Mindenszentek napján, november 1-jén ünneplik a katolikusok az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, november 2-án, halottak napján pedig megemlékeznek minden elhunytról, különösen a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A reformátusoknál nem egyházi ünnep sem a halottak napja, sem a mindenszentek, az evangélikusok megtartják a halottak napját, de a mindenszentek ünnepét nem. A sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra.

A mindenszentek ünnepe a történelem folyamán összekapcsolódott az ősszel tartott ősi kelta Samhain pogány ünneppel is, amelyet azonban már az ókereszténység korában krisztianizáltak. A Samhain jelentette az újév, valamint a tél és a sötétség kezdetét. Úgy hitték, hogy az ünnep éjszakáján az előző évben meghalt emberek lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel az év során elhunyt lelkek ezen az éjjelen vándorolnak át a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat.

A keresztény Keleten már 380-tól megtartották, az összes vértanú ünnepeként. A nyugati keresztény egyházban 609-től ünneplik, attól az évtől, amikor IV. Bonifác pápa Rómában május 13-án Mária és az összes vértanú tiszteletére felszentelte az eredetileg a pogány istenek tiszteletére épült Pantheont. IV. Gergely pápa a mindenszentek ünnepét november 1-jére helyezte és egyetemes ünneppé tette.

A mindenszentek napja a római katolikusoknál november 1-jén tartott főünnep. A dátumot átvették a görögkatolikusok is. Míg a mindenszentek ünnepe a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a reformátusoknál nem egyházi ünnep sem a halottak napja, sem a mindenszentek, mert helytelennek ítélik a katolikus halotti kultuszt, és a katolikus szenteket sem ismerik el.

Az evangélikusok megtartják a halottak napját, de a mindenszentek ünnepét nem, bár elismerik a szentek létezését. Az ortodox kereszténységben, a régi hagyományt követve, a szentekre megemlékező mindenszentek napja a pünkösdöt követő első vasárnap.

Hagyományos szokások mindenszentek napján

Sok európai országban – köztük Magyarországon és valamennyi magyarlakta területen – szokás, hogy az emberek meglátogatják és rendbe teszik elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot visznek és gyertyákat, mécseseket gyújtanak mindenszentek napján, illetve a halottak napján. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi.

A sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra. E szokást nem csak a katolikusok, hanem a protestánsok és a nem hívők is átvették. Mivel a krizantém fehér és színes változatai mindenszentek és halottak napja körül nyílnak, leginkább ez a virág az, amivel a sírokat díszítik.

Régebben azt figyelték, hogy kinek ég el hamarabb a gyertyája, mert a népi hiedelem szerint ez a személy hal meg előbb a családban. Vannak, akik azt tartják, azért gyújtanak lángot a sírokon, hogy a tévelygő lelkek melegedni tudjanak a gyertyák lángja mellett, illetve, hogy visszataláljanak sírjaikba, és ne nyugtalanítsák az élőket.

Portugáliában, Spanyolországban és Mexikóban szokás, hogy ezen a napon felajánlásokat (ofrendas) tesznek. Spanyolországban hagyományosan ezen a napon előadják a Don Juan Tenorio című darabot.

Az angol nyelvű országokban hagyományosan elhangzik William Walsham How "For All the Saints" („Minden szenteknek”) című himnusza. A legnépszerűbb dallam a himnuszhoz a Ralph Vaughan Williams szerezte Sine Nomine.

A halottak napja november 2.

A mindenszentek ünnepe nem tévesztendő össze a halottak napjával, amelyet az egyház a következő napon, november 2-án tart meg az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért.

A halottak napját Szent Odiló clunyi bencés apát vezette be emléknapként, 998-ban. Később a bencés renden kívül is ünnepnappá vált, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok az elhunytak emlékezetére.

A halottakról már a rómaiak is megemlékeztek. Feralia a holtak emléknapja volt, melyet február 13-21. között tartottak. Virággal díszítették a sírokat, ételeket és sót helyeztek rájuk. Úgy hitték, hogy az elhunytak lelke ezekben napokban feljön a sírra, és fogyaszt az ételekből, mert szünetelnek az alvilági büntetések és az elhunytak lelkei is pihennek. Február 22-én pedig minden római család megülte a caristiát, a kölcsönös szeretet ünnepét, és egymást megajándékozva, vidámsággal oldották föl a feralia komorságát.

Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben, s a 14. században vált hivatalossá. A halottak napján mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.

Az eredetileg katolikus ünnepet más felekezetek is átvették, így a reformáció több felekezete is elfogadta. Az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerték. A reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az elhunytakról.

Az ortodox kereszténység ünnepi naptárában több halottaknak több napja is szerepel. A bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton ünneplik.  A halottak napját az anglikán egyházban nem tartják meg, bár a vallás bizonyos irányzatai – amelyek nyitottak a katolicizmus irányába – újra visszaemelték ünnepeik közé a megemlékezéseket.