrkocsikat, ásított, forgatta a fejét, s mindezt valójában nem is akarta, csak úgy jött neki. Csak úgy nekijött minden, és ő fuldokolt. Partra evickélni béna végtagokkal nem lehet.

Csak az ablakot nyitotta résre. Aztán mikor hideg lett, becsukta. Nézte a felhőket: vajon jobb film van odafent? És ha nagyon mélyre kerül? Kacagott: ennél mélyebbre? Ugyan. Mindegy hová, csak el innen. El. De inkább magasabbra. Egy olyan helyre, ahol szeretik, egy olyan helyre, ahol nem kell számlálja a perceket, ahol a rendező időszemlélete a végtelenbe nyúlik. „Előttem egy nap annyi, mint ezer esztendő, ezer esztendő, mint egy nap.” - a templomban hallhatta valamikor.

Ez a nap olyan volt, mintha ezer év hosszát varrták volna egybe. Hasonlítanék Istenre? Kérdezte Balázs. Még egyet kérdezett: milyen volna ezer év folyamát egy napként élni meg? A kérdőjel pontjában elbóbiskolt, és azt álmodta, hogy Isten filmjében izgalmas minden jelenet, még a leghosszabb napnak is megvan a helye.