Miért hallgatott Nagy Lajos?

Miután az Illyés Gyula-féle oroszországi útirajzon áthajszoltam magam, próbáltam megszerezni egykori utazótársa, Nagy Lajos torzóban maradt munkáját, hiszen az összevetésből meggyőzőbb képet alakíthatnánk ki mindkettőjükről, de nem sikerült elérnem. Elfogadom: nincs Nagy-féle útirajz, akkor viszont nosza, vegyük elő azt a kritikát, amit Nagy Lajos írt a Nyugatba (1934, 23—24. szám, Figyelő) Illyés Gyula Oroszország (Nyugat kiadás) című könyvéről. Ezzel mindjárt elénk is tárul a két író utazásának a forgatókönyve: közös indulásuk Bécsből, országjárásuk egészen addig, amíg Illyés haza nem utazott. Nagy Lajos utána még beutazta a Csuvas Köztársaságot, végigunatkozta az orosz írókongresszust is, s hazaérkezése után egy-két hétig hű is volt ahhoz az elhatározásához, hogy megtartja magának szovjetunióbeli élményeit, viszont aggódó kíváncsisággal várta, mihez kezd Illyés azzal a sok jegyzetanyaggal, amit mindvégig szorgalmasan írogatott, olyan élményekről, amelyek őt, Nagy Lajost valósággal lebénították? Érdemes végiggondolni az író némasági fogadalmának indítékait, illetve azt a mozzanatot, ami annak megváltoztatására sarkalta:

„A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem - néhány zökkenőtől eltekintve - tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életéről; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, - már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország, s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! - ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk.”

Egy ilyen vallomás azért is kétélű, mert szándéka ellenére is jobban leleplezi a vallomástevőt magát. Amit Illyésről állít, azzal nincs vitám, de mihelyt megtudom, hogy a vádaskodó tulajdonképpen egy olyan utazáson vett részt, amelyen mint a tipikus rossz tanuló, sokáig oda se figyelt a leckére, sőt, egy idő után már „az órára se ment el”, hanem az iskola „mellé járt” (lásd képtár, felhők, csillagok stb.), véleménye egyből hitelét veszti. Milyen lehet ezek után az az útirajz(torzó), amit aztán mégis csak kiírt magából 1934. október 6. és 1935. május 12. Között?  Miért is nincs rá nevén nevezett magyarázat? Csak a bizonyítási kényszer felerősödése gyanítható, hiszen morálisan mindvégig elégedetlen önmagával, azzal, hogy íróként megfutott a szakmai kötelesség elől.

Azt viszont Hammerstein Judit 2007-es tanulmányából (Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, Új Nautilus) tudjuk meg, hogy a Tízezer kilométer torzóban maradása az írás kedvezőtlen fogadtatásának és még inkább a szerző baráti körének - élén József Attilával - köszönhető, akik első pillanattól kezdve úgy látták, hogy Nagy Lajos írása nagy károkat okozhat a Szovjetuniónak és egyáltalán a szocializmus ügyének. A szerző ezért nem csak hogy felfüggeszti sorozatának közlését a Bajcsy-Zsilinszky-féle Szabadságban, hanem az eredeti kéziratot is megsemmisíti. Úgy jellemzi saját művét, mint amelynek szerzője megmarad „szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, - legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre... Úgy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanúvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuícióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni.”

Nem mondja ki, illetve dicsérőleg említi, de a sorok között mégis érezni lehet a rivális hangjának kaján karcosságát: bezzeg, Illyés hozzákölt a valósághoz, ezért lesz annyira sikeres, míg ő, a puszta tények bajnoka, csak kritikát vált ki olvasóiból... Ugyanez a burkolt vád olvasható ki a recenzió dicséretnek szánt, alábbi passzusából is: „Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások - írd így, írd úgy! -, sem tilalmak - ezt ne írd, azt ne merd megírni! -, hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitűddel vetette papírra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket.”

Hát ezt a módszert nevezi aztán az utókor illyési megalkuvásnak, kompromisszumnak. E vád Hammerstein Judit tanulmányától sem idegen:

„Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: 'Nem írom meg az igazat!'”

Hogy mire gondolhatott, illetve hogy egyáltalán elhangzott-e az idézett megjegyzés, immár sose derül ki. Mint ahogy bármiként igyekezne is az író ember, az igazi igazat sose tudja senki megírni, mert az egészen egyszerűen leírhatatlan. (Cáfoljon meg már, aki tud...)

„Vigyenek magukkal néhány bombát!”

Tíz valahány évvel később, más történelmi konstellációban, közvetlenül a pusztító második világháború után, a kezdődő hidegháború hajnalán az Illyés Gyula vállalkozásához hasonló kalandot él át az amerikai John Steinbeck és a magyar Robert Capa, akik közös vállalkozásban elhatározták: közvetlenül a vasfüggöny lehullása után meglátogatják a Szovjetuniót, s egyikük útirajzot, a másik fotóriportot készít élményeiről. Negyven napon át tart szeszélyes utazásuk a romokban heverő, minden erővel talpra állni próbáló országban. A két művész objektív: nem kíván ítélkezni, csak objektíven láttatni, megmutatni - elsősorban a nyugati olvasóközönségnek -, hogyan él ez a sokat próbált nép a kommunista recept szerint berendezett országban. Mindenkit meghallgatnak, beszereznek minden elképzelhető engedélyt. Nem rámenősködnek, de nem is hunyják be a szemüket. Jártak Moszkvában, Sztálingrádban, illetve az akkori ukrán és grúz tagköztársaságokban. A Capa által készített képek remekül egészítették ki Steinbeck finom realista megfigyeléseit. Jellemző az az életkép, amit az indulásuk előtti hangulatról festenek.

„Attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, a Szovjetunióba készülünk, tanácsokkal, intelmekkel, figyelmeztetésekkel halmoztak el, többnyire olyanok - ezt meg kell jegyezni -, akik sosem jártak ott.

Egy idős asszony elborzadva jósolta meg, mi vár ránk:

- El fognak tűnni, el fognak tűnni, amint átlépik a határt!

- Ismer valakit, aki eltűnt? - kérdeztük a pontos tájékozódás kedvéért.

- Nem ismerek - felelte -, személyesen nem ismerek ilyet, de rengetegen eltűntek már.

- Lehet, hogy így van, nem tudjuk - válaszoltuk erre -, de mondana csak egyetlen nevet, valakiét, aki eltűnt? Ismer valakit, aki ismer valakit, aki eltűnt?

- Ezrek tűntek el - ismételte meg a hölgy.

És egy férfi, akinek összevont szemöldöke és csúfondáros arckifejezése elárulta, hogy ő aztán ismeri a dörgést, egyébként ugyanaz a férfi, aki két évvel korábban a normandiai megszállás teljes haditervét előre elmondta a Stork Clubban, kijelentette:

- Bizonyára jól állnak a Kremlnél, különben nem engednék be magukat. Nyilván mindkettőjüket megvásárolták.

- Tudomásunk szerint nem vásároltak meg minket – feleltük. - Semmi mást nem szeretnénk, csak beszámolni arról, amit ott látunk.

Emberünk sanda pillantást vetett ránk. És hisz, amit hisz, mert nyilván úgy véli, aki két éve olvasni tudott Eisenhower gondolataiban, az most is jól tudja, mit gondol Sztálin.

Egy idős úr fejét csóválva intett minket:

- Megkínozzák magukat, úgy bizony; sötét börtönbe zárják, megkínozzák. Kicsavarják a karjukat, és addig éheztetik magukat, amíg hajlandók nem lesznek bármit vallani, amit ők akarnak.

- Miért? - kérdeztük. - Mi értelme lenne? Mi célt szolgálhatna?

- Mindenkivel ezt csinálják — válaszolta ő. — Hiszen épp a minap olvastam egy könyvben, hogy...

Egy jelentős üzletember azt mondta:

- Hallom, Moszkvába mennek! Vigyenek magukkal néhány bombát, és dobják le a vörös gazemberekre!

Fuldokoltunk a tanácsokban. Megmondták, milyen ennivalót vigyünk magunkkal, ha nem akarunk éhezni; milyen kommunikációs csatornákat hagyjunk nyitva; miféle titkos módszerekkel csempészhetjük ki az anyagainkat. És éppen az volt a legnehezebb, hogy megmagyarázzuk nekik, mi csak arról szeretnénk hírt adni, milyenek az oroszok, hogyan öltözködnek, milyen szokásaik vannak, miről beszélgetnek a parasztok, és mit tesznek az emberek azért, hogy újjáépítsék az ország lerombolt részeit. Ezt megmagyarázni volt a világon a legnehezebb. Ráébredtünk, hogy ezrek szenvednek heveny oroszkórban - s hogy ez a betegség megengedi, hogy bármiféle képtelenséget elhiggyenek, míg a tényekről tudomást sem vesznek. Végül persze azt tapasztaltuk, hogy az oroszok viszont amerikaikórban szenvednek, ami ugyanaz a betegség. Rájöttünk, hogy miközben szarvat és farkat növesztünk az oroszokra, ők ugyanúgy szarvat és farkat növesztenek ránk.

- Az oroszok, na hiszen! - mondta egy taxisofőr. - Azok mind együtt fürdenek, férfiak és nők, anyaszült meztelenül.

- Ne mondja!

- De bizony! Nincsenek erkölcseik.

Faggatózásunkra aztán kiderült, hogy a taxis igazából egy finn szaunáról olvasott. Mégis az oroszokra haragudott meg miatta...

Úgy mentünk a Szovjetunióba, hogy a legnagyszerűbb mendemondakészlettel voltunk felszerelkezve, amelyet valaha is összehordtak egy helyen. És rögtön ki is jelentjük: ha ebben a munkában bármely szóbeszédet lejegyzünk, azt szóbeszédnek fogjuk nevezni.

Capa körülbelül 4000 negatívval jött haza, én több száz oldalnyi jegyzettel. Törtük a fejünket, hogyan kellene megírni ezt az útirajzot, és miután jól meghánytuk-vetettük, úgy döntöttünk, azt írjuk le, ami történt, minden nap, minden tapasztalat, minden látvány történetét időrendben, a tematikus csoportosítás szándéka nélkül. Azt írjuk le, amit láttunk és hallottunk. Tudom, a modern újságírás legtöbb művelője ezzel ellentétes elveket vall, de talán éppen ez okból jelent majd megkönnyebbülést a könyvünk. Ez történt velünk. Nem az orosz történet, hanem csak egy orosz történet."

Az Orosz naplót így is sok támadás érte a maga idejében - azzal vádolták a szerzőket, hogy lefeküdtek a szovjet propagandának... A könyv ma is olvasható, élvezhető, igazságtartalmát azóta se kezdte ki az idő, pedig a ma már halott Gazda – Sztálin elvtárs - akkor még élt...

„Már köhögünk?!”

De vajon, ma halott-e egészen? Hiszen még 1988-ban sem volt tiszta, ráadásul a peresztrojka diadalmas előretörésének korszakában, hogy mi lesz az örökséggel. Reform menti-e meg a szocializmus ügyét vagy a végső leszámolás, a beismerés, hogy vakvágányra szaladt a szerelvény?

Mihail Gorbacsov, a ma is ünnepelt és elismert nagy rendszerváltó, a katalizátor a nyolcvanas évek végén mondhatni fáradhatatlanul igyekezett a zűrzavarba süllyedt szovjet életforma minden területén átlátható rendet teremteni. Egymást érték a megbeszélések, parttalannak tetsző, nyílt és szabad viták, a puskaporos hangulatú értekezletek, amelyeken a párt- és állami vezetők, nem egyszer maga Gorbacsov elvtárs asszisztált és adta meg az alaphangot, szította a viták parazsát.

1988. június 28 és július 1. között a szovjet kommunista párt 19. országos pártértekezletét tartotta, amely a kongresszusoktól eltérően tisztázó munkaülésnek bizonyult a szovjet társadalmat érintő legfontosabb kérdésekről. A vitán felszólaló szovjet alkotók állásfoglalásaiból a Szovjet Irodalom folyóirat 1988/11. száma válogatást közöl, amelyből kiolvasható, hogy mennyire érett meg az őszinte és teljes körű szembenézésre a lenini–sztálini időkkel a szovjet közvélemény, illetve az ideológia hangadói. Az első benyomásunk mindjárt az lehet, hogy a nagy keleti birodalomban még a építmény renoválása folyik, méghozzá roppant erőkkel, így a novemberi évfordulóra készített lapszám egyrészt még Lenin alakját, szóhasználatát, a lenini szófordulatok szintaxisát idéző és elemző tanulmányokból áll - bár ezek között nóvumnak számít, hogy éppen Buharin addig mellőzött emlékirataiból idézik föl Vlagyimir Iljics, majd Majakovszkij alakját és jelentőségét -, másrészt a pártértekezleten elhangzott hozzászólások közlésével a lap utat tört a további tisztázó vitákhoz. (Hogy mennyire élnek vele a résztvevők, az teljesen más kérdés.)

Az értekezleten Vlagyimir Karpov (a szovjet írószövetség akkori vezetőségének első titkára) veszi számba a szellemi nyitást jelentő művek egész sorát, amelyeket úgy értékel, hogy előőrsei a mostani tisztázó vitáknak. Határozottan elégedetlen a kritikával, amely szerinte túlfontoskodja szerepét, lovak elé fogva a szekeret és zűrzavart, a rágalmazás légkörét bátorító gesztusaival a letűnt időket hozza vissza:

„A forradalom után a különböző fogyatékosságokat éveken át a kapitalizmus csökevényeivel, a múlt örökségével magyaráztuk. Most rádöbbentünk, hogy saját csökevényeink is vannak szép számmal; egy részük - az intrikák, a feljelentések, a rágalmazás, a hazugság - a sztálini évekből maradt ránk. Abban az időben sok mindent azért írtak le, hogy megsemmisítsenek többnyire becsületes, annak az időnek a hangadóival és talpnyalóival szemben védekezni képtelen embereket. Amikor a mostani rosszindulatú, minden érvelést nélkülöző epés cikkeket olvasom, ugyanezt a besúgó, rágalmazó hangnemet érzem, a szándék ugyanaz: kompromittálni, megsemmisíteni az embert. (Taps.) E cikkekből szinte teljesen hiányzik az irodalmi elemzés, hiányoznak az érvek, szerzőik minden erőfeszítése arra irányul, hogy embereket politikailag kompromittáljanak, címkéket aggassanak rájuk. És ha meg is tudjuk érteni e fogyatékosság hordozóit - mert így nevelték őket, s a lelkük mélyéig ilyenné váltak -, semmiképpen nem érthetjük meg a szerkesztőségeket, amelyek jóváhagyásával ez a már a mi időnkből visszamaradt, ezerszer elátkozott csökevény helyet kap a sajtóban. (Taps.)...”

A lapok, szerkesztőségek szerepe egyik fő motívumként a továbbiakban is fel-felbukkan más hozzászólásokban. Mihail Uljanov, az oroszországi színművészeti szövetség vezetőségének elnöke (mellesleg, vezetőségekből és szakmai fórumokból nem volt hiány a szovjeteknél!) a szovjet irodalom iránt támasztott eszmények és elvárások kritikájával áll elő az értekezleten:

„...Bár kérve kértük önmagunktól, hogy az eszmeiséget művészi szinten fejezzük ki az életben, ott mégis az időszerűséget tartották inkább érdemnek. Kit érdekelt a művészet, ha az időszerűt oly nagyra becsülték, hogy kitüntetést adtak érte, az ember pedig gyönge volt, és beleegyezett. Természetesen, voltak mélyenszántó, tehetséges alkotások is, nem ezekről beszélek. Ezek igen nehezen törtek maguknak utat... Vajon, a legutóbbi években előfordult-e valamikor az, hogy mindenki tiltakozott volna, mindent elemzésnek vetett volna alá s a kivezető utat kereste volna abból a zsákutcából, amelybe a személyi kultusz politikája és a pangás politikája juttatott bennünket? Akkoriban látszólag minden világos volt: ez a nép ellensége, ez az ország hőse, ez kulák, ez aktivista, ez fehér, ez vörös. Minden világos. Most próbáljon meg az ember eligazodni: ki a „fehér", ki a „vörös"? Bonyolult dolog ez. (Taps.) Szokatlan időket élünk, ami sok embert megijeszt. Vannak zavartak, vannak haragosak, vannak olyanok, akik arra várnak, hogy eljöjjön az ő órájuk, amikor odacsaphatnak a népnek, amelynek módfelett kinyílt a szája. Reményt keltő és nehéz helyzetben vagyunk ma."

A szónokkal  Mihail Gorbacsov pártfőtitkár nyílt párbeszédet folytatott az értekezleten felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Nem dorongolta le a hozzászólót, de úgy vezette a beszélgetést, hogy a szónokiasságtól eljussanak a valódi elemzésig. Uljanovnak még egy, a végére tartogatott megállapítását érdemes idézni:

„A személyi kultuszról nem lehet nyugodtan beszélni. A nép hitt Hruscsovnak, az ötvenes—hatvanas évek enyhülésének, aztán pedig újra visszavetette a brezsnyevi pangás, a korrupció, a rendszeres vesztegetések, a tudatlanság meg az általános elvadulás, ami a szégyenletes kitüntetősdiben fejeződött ki, nos a nép legyintett, és mindenfélével foglalkozott, csakhogy lekösse magát. Ezekben az években öltött hatalmas méreteket az alkoholizmus, amelyet ráadásul még mindenféleképp ösztönöztek is. Mi jöhet hát a harmadik csalódás után, ha nem nyerjük meg ezt a nehéz csatát? Gyermekeink, unokáink, dédunokáink sohasem bocsátanak meg nekünk. Nem akarom, hogy valamikor keserűen és félelmetesen így ítéljenek rólunk Lenin szavaival: A forradalmi háborúról mondott forradalmi frázis tönkretette a forradalmat. (Taps.)”

Jurij Bondarevet, az orosz írószövetség vezetőségének első helyettesét azért nem idézem, mert bár értem aggodalmát, hogy a nagy tisztogatás közben a fürdővízzel együtt repül a csecsemő is, de állásfoglalásának általános hangvétele a tabuk oldalára áll, konzervatívan őrizni kívánja a tipikus szovjet értékeket a modernizmussal szemben. Nem kínál megoldást, előrelépést, a kritikus hangokkal hadakozik.

Genrih Borovik a Szovjet Béketanács elnökeként kért szót és általános ideológiai kérdésekben helyenként fején találta a szöget, mint például itt:

„A nyilvánosság segít nekünk abban, hogy leckéket vegyünk a saját történelmünkből, többek között propagandánk történetéből is. Arra gondolok, hogy propagandánk hajlamos a hisztériára. Hisztérikusan dicsértük a kukoricát, aztán ugyanolyan hisztérikusan szidtuk. Hisztérikusan becsméreltük az építészeti díszítőelemeket, aztán ugyanolyan energikusan kritizáltuk a jellegtelen, arc nélküli házakat. Próbáljunk meg higgadtan eligazodni azon, mikor élt át a nép történelmünk során tragédiákat, mikor volt a történelmünk hősies, és mikor fulladt bohózatba. Tanuljunk. Én úgy vélem, a hisztéria és a gyűlölet nem illenek az átalakításhoz, nem jellemzőek rá. Nem illik hozzá a „nem vagyok illetékes a dologban"-álláspont, a butaság, sőt a vak hit sem... Nálunk sokan képesek nagyon gyorsan alkalmazkodni bármilyen változáshoz, és nagyon gyakran névbitorló módon az átalakítás szerzőinek, hű támogatóinak, harcosainak mondják magukat. Vannak az átalakításnak ilyen önjelölt élharcosai balról is, jobbról is...”

Grigorij Baklanov, a Znamja (Zászló) főszerkesztője a sajtó nevében veszi fel a vitabeli kesztyűt és a nyilvánosság szentsége, mindenhatósága mellett kardoskodik:

„Az emberek történelmük során sokszor harcoltak olyan energiával és szenvedéllyel az elnyomatásukért, ahogy csak a szabadságért szabadott volna küzdeniük. Amikor a harminchetes perek folytak az Oszlopcsarnokban, és az emberek plakátokkal felvonulva, követelték a kivégzéseket, még nem gyanították, hogy hamarosan velük is ugyanígy fognak elbánni. Aki ma a nyilvánosság ellen harcol, az a rabságáért küzd. Amikor majd beszélni akar, nem fog szót kapni. Miféle szocializmus volna ez nyilvánosság nélkül? A némák szocializmusa? Nos, elvtársak, ha már ittunk egy kortyot a szabadságból, mindjárt félre is nyeltünk? Már köhögünk? (Mozgolódás a teremben).”

A szovjet rendszer nehézkességét teszi felelőssé azért, hogy az idejében megszületett tisztázó alkotások csak sokat késve juthattak el az olvasókhoz:

„... Alekszandr Tvardovszkij nem érte meg poémája megjelenését. Bek, akinek a regényét most nyomtattuk ki, és aki mindenkinél mélyrehatóbban beszélt az adminisztratív rendszer lényegéről, meghalt, mielőtt műve megjelent volna. Szuszlov megígérte Grosszmannak, hogy regényét kétszáz év múlva sem fogják kiadni. Most megjelent. Mindhárman rákban haltak meg, és a rák gyors lefolyású volt. Az orvosok megmagyarázhatják önöknek, mi okozza a gyors lefolyású rákot. Bulgakov sorsát ismerik. Irodalmunk nem torzult el annyira, mint amilyennek bemutatni igyekeznek. Irodalmunk méltó a tiszteletre.”

Borisz Oljnik, a szovjet és az ukrán írószövetség vezetőségének titkára, maga is Állami- és Sevcsenko-díjas költő, sürgeti a mindenfajta kultusszal való végleges leszámolást:

„Épp a feledékenység talaján üti fel fejét a dudva, s a burjánzó gaz között észrevétlenül kisarjadhatnak egy új kultusz mérgező hajtásai. Hogy ez soha többé ne ismétlődjék meg, kérnem és javasolnom kell: adják ki végre a sötét időkről szóló 'Fehér könyvet', amely gyorsírói pontossággal nemcsak Sztálint leplezné le, hanem azt is tisztázná, milyen mértékben bűnösek környezetének egyes tagjai. Nemcsak az áldozatokat kellene nevükön nevezni, hanem azokat is, akik a törvénytelenségeket kiagyalták és végrehajtották. (Taps.) Mivel köztársaságunkban az üldöztetések már 1937 előtt elkezdődtek, nyilvánosságra kell hozni az 1933-as éhínség okait is, amelynek során ukránok milliói vesztették életüket. Nevezzék meg, kiknek a bűnei miatt következett be ez a tragédia. (Taps.) ... Végezetül leplezzék le név szerint a hóhéroknak „anyagot" szállító besúgókat. Ha ezeket a neveket felfedik, megelőző csapást mérünk azokra is, akik az ilyenféle piszkos munkára ma még csak készülődnek. (Taps.)"

Ez még „csak” irodalom

Így álltunk tehát 1988-ban, amikor egymás után jelennek meg a már emlegetett, késleltetett, ám hatásukban mégis korszakalkotó művek: a Pantha Rhei, Az Arbat gyermekei, a Fehérruhások, a Tűz van! (Valentyin Raszputyin), a Vesztőhely (Csingiz Ajtmatov) és a többi. Ám ez az a pillanat, amikor még csak vermonti remeteségéből, de az oroszországi valóságot mindig összevont, éles szemmel figyelő Szolzsenyicin is gyakrabban megszólal. Őszerinte a glasznoszty csak porhintés, a szovjet rendszert nem lehet helyrehozni, kiigazítani..

Alekszandr Szolzsenyicin egyidős a forradalommal. E jelképesnek is tekinthető életkezdés ha nem is predesztinálja, de feljogosítja arra, hogy mindenre elszánt lelkiismerete és bírálója legyen. A Nobel-díjas író tekervényes, sok megpróbáltatással kirakott életútja során a totális tagadásig jut. 1945-ben tüzérhadnagyként azért tartóztatják le, mert egy (elfogott) magánlevélben barátjának Sztálint bíráló sorokat  vetett papírra. Nyolc évi raboskodás következik, majd kazahsztáni száműzetés. Ezalatt rákbeteg lesz, kórházban kezelik. A Gulágok világát bemutató, világhíressé váló kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját Nyikita Hruscsov legfelső engedélyével közli a szovjet irodalmi sajtó. Ekkor 1962-őt írunk. Hruscsovnak jól jön ez a könyv ahhoz, hogy igazolhassa a Sztálin deheroizálására tett addigi lépéseit. A rendszer mindenért Sztálint tette felelőssé, viszont a Gulágok maradtak...

De azért a Nobel-díj már sok volt, még ha csak az Iván Gyenyiszovicsért is kapta... Szolzsenyicin nem mert kiutazni, hogy átvegye. Félt, hogy nem engedik haza. A külföldi propaganda persze, jól meglovagolta az egész kérdéskört... Amikor aztán Szolzsenyicin újabb művei (Rákosztály, Gulág-szigetcsoport) megszülettek és sorra jelentek meg külföldön, nyilvánvalóvá vált: az író nem túlkapásokat bírált bennük, hanem az egész rendszert. Azt bizonyította, hogy az átnevelő táborok eszméje már Lenin, Trockij és Dzserdzsinszkij terveiben megszületett mint a megsemmisítendő osztályelemek elleni harc hatékony eszköze. Különösen a Gulág-szigetcsoport e posztulátumnak a nagyszabású bizonyítása. Talán már nem is irodalom, hanem azon túlmutató, monumentális adatbázis, egy olyan Jelentés, amit nem lehet semmilyen művészet átlényegítő, szublimáló palástja alá rejteni. Szolzsenyicin, aki a totális bírálatot jelentette a Szovjetunió számára - miközben keresve se lehetett volna oroszabb oroszt találni az országban a Nobel-díjas, sokszorosan meghurcolt írónál - szinte törvényszerűen lett kegyvesztett és száműzött. Az amerikai Vermontban telepedett meg, s onnan küldte időnként haza látleleteit a felbomló haza állapotáról. Elutasít mindenfajta erőszakot, még ha forradalmi hevületből is történne az, s a tolsztoji hagyományokhoz visszanyúlva, az erkölcs világmegváltó erejét hangsúlyozza.

Nemrégiben, annyi évtized után magam is visszatértem a "szolzsenyicini" gyökerekhez: az Iván Gyenyiszovicshoz, A krecsetovszkai állomáson történthez, a Matrjona házához, Az ügy érdekébenhez... Az írónak azokhoz az elbeszéléseihez, melyek a sokat ünnepelt kisregény farvizén maguk is nyilvánosságra kerülhettek. Mint a nagyközönség egyik alázatos tagja, jóformán csak ezt láthattuk az íróból, s valami olyan erőteljes vágy áradt e könyvekből a szabad élet és az értelmes emberi lét felé, ami csak sokat szenvedett, megfélemlíteni próbált, ám törhetetlen ember sajátja. Talán mégis van valami igazság Lukács György ama megállapításában, hogy az Iván Gyenyiszovics egy napja a szocialista realizmus igazi mintapéldánya? Hiszen a Szolzsenyicin-féle elbeszélésekben (lásd: Húsvéti körmenet, Európa, 1994) minden együtt van: a gyanakvás légköre, a visszaélések, a rendszer bírálata, de a háttérben valahogy mindig felsüt a nap; hol erősebben, hol gyengébben, de feltétlenül és kikerülhetetlenül. Az élet, a szépség, a remény himnusza valamennyi. Ez az, ami ha főbe is vágja az embert, végül csak segít neki a feltápászkodásban.

Az is igaz, hogy ez még „csak” irodalom. Amely hat, de nem győz meg sokakat arról, hogy gyökeres változtatásra van szükség. Hogy Oroszhonnak meg kell találnia a huszadik század elején elveszített iránytűjét. Hogy pontosan mikor és hol veszett el, ki látta utoljára, erről még sokat fognak vitázni a jelek szerint. Szolzsenyicin is csak addig volt képes eljutni, hogy figyelmeztetett: a glasznoszty maga, bármilyen határozottan és erőteljesen haladna előre - mint vajban a kés -, csak arra jó, hogy az összeomlani készülő betonépítmény romjai agyonütéssel veszélyeztessék az emberiséget. A széthullás, a szétfejlődés csak a térség nacionalizmusait korbácsolja fel, az eddigi látszategyetértés egy pillanat alatt elillan, s maradnak a viszály, az elégtételért lihegő bosszúállás szellemei.

Szolzsenyicin 1966 áprilisában, az akkori húsvét első napján kelt írói „fotográfiája" (Húsvéti körmenet)  az önmaga létéből kifordult, elfajzott, lealjasított körmenetről ennek az összeomlásnak a víziószerű előrevetítése:

„Nincsenek imádkozók, viszont egyszerre meglódul a pityókás népség! Ahogy a raktár betört ajtaján nyomakszanak befelé, nekiütközve a kő keretnek, hogy mielőbb megkaparinthassák a zsákmányt, lökdösődnek, tolakszanak az áradás örvényeiben a lányok—legények - de miért? Maguk sem tudják. Hogy megbámulják a papok hókuszpókuszait? Vagy csak az a dolguk, hogy tolakodjanak? Körmenet imádkozók nélkül! Körmenet keresztet vetők nélkül! Körmenet sapkában, cigarettával, táskarádióval a nyakban - ennek a publikumnak, de legalább az első soroknak is feltétlenül rajta kell lenniük a képen. Így lesz teljes!

Az oldalt álló öregasszonyok keresztet vetnek, s azt mondja egyik a másiknak:

- Az idén jó, nincsenek fuligánok. Ni, mennyi a rendőr...

Hát erről van szó! Az idei jó év! Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől? Csakugyan: majd egyszer megfordulnak, és mindnyájunkat eltaposnak. Azt is, aki ránk uszította őket."

Hiába a nagy formátumú író minden erőfeszítése, viszonylag hosszúra nyúlt élete, tisztánlátása, kritikai hitele, Szolzsenyicin sem tudta megváltani elveszettnek látszó világát. Haláláig, amit végül is nyugalommal elfogadott és várt (a Spiegel készített vele utoljára interjút, s amikor a riporterek további hosszú alkotó éveket kívántak, így tiltakozott: "Nem... Ennyi elég volt..."), többször is kénytelen volt átélni a paradoxont: a Gazda halott ugyan, de csontkeze, szelleme nem ereszt...

Csíkszereda, 2009–2013.