Megjelent a (Le)hallgatásra ítélve - Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) c. könyv a Lector Kiadó, a Varadinum Alapítvány Kiadó és az Iskola Alapítvány Kiadó közös gondozásában. A köteten keresztül jobban megismerhetjük Márton Áron egyházpolitikai elképzeléseit, az elvei mellett kitartó, időnként ellenállásra is buzdító egyházfőt. Az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában program keretében kiadott könyvet elsőként a Kolozsvári Magyar Napokon mutatják majd be.  A püspök szekuritátés megfigyelési dossziéjának kutatója és a lehallgatási jegyzőkönyvek kötetbe rendezője, Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros, a kötet társzerzője válaszolt kérdéseinkre.

Mikor kezdett el Márton Áron szekuritátés megfigyelési dossziéjával foglalkozni?

2010-ben kaptam egy felkérést a gyulafehérvári római-katolikus érsekségtől, hogy Márton Áron boldoggáavatási perébe kapcsolódjak be azáltal, hogy kikérem és átvizsgálom azt az iratanyagot, amelyet Márton Áronról a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság Levéltárában őriznek.  A CNSAS-nál található dossziék 236 kötetből állnak, és közel 80 ezer oldalt tesznek ki, ez azt jelenti, hogy Márton Áronnak van a legterjedelmesebb megfigyelési iratanyaga Romániában.

Óriási számok. Mit tartalmaznak ezek a dossziék?

Az iratok között megtaláljuk a Márton Áron-per iratanyagának egy részét, az ügynökök jelentéseit, az államvédelmi hatóságok összefoglalóit, jellemrajzokat Márton Áronról, a követési módszerek részletes leírását, munkaterveket arról, hogy hogyan kell megfigyelni, hogyan kell lehallgatni, hogyan kell az ügynököket beszervezni. Tehát egy nagyon összetett iratanyagról van szó. Ezek közül válogattuk mi ki azokat a kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyeket leközöltünk. A 236 kötetből egyébként 153 tartalmaz lehallgatási jegyzőkönyvet. Ez azért nagyon sok, mert ezek a beszélgetések – az esetek többségében – magyar nyelven zajlottak, és ezeket lefordították román nyelvre is. Nagyon sok megmaradt eredetiben, tehát magyarul, azonban olyan is volt, amelyet románból kellett visszafordítanunk.

Miért dönt úgy a Securitate, hogy szorosabb megfigyelés alá helyezi Márton Áront? Hisz alig 2 év telt el a szabadlábra való helyezése óta.

1956 júniusában az állambiztonsági szervek arra a következtetésre jutottak, hogy elégséges „terhelő” bizonyítékot gyűjtöttek össze ahhoz, hogy Márton Áron ügyében lezárják az ellenőrzési dossziét, és megnyissák az úgynevezett személyi megfigyelési dossziét.  Ne feledjük el, hogy az 56-os forradalom után minden magyar gyanús volt, annál inkább Márton Áron. A környező országok államvédelmi szerveihez hasonlóan, a securitate fedőnévvel látta el a célszemélyt, így Márton Áron a Mureș fedőnevet kapta. Az államvédelmi hatóság szervei a következő érvekkel indokolták Márton Áron megfigyelési dossziéjának megnyitását: 1. a püspök illegális kapcsolatot tart fenn a Vatikánnal a belga és a francia nagykövetségen keresztül; 2. a joghatósága alá tartozó papok és hívek körében „ellenséges propaganda-tevékenységet” folytat; 3. információkat gyűjt a romániai közállapotokról.  Az elkövetkező években az indokok némileg módosultak, egyre hangsúlyosabbá vált a „nacionalista” propaganda vádja. Egy 1959 februárjában készült elemzés szerint Márton Áront azért kellett megfigyelni, mert antikommunista és nacionalista magatartást tanúsító „megrögzött reakciós”, aki „az egyház nevében és az mögé bújva [...] államellenes tevékenységet folytat, püspöki székhelyét egy összeesküvő fészekké, míg a gyulafehérvári teológiát és kántoriskolát a magyar nacionalizmus-sovinizmus melegágyává alakította”. Gyakorlatilag az ’50-es évektől egészen 1980-ig (a püspök haláláig) a nacionalista magatartás maradt a legfőbb megfigyelési ok, bár a „bűnlajstrom” tovább bővült. Felrótták a püspök Vatikánnal és más nyugati egyházi szervezetekkel (pl. Caritas) való hivatalos vagy „titkos” kapcsolattartását, a papok és hívek vallási buzgalomra való nevelését, ellenszegülését minden olyan állami intézkedéssel szemben, amely a katolikus egyház belső életének ellenőrzésére, illetve külügyi kapcsolatainak felderítésére irányult.

Elkezdődött tehát a megfigyelés:  a háziőrizetre ítélt püspök 1957 júniusától nem hagyhatta el püspöki palotáját csak akkor, ha misére ment a székesegyházba. Egyébként körbe volt véve ügynökökkel, és minden elhangzott mondatát lejegyezték? Hogy kell ezt elképzelni?  Mit is jelent ez a lehallgatási jegyzőkönyv?

Jegyzőkönyvek készülnek egy gyűlésről is, az ott elhangzott beszélgetéseknek a kivonata jelenik meg egy-egy jegyzőkönyvben. Tehát ilyen megközelítésben ez a kifejezés nem fedi a valóságot. Mert itt szóról szóra leírtak mindent, sőt zárójelben azt is jelezték, hogy nevet-e valaki, vagy milyen a hanghordozása. Egyfajta forgatókönyvet kap a kezébe az olvasó, amelyből filmesek nagyszerűen rekonstruálhatnák ezeket a jeleneteket. Visszatérve a szakkifejezésre, ezek a lehallgatási jegyzőkönyvek titkos operatív eszközökkel készített hangfelvételek átiratai. Szobalehallgatásról van szó. Márton Áron dolgozószobájának falába lehallgató készülékekeket helyeztek el a püspök tudta nélkül, de egy közeli munkatársának a segítségével történhetett ez meg. A falba épített mikrofont szalagos magnetofonhoz csatlakoztatták, amelyet a várban erre a célra kialakított helyiségben helyeztek el. A napi két váltásban dolgozó államvédelmi tisztek először legépelték, románra fordították, majd kiértékelésre a bukaresti központba küldték az iratokat és a rögzített beszélgetések hangszalagjait. Ám a gyakori áramszünetek, a magnószalag hiánya és a személyzet túlterheltsége miatt a püspök lehallgatása nem volt zökkenőmentes. Az ebédlőben, a püspök hálószobájában és a püspöki palota kertjében folyó beszélgetésekről csak ügynökök útján szerezhetett tudomást az államvédelem, ezekben a terekben nem sikerült lehallgatókészüléket elhelyezni. A különféle információk elemzése alapján az államvédelem a püspökről és környezetéről a lehallgatási jegyzőkönyveket tartotta a legértékesebb forrásnak. Ezen iratok forrásértéke történeti szempontból is kivételes, nemcsak a bennük foglalt adatok miatt. E „szövegekből” cenzúrázatlanul, utólagos kiegészítések, módosítások nélkül ismerhetjük meg Márton Áron és a vele kapcsolatot tartó személyek véleményét és álláspontját. A korszak hivatali irataiban a totalitárius hatalom diskurzusa, szemlélete érvényesül, míg a visszaemlékezéseket, naplókat vagy interjúkat szubjektivitásuk miatt csak körültekintéssel hasznosíthatjuk.

Márton Áront először három évre ítéli háziőrizetre, majd 1960-ban újabb öt évvel hosszabítják meg ez ítéletet. Amint a kötet alcíméből is kiderül, Önök az első három évet dolgozták fel ebben a válogatásban. Hogyan döntötték el, hogy mi legyen a korszakhatár?

A kötetben az 1957 és 1960 között keletkezett szobalehallgatási jegyzőkönyvek egy részét közöljük. Kezdő időpontnak azért választottuk az 1957-es esztendőt, mert ebből az évből maradtak fenn az első lehallgatási jegyzőkönyvek. 1957. június 4-én lépett életbe az a rendészeti kényszerintézkedés, amelynek köszönhetően Márton Áron elkerülte ugyan a börtönt, de mozgásában korlátozták, nem hagyhatta el a püspöki palota és székesegyház területét. „Hallgatásra” és „lehallgatásra” ítélték. A román hatóságok az elkövetkező években megpróbálták kollaborálásra bírni a „legreakciósabb egyházi vezetőt”. Ennek sikertelensége miatt 1960 júliusában a püspök elleni kényszerintézkedést öt évre hosszabbították meg. Miközben a püspök hálózati-operatív megfigyelésében az 1960-as évek elejétől új korszak vette kezdetét, addig XXIII. János pápa egyházpolitikája új kihívások elé állította a román pártvezetést. Tehát az 1960-as év több szempontból is természetes korszakhatárként adódott. Hozzá kell tennem, hogy szándékaink szerint lesz egy második kötet is amely a háziőrizet további éveit mutatja be 1960-1965 között, majd egy harmadik kötettel zárnánk Márton Áron szekuritátés iratcsomújának feldolgozását, és ez az 1965 után keletkezett anyagot mutatná be.

Milyen szempontokat vettek figyelmbe a válogatáskor? Gondolom, hogy voltak kevésbé releváns beszélgetések is, amelyeknek közlése nem merült fel, viszont egészen biztos sok olyan volt, amely érdekes adalékokkal szolgált még a történészek számára is.

A lehallgatási jegyzőkönyvek válogatásakor arra törekedtünk, hogy bemutassuk az állam és egyház kapcsolatát, a gyulafehérvári egyházkormányzati hatóság működését, valamint Márton Áron kapcsolatát a többi katolikus egyházmegye ordináriusával. Az állami egyházpolitika és egyházkormányzati kérdések mellett betekintést nyerhetünk a gyulafehérvári teológia és kántoriskola működésébe, az egyházmegye plébánosainak és egyházközségeinek mindennapjaiba, az egyházüldözés adminisztratív módszereibe, sőt a hívek hitéletébe is. a lehallgatási jegyzőkönyveken keresztül jobban megismerhetjük Márton Áron egyházpolitikai elképzeléseit; kapcsolati hálóját; az állammal szembeni passzív rezisztenciára buzdító püspököt; a püspöki aulán belüli személyes ellenéteteket, konfliktusokat; és nem utolsósorban a romániai kisebbségellenes intézkedések miatt aggódó és azok ellen tiltakozó püspököt. ezek az iratok nagymértékben hozzájárulnak Márton áron portréjának megrajzolásához. Nincs tudomásunk arról, hogy Márton Áron ebben az időszakban naplót vezetett volna, így a lehallgatási iratokon keresztül, ha nem is a legbelsőbb intim szférájába nyerünk betekintést, de jobban megismerhetjük az adott korszakban felelős egyházi döntéshozói pozíciót betöltő személy érvelési logikáját, vívódásait, jellemét, helyzetfelismerő képességét; az itt és a most, a hogyan és a miként kérdéseit megválaszoló püspököt.

Kik látogatják Márton Áron püspököt, és mennyie őszinték ezek a beszélgetések? Hogy érezte, valóban őszintén kommunikált vendégeivel a háziőrizetre ítélt egyházvezető?

Sokan fordulnak meg nála, egyházi vezetőktől egyszerű plébánosokig, teológusokig. Meglátogatják Márton Áront a többi katolikus egyházmegye ordináriusai is, és ezeket a jegyzőkönyveket is közöljük. Ezekbből kiderül, hogy milyen volt az egyházi vezetők közötti kapcsolat. Aztán szűkül a kör, és bepillantást nyerünk a püpök és a székeskáptalan vezetői közötti kapcsolatba, a teológia vezetőivel is társalog, vagy egyszerű falusi papokkal, akik meglátogatják.Mivel Márton Áron nem hagyhatja el a püpöki palotát, a helyi plébánosok, esperesek kénytelenek meglátogatni őt Gyulafehérváron, hogy beszámoljanak mindarról, ami egyházközségükben történik. Elbeszélésükből kiderül, hogy milyen a hitélet egy falusi plébánián, hogy a vidéki hívek  hogyan tudják gyakorolni vallásukat. Sokszor, amikor egyháztörténetet írunk le szoktunk ragadni a központok bemutatásánál, hogy mi történik a püspöki palotákban, mi történik a teológián, de itt eljutunk a falusi plébániákig, a vidéki hívek életéig.

Tudta vagy nem tudta Márton Áron hogy lehallgatják?

Márton Áronnak megvoltak a tapasztalatai. Elég fiatalon, de végigharcolja az első világháborút, és már akkor találkozik azzal, hogy mit jelent a hírszerzés, hogy milyen úton-módon gyűjtik be a titkosszolgálatok és hírszerző szervek az információkat. Éppen ezért, amikor 1955 márciusában, miután szabadlábra helyezik, ő kifesteti a dolgozószobáját, és nem engedi meg, hogy vezetékes telefontszereljenek be. Azt azonban nem tudhatta, hogy 1956 nyarán, amikor ő bérmáláson van, akkor az egyik közeli munkatársa, a székeskáptalan tagja vezeti be a Securitate embereit a püspök dolgozóbájába. A szekustisztek villanyszerelőknek álcázzák magukat, és beszerelik a falba a lehallgató készülékeket. Ám Márton Áronnak az a meggyőződése, hogy ő minden megelőző intézkedést megtett, emiatt nem is gondol arra, hogy dolgozószobájában lehallgatnák őt, annak ellenére, hogy többször beszélget erről a vendégeivel. Megérkezik hozzá a temesvári ordinárius Kernweiss Konrád, és többször elmondják egymásnak, hogy „ez a beszélgetés maradjon közöttünk”, ebből is látszik, hogy nem voltak tudatában annak, hogy őket lehallgatják. Sőt, éppen Kernweiss Konrád meséli el, hogy a temesvári püspöki palota felújítása alkalmából az egyik terem falában lehallgató készülékeket találtak. De még ez sem gondolkodtatja el Márton Áront, és nem hoz olyan intézkedést, hogy ő ne beszéljen őszintén az emberekkel. Ez egy jó fegyver is volt Márton Áron kezében. Egyébként már a börtönévek alatt,  meg azután is többször elmondta, hogy ő a nézeteiért bármikor vállalja a felelősséget.

Egy történész számára valóságos kincsesbánya egy ekkora anyag, bár persze a feldolgozása emberfeletti munkabírást követel. Mit tett hozzá az Ön Márton Áron képéhez ez a kutatás?

Amikor mi, történészek megírjuk, és valamilyen szinten rekonstruáljuk egy személyiségnek az életét, akkor általában másodlagos forrásokból történik ez meg. Ezeken a jegyzőkönyveken keresztül azonban ott vagyunk a püspök mindennapjainak kellős közepén. Ez nem egy rekonstrukció, ezek maguk a tények, az akkor és ott elhangzott szavak. Márton Áron fejti ki gondolatait, és ő beszél. Ezért különleges ez a forrás, ebben rejlik az egyedisége. Ráadásul ekkora mennyiségű lehallgatási jegyzőkönyvet még soha senkiről nem publikáltak, sem itt Romániában, sem a kelet-európai térségben. Azt szokták mondani, hogy nem tudunk megítélni bizonyos helyzeteket, mert nem voltunk ott, nem láttuk, nem tudhatjuk mi történt. Nos, ezek a lehallgatási jegyzőkönyvek ezt zárják ki, hiszen minden szót ami elhangzott, lejegyeztek, ezért pontosan tudjuk, hogy mit mondott Márton Áron a különböző helyzetekben. Ezekből az iratokból a hitvalló Máton Áron tárulkozik ki előttünk, és azt mutatja meg, hogy az adott viszonyok között is mindig van egy alternatíva. Persze, ez lehet, hogy mártíriumot, lehet, hogy börtönt, kényszerlakhelyet jelent, és nem biztos, hogy az egyház vezetésének kérdése megoldást talál. De Márton Áron pont azt akarja bemutatni, hogy lehet másképp csinálni, és lehet találni egy megoldást arra, hogy az egyház túlélje a nehéz korszakot. Márton Áron arra koncentrál, hogy az egyház, mint hitvalló közösség maradjon fenn. Ezekből az iratokból egyértelműen ez volt a legerősebb vonása a szent életű püspöknek, ami megragadott, hogy a közösség hitéletének a megőrzését, megóvását tartotta legfontosabb feladatának, és csak ezt követte az egyházpolitikusi a kisebbségpolitikusi attitűdök megmutatkozása.