Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de a román közvéleményre is. A túlélők elbeszélése szerint a forradalom hírére sokakban megfogalmazódott a gondolat, hogy itt is kell tenni valamit. Nagyváradtól Kolozsvárig, Temesvártól a Székelyföldig, Marosvásárhelytől Brassóig – egyszóval egész Erdélyben szervezkedni kezdtek a fiatalok.

Középiskolások, egyetemisták, munkások titkos szervezeteket hoztak létre azzal a céllal, hogy ők is megpróbálják azt, amit a határon túl a hozzájuk hasonló fiatalok megtettek. A forradalom leverésének a híre mit sem változtatott lelkesedésükön, az elkövetkező években folytatták találkozásaikat, tovább szőtték terveiket. Természetesen gyerekes álmok voltak ezek, a hírhedt Szekuritáté azonban nem így gondolta. Több ezer fiatalt tartóztattak le amiatt, hogy nyíltan vagy titokban együtt érzett a magyar forradalmárokkal. Az összeállításunkban megszólaló erdélyi srácok azoknak a csoportosulásoknak a tagjai voltak, amelyeket az 1956-os események után a Szekuritáté sokszor éveken keresztül figyelt, amíg lecsapott rájuk.

A kis tettekből a kirakatperek során nagy összeesküvések lettek: egy vers, egy baráti találkozó, egy elhelyezett koszorú miatt sok éves szabadságvesztés járt. A nehéz börtönévek, a kényszermunkatáborok embertelen körülényei sokak számára az életút végét jelentették, akiknek sikerült túlélniük azokat az éveket, és az 1964-es amnesztia alkalmával szabadultak, azok megállapíthatták, hogy a szabadság csak konvenció, mert egy szigorúan ellenőrzött, megfélelmlített társadalomba kerültek vissza, ahol legtöbbjüknek nem nyílt lehetőségük arra, hogy elkezdett tanulmányaikat, pályafutásukat folytassák.  Maradt a hallgatás és tűrés évtizedeken keresztül. A rehabilitációjukra csak 1990 után került sor.