A karácsonyi ünnepkör Szent István és Szent János ünnepével folytatódik, akik közül előbbi a lovak, utóbbi az emberek gyógyítója és minden baj elhárítója. Az egyháznak szüksége is volt ilyen erős neveket felvonultatnia a téli napforduló környékére, hiszen alternatívát kellett nyújtani a sokáig lappangó pogány kultuszokkal szemben. A két szent ünnepéről a vs.hu részletes vallástörténeti összeállítást készített.

Szent István a kereszténység első vértanúja, akit jó júdeai szokás szerint halálra köveztek – nem azért, mert azt mondta, hogy Jehova, hanem mert Jézus istenségét hirdette Jeruzsálemben, és ezzel istenkáromlást követett el. István története azzal kezdődött, hogy a görögül és az arámi nyelven beszélő zsidók összebalhéztak Jeruzsálemben azon, hogy a görögök özvegyei sokkal kevesebb segélyben részesülnek arámi nyelvűekénél. Mivel az apostoloknak nem volt már ekkor idejük ilyen problémákat lerendezni, kineveztek segítőjüknek diakónusokat, akik rendet tettek az alamizsnaosztásnál és felügyelték a szeretetszolgálatot. A diakónusok közül az első volt István, aki olyannyira el volt telve hittel, hogy még csodákat is művelt a nép között.

István olyan lelkesen hirdette Jézus istenségét, és oly’ hevesen kritizálta a zsidó vallási gyakorlatot, hogy vitában legyőzött ellenfelei berágtak rá, és a Szanhedrin elé hurcolták istenkáromlás vádjával. Így Jézushoz hasonlóan a főtanács előtt kellett megvédenie magát, de azokat is magára haragította, hiszen nem igazán védekezett, hanem tovább bírálta a zsidókat, amiért Jézushoz hasonlóan megölték korábbi prófétáikat. Ez, illetve az a kiszólása, hogy az égre nézve látja Jézust az Isten jobbján, több volt a soknál, a jelenlévő dühös tömeg megragadta, kicipelte a városon kívülre, és halálra kövezte. (Az, hogy a kövezés ekkor tilos volt Júdeában, nem nagyon érdekelte a feldühödött tömeget.)

Az kézenfekvő, hogy István lett a kővel kapcsolatos mesterségek patrónusa, így a kőműveseké, kőfaragóké, parittyázóké, és némiképp érthető, hogy kezdetben a jó halál védőszentje is volt – a néphit szerint egyébként aki karácsonykor hal meg, az szerencsés, mert bűnei bocsánatot nyernek. Az viszont sokkal homályosabb, hogy miért lett a lovak védőszentje. Az egyház nyilván a karácsonyi ünnepkör erősítése, a pogány kultuszok fölülírása miatt írta ki ünnepét karácsony másnapjára, így természetszerűleg átvehette a víz, takarmány, magvak és az istálló megszentelésének funkcióját is – mindezt ekkor, a téli napforduló táján végezték el. Egy sor lovakhoz kötődő bajelhárító varázslatot érdemes volt végigzongorázni ilyenkor, nehogy megbetegedjenek a jószágok a következő évben. A legelterjedtebb a lójáratás volt, vagyis kivitték a határba versenyeztetni, vagy csak úgy megfuttatni a pacikat, esetleg megkerülték velük a falut. A karácsonyi asztalra helyezett nagy mágikus erővel bíró szalma is természetesen a hátasoké lett, illetve suttyomban az ételmaradékokból, morzsából is kevertek a takarmányukba, biztos, ami biztos.

De nemcsak a lovak egészségéről lehetett gondoskodni ilyenkor, hiszen legalább ennyire szerencsések voltak az István és János nevű legények. Őket az ágyukhoz kötözték éjjel és poénkodtak rajtuk, esetleg felkapták és kivitték a sulykolópadra hajnalban, ahol vesszővel végighúztak a hátsójukon, majd kaptak egy kis bort, hogy tutira megőrizzék formájukat az előttük álló esztendőben. Ha már szóba jött a bor és a Jánosok, akkor át is térhetünk Szent János apostol és evangélistára, akinek kultusza főleg bortermelő vidékeken terjedt el.

Mivel János közelről ismerte Jézust és Máriát is – az utolsó vacsorán Jézus mellett ült, a Golgotára egyedül ő ment el a tanítványok közül, ahol Jézus a gondjaira bízta anyját –, a népi hagyományban különösen nagy hatalmú gyógyító szentként tartották számon. Evangéliuma első, misztikus sorait („Kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige”) nemcsak imádságként mondták, de ráolvasásnak is kiválóan alkalmas volt. Ezeknek a szavaknak a mágikus erejében való hit annyira mély volt, hogy bármilyen vész esetén elővették, és a XX. századig a mise állandó részeként is funkcionált. Ünnepnapján a templomba szentelni vitt almát és bort pedig a lehető legjobb orvosságként őrizték otthon – hígítva még az állatok nyavalyáira is alkalmazták.

A bor szentelése kiemelten fontos volt, hiszen a napfordulóhoz kötődő pogány gyakorlat emlékeként ez egyben biztosította a jövő évi termést is. János borral való kapcsolata egyébként részben pogány előzményre megy vissza. A római templomokban közkedvelt szokás volt a libatio, vagyis a boráldozat, amikor gyakorlatilag ittak az istenek egészségére. Mivel erről sehogy sem akartak leszokni, az egyházatyák szépen megkérték a híveket, hogy ugyan mégse pogány istenekre igyanak már, hanem az éppen ünnepelt szent és az angyalok tiszteletére. A szentek ünnepei közül pedig az egyik legfontosabb Jánosé volt – a napforduló környéki, gazdag pogány ünnepi hagyományokkal szemben nagyon fel kellett turbózni a kínálatot –, János áldására inni pedig különös jelentéssel bíró szakrális cselekedet.

Szent János áldomását azelőtt sem árt legurítani, hogy az ember csatába vagy a vesztőhelyre indul, esetleg keresztúton sétál át. Az útkereszteződés ugyanis egy olyan mágikus hely, ahol a gonosz létformák könnyen megronthatják az embert – erről Robert Johnson, a lelkét az ördögnek a 61-es és 49-es utak kereszteződésében eladó bluesgitáros is tudna mesélni.

A másik dolog, ami miatt János egyik attribútuma a kehely – természetesen Jézus és a pohár kiürítésének szimbóluma mellett –, hogy amikor arra volt szükség, az Úr nevében a méregpoharat is úgy ürítette ki, mintha frissen facsart narancsdzsúz lett volna. És semmilyen mellékhatás nem jelentkezett nála. De nemcsak a méreggel szemben volt immunis. Olajbafőtt Szent Jánosnak is hívják, hiszen a hagyomány szerint a már nagyon idős apostolt a keresztényüldözések idején egy hordó forró olajba mártották, mint a sült krumplit, de meg se kottyant neki, sőt megfiatalodva lépett ki az emberi fritőzből.

Az tehát jól látható, hogy a keresztény egyház nem akárkiket hívott segítségül a pogány istenek kultuszainak fókuszpontjában lévő, téli napfordulóhoz kötődő hagyományok legyőzéséhez. István és János hosszú távon sikerrel jártak, de ehhez át kellett venniük jó néhány funkciót azoktól az istenektől, akiknek az ünnepét az ő emléknapjuk írta fölül.