Van egy lakás Marosvásárhelyen, amelynek egyik szobáját 300 baba lakja. Azért "laknak", mert nem csupán ülnek a polcokon, foglalják a helyet, hanem élő jelenlétükkel gazdagítják a családot. Jancsó Melinda öt éve szenvedélyes elkötelezettje a porcelánbabák gyűjtésének.

A babák mosolyognak, szomorkodnak, kedvesek, morcosak, szépek, csinosak, gyerekesek, nagylányosak, kisasszonyosak, csitrisek, kópésak, huncutok, öregesek, komolyak, ábrándosak, romantikusak, szigorúak.

Van köztük szőke, barna, vörös és fekete, rövid és hosszú, egyenes és göndör hajú, 19. századi ruhát viselő polgárlány, Twist Oliver korát idéző viseletű, balerinaszoknyás, sportos, báli ruhás, modern, apáca, fiú és lány, kalapos és sapkás, szemüveges, ülő, álló, térdeplő és hason fekvő, kicsi és nagy és még lehetne sorolni egyenként, hogy melyik milyen.

Az a közös bennük, hogy nem játék-, hanem porcelánbabák, hogy valamennyien tiszták, ápoltak, öltözékük nagy gonddal van rendben tartva. Valamennyinek van egy saját története. Van olyan, amelyre a marosvásárhelyi ócskapiacon bukkant rá Jancsó Melinda, aki még a piszkos, elhanyagolt külsejű babákban is meglátja a szépséget, felfedezi az értéket. Van olyan, amelyik Piteștiről származik, egy másik a konstancai ócskapiacról, vagy a budapestiről, esetleg az egyik németországi város bolhapiacáról.

Öt éve tart a szenvedély

„Húsz éves koromban is babát kértem ajándékba, mindig szerettem babázni. Igazából öt évvel ezelőtt indult el a gyűjtés, amikor egy kis, rózsaszínű ruhás csöppséget kaptam valakitől. Azóta ismerősök, családtagok lepnek meg egy-egy szép, ritka darabbal, az interneten keresgélek, az ócskapiacot kutatom és hétről hétre gyarapítom a gyűjteményemet” – kezdi a történetet Melinda, akinek lánya, Antónia vág a szavába. „Édesanyám mindig szeretett játszani, ez a babák iránti szenvedély nem ért váratlanul senkit” – mondja, miközben mutatja kedvenc babáit, illetve azokat, amelyeket nem szeret. „Ez a kedvencem, el is neveztem Anitának” – veszi ölbe az egyik nagyméretű babát, amely az ő kislánykori ruháját viseli, majd melléültet egy másikat, amelyet nemrég vásároltak az ószeren és az egyik lába hiányzik, azt még pótolni kell.

„Ez még műhelybaba” – teszi hozzá gyorsan Melinda, majd el is magyarázza, hogy azok a babák, amelyeknek hiányos a végtagjuk, hiányzik egy ujj, kéz, láb, azokat még ki kell javítani, dolgozni kell rajtuk. Ma már kapható porcelánpor, a szépség újból tökéletes lesz. „Csúfság” annak a neve, amelyet Antónia nem szeret, mert, mint mondja, csúnyácska az arca, távolülők a szemek. Pedig az édesanyja szerint épp ez a vonzó benne, hogy olyan emberi.

Kezdetben csak egy szekrény tetején ültek a gyűjtemény első darabjai, majd elfoglaltak egy kisebb polcot. Aztán teljes polcrendszert kellett készíteni nekik, ma már lassan azt is „kinőtték”. Még volna egy fél üres fal a szobában, de azon a család felmenőinek fotói figyelik az új lakókat, Melindának pedig nincs szíve a nagymamák, nagypapák, szülők portréit eltávolítani onnan.

„Néha elhatározom, hogy eladom őket, de aztán ahogy végiggondolom, hogy melyiket miért kedvelem, egyiktől sem tudnék megválni” – magyarázza Melinda, aki arra a kérdésre, hogy melyik a kedvence, nem tud megnevezni egyetlen babát sem, valamennyit egyformán szereti. Neve is csak egy-kettőnek van, mint Csúfság, Pepike, Judit, Ráchel, Anita. Az úgynevezett „elit-osztag” úrilányai szebbnél szebb, csipkékkel, gyöngyökkel díszített, kézzel varrt ruhákban kelletik magukat, a „polgárlányok” pedig 19. századi - 20. század eleji polgárruhában.

Melinda most érti meg igazán férjét

A gyűjtemény szinte valamennyi tagja számozott. Részben attól is értékesek, hogy egy-egy korlátozott számban gyártott sorozatnak a részei. Például az egyik nagyméretű bohóc az 1777-es sorozatnak a 109-es darabja. Egy másik a 600-ból a 200-ik, vagy a 2000-ből a 254-ik. A sorozatokat olyan neves márkák fémjelzik, mint a Leonardo, Promenada, Classic, Zaff Creation, Oucrowr.

A legolcsóbb 5 lejbe került, a legdrágább, az egyetlen szemüveges baba 150 lejbe. „Az ószeren nem is teszik ki a babákat, már ismernek az árusok és utánam kiáltanak, hogy menjek és nézzem meg, mit tartogatnak a számomra” – meséli Melinda, aki szerint így valószínű, hogy többet is kérnek tőle egy-egy babáért, ismervén a szenvedélyét. Két babáért adott legutóbb 270 lejt, de ajándékba kapott még egy harmadikat az árustól. Arra a kérdésre, hogy meddig bővíthető, gyarapítható a gyűjtemény, nem tud választ adni Jancsó Melinda. Mert bármilyen kevés már a hely, bármilyen szűkösen is ülnek, állnak, fekszenek egymás mellett a babák, mindig van hely egy újabb szerzemény számára – magyarázza.

A babagyűjtő Melinda most, amióta szenvedélyes gyűjtővé vált, érti meg igazából a férjét, aki horgászként él-hal a különböző botokért, csalikért, horgász-eszközökért. „Most már tudom, hogy egy-egy darabért miért fizetett oly nagy összeget, hogy itthon nem is merte bevallani, vagy csak részletekben fizette ki, vagy, hogy miért képes órákon át rendezgetni a felszerelését” – teszi hozzá.

Kis babatörténelem

Az ismert legkorábbi játékbabák mintegy négyezer éve készültek. Egyiptomból, Görögországból maradt az utókorra fa, agyag, viasz, vagy csontbaba. Európában a 15. században terjed el a játékipar, Nürnberg központtal. A 19. században jön divatba az úgynevezett „franciababa”, a porcelánból készült, a gyermekéhez hasonlatos hamvas arccal, fúvott üvegszemmel. 1881-ben 80 ezer, 1897-ben hárommillió, párizsi ruhát viselő baba jön ki a Jumeau gyárból. Türingiában, Sonneberg város babagyárában 1903-ban kétmillió porcelánbabát készítenek, a papírmasé babafejek száma húszmillió.