Január végén újabb jelentés látott napvilágot a 2012. január 2-án Új-Zélandon eltűnt Mihai Muncuş-Nagy biológus kutató haláláról. A hatóságok feltételezése szerint a fiatalember vízbe fulladt a Raoul-szigeten, ahol kutatómunkát végzett. A holttest viszont nem került elő. Muncuş-Nagy Kinga a maszol.ro-nak mesélt a férje eltűnése óta történtekről, és arról, mi ad neki erőt ahhoz, hogy a tragédia ellenére folytassa az életét és a szakmai munkát is.

A biológus özvegye Muncuş-Nagy Kinga vállalta azt, amit kevesen: elutazott Új-Zélandra, hogy megtudhassa, mi történt valójában a férjével, majd az őt ért tragédia ellenére végezte és végzi tovább közösen megkezdett munkájukat, ugyanis a Biounivers Egyesülettel két védett terület gondnokságát vállalták. A szintén biológus szakmájú Kinga doktorálni is készül, rendszeresen jár Nagyváradra Nagyenyedről.

Mi adott erőt a továbblépéshez?

A férjemmel közösen elkezdett projektünket kellett kivitelezni, és nem számított semmi, sem fáradtság, sem fájdalom. Elkezdtem, és be is fogom fejezni. Persze nagyon sok segítséget kaptam minden irányból. Nagyon sokat beszéltem magamban, magammal is, és ez segített, megértettem bizonyos dolgokat, és tudtam, hogy tovább kell haladnom: ez az életnek a rendje, tovább kell lépni.... Végül is kiküszöböltem azt, hogy én szenvedek, én rosszul vagyok, nekem nehéz, és úgy látom, hogy ez lassacskán sikerül. Meg vagyok elégedve azzal, amit csináltam, és úgy érzem, minden rendben van.

Kevesen vállalták volna fel amit megtett, például, hogy  a tragédia után elutazott Új-Zélandra…

Ahogy az első útra visszaemlékszem, az nagyon-nagyon nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy hova megyek, nem tudtam, hogy mit fogok ott találni. Szerencsére ott is olyan emberekkel volt dolgom, akik tényleg nagyon sokat segítettek. Másodjára múlt évben, 2013 végén voltam kinn, most már kicsit másként láttam azt is. Hadd mondjam azt, hogy valamilyen szinten már meg voltam nyugodva. Részt vettem egy törvényszéki tárgyaláson, ami számomra nagyon fontos volt, mert más az, amit az ember a sajtóban olvas, más az, amit leírnak és elküldik neki, és más az, amikor beszélgethet a történtekről mindenkivel, külön-külön, és kikérheti mindenkinek a véleményét.

Sikerült kideríteni a tragédia részleteit?

Amit most sem tudok megérteni, annyi idő után, az az, hogy mi történhetett. Én 2012 óta folyamatosan mondtam, hogy nem lehetett egy hullám áldozata, mert a férjem nem olyan ember volt, aki kitegye magát ilyen helyzetnek. Végül is most kiderült, hogy nem lehetett semmiféleképpen egy hullám, ugyanis a cunamiközpont végzett egy kutatást, amelyen bemutatták a térségben észlelt hullámveréseket, másodpercre lebontva. Hogy mi történt igazából, arra senki sem tud válaszolni nekem, ez rejtély marad. Örülök azonban annak, hogy a férjemnek sikerült elérnie azt, ami akart, látta, amit szeretett volna, ott volt...  

Nincsenek ellenérzései Új-Zélanddal szemben?

A normális reakcióm talán az lenne, hogy haragudjak Új-Zélandra. Mint mondtam, nem tudom, hogy mi történt a férjemmel, állítólag egyedül volt. Hogy hogyan ment bele egy ilyen helyzetbe egy felnőtt ember, nem tudom, végül is az ő döntése volt. Aztán megtörtént az elkerülhetetlen, de ez nem azt jelenti, hogy egy egész ország hibás ezért.

A hatóságok részéről mit tapasztalt, itthon és kinn, megvolt-e a segítőkészségük?

A hatóságok hozzáállása Romániában nulla. Senki sem kérdezett tőlem semmit, bárhová elmentem intézkedni banki és pénzügyi dolgokban, mindenhol az volt a válasz, hogy meg kell várni az iratokat Új-Zélandról. Ezzel szemben az új-zélandiak, akik 18 ezer kilometer távolságban vannak, ha bármit kértem és bárhogyan kértem, azt ők elrendezték. A kért boríték megjött két hét alatt, és ha arról volt szó, hogy két nap alatt leküldenek nekem egy jelentést, az le volt küldve. Romániában pedig olyan problémák adódtak például, hogy a közjegyző egyszerűen azt mondta egy iratról, hogy az nem eredeti, pedig ott volt rajta az Új-Zélandi halottkém aláírása is.... Az átírások és a fordítások elkészülése is rettenetes hosszadalmasan zajlott. Végül ezek is megoldódtak, idő kérdése, és kitartásé. Sajnos nagyon nehezen mennek a dolgok Romániában.

Az, hogy folytatja azt a munkát, amit közösen elkezdtek, egy fajta tisztelgés is a férje emléke előtt?

Igen, ezt érte csinálom, mert tudom, hogy nagyon, de nagyon sokat dolgozott ezért. És a másik dolog az, hogy ott vannak a Biounivers Egyesületnél a kollégáim, nem akartam őket sem cserben hagyni, csak azért, mert nekem nehéz.

A tervei között mi szerepel még?

Az első helyen van az egyesület, ezt a munkát mindenféleképpen szeretném folytatni, illetve van egy tiszafa-ültetvényünk is, amit ugyancsak ketten indítottunk, arra vigyázok. Emellett volt alkalmam beiratkozni a doktorira, aminel elvégzése nem less könnyű, de biztosan összejön, és emellett adódik elég sok minden. Egyébként is nem engedhetek meg magamnak mást, mint azt, hogy jól legyek – ehhez pedig legyen erőm és kitartásom.