Ferencz Zsolt és Varga-Mihály Márton, a Kolozsvári Rádió munkatársai gyalog indultak útnak Kolozsvárról, hogy Ferenc pápa székelyföldi látogatása alkalmából a Mária-úton a csíksomlyói kegytemplomig jussanak. A cél 300 kilométer gyalog, 7 nap alatt, valamint 10 000 euró összegyűjtése jótékony célból. A 14 esztendős, mezőbándi Ágica 2 éve küzd a csontrákkal, a rádiósok zarándoklata az ő helyzetén kíván segíteni. Az utazás kezdetén már hírt adtunk a vállalkozásukról, ez a beszámoló a zarándoklat első napjainak impresszióit rögzíti, telefonon érdeklődtünk többször arról, hogy hol járnak, mi újság róluk.

Az élőadásos start után, ahol újságírós kollégáiknak mondták el röviden terveiket Ft. Veres Stelian áldásával hagyták el Kolozsvárt a rádiós zarándokok. Az első nap célja 32 kilométer megtétele, a nagyvárosi rengetegből való kijutás és Kolozs község elérése volt. Remekül teljesítettek, másnap hívtam föl Marcit (Varga Mihály Mártont, de többször már nem írom le, mert magyarázkodtam az első cikkben is), aki lelkesen áradozott arról, hogy milyen fantasztikus fogadtatásban volt részük. 

„Az esőtől féltem leginkább, erről többször is panaszkodtam az előzetes adásokban. Aztán az első zápor után, amikor megtelt a cipőm vízzel, rájöttem arra, hogy nincs mitől félni. Eláztunk, megszáradtunk, kisütött a nap, remekül telt az idő, mikor a célállomáshoz értünk, és rájöttünk, hogy megtettük az út egy tizedét, akkor nagyon jól éreztük magunkat. Meg persze a fogadtatás sem volt akármilyen. A kolozsi református imateremben vártak minket, oda szerveztek egy találkozót, és eljöttek azok a helybéliek, akik kíváncsiak voltak a történetünkre” – meséli lelkesen Marci, és közben hallom, hogy fogytán a levegője, mert ez a beszámoló az utazás másnapján készült, amikor déltájban fölhívtam a fiúkat, hogy lecsekkoljam, hogy haladnak, nem aludtak-e el, vagy nem lett akkora izomlázuk az első nap után, hogy nem tudtak továbbindulni.

És nem aludtak el, időben útnak eredtek, mert aznapra is, a zarándoklat második napjára egy ugyanakkora távot tűztek ki célként maguk elé, azaz 30 és egynéhány kilométert. Bogya Zoltán, aki betársult melléjük a sokéves tapasztalatával, hiszen többször megtette ezt az utat, és aktívan részt vesz a Mária-út folyamatos kiépítésében, azokra a részletekre is ügyelt, hogy tudatosan  beossza a fiúk erejét, akik lelkesen, de teljesen zöldfülűen vágtak neki a vállalkozásnak. A lelkesedés jó motor, magyarázta nekik, de azt is éppúgy be kell osztani, mint a vizet, a levegővételt, a ritmust. Ahhoz, hogy biztosan célba érjenek, minderre szükség lesz.

Fotókat is küldtek a fiúk, és megmondom őszintén az volt az érzésem, hogy azonnal útnak kellene indulni, és csatlakozni hozzájuk. Már csak azért is, mert mesebeli tájakon halad az útjuk, sokszor távol a főutaktól, keresztül a mezőségi dombokon, völgyeken, elképesztő színpompájú vidékeken.

„Azért időnként látszik, hogy az ember durván beleavatkozott a természet csodás harmóniájába. Rettenesen tudnak zavarni a ledobott pillepalackok, a szemétkupacok, mindaz a csúfság, amit ott hagynak, akár sok-sok kilométerekre is a járt utaktól az embertársaink, éppen arra gondolva, hogy ott senki nem találja meg. Elrontják azt a harmóniát, amivel egyébként megtelik az ember lelke azonnal, amikor csak a természet színeire, hangjaira figyelhet” – mondja kissé elszomorodva Marci (nemsokára Zsolt is megszólal, csak annyi az élmény, hogy nem hagyják szóhoz jutni egymást).

Zsolt aztán arról mesél, hogy mennyi mindenre megtanította az útitársuk. Többek között arra is, hogy a zarándoklat és a természetjárás, kirándulás között mi a különbség. Hogyan kell csendes, magába fordulós időszakokat tartaniuk az úton járóknak, amikor nem a társak beszélgetésére, témáira figyel, hanem saját belső hangját szeretné meghallani a zarándok.

Elköszönök tőlük azzal az ígérettel, hogy másnap is felhívom őket, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen volt az est, hol szálltak meg, hogyan fogadták őket. Aztán mégsem hívom, mert a vasárnapi teendőim és az EP-választások izgalmai nem hagynak időt rá, de azt látom a Facebookon, hogy még az én reggeli kávém időpontjában már útnak indultak, és szavaztak is.

A szállás Nagysármáson volt, innen eredtek útnak a harmadik napon, amikor óriásit haladtak,  és ez volt az a nap, amikor találkoztak Ágicával. Erről már csak a negyedik napon értesültem, amikor többszöri próbálkozás után sikerült elcsípni őket egy telefonjellel is rendelkező erdőaljban.

Most már érzitek a fáradságot, ugye? – kérdezem Zsoltot, aki annak ellenére, hogy nehéz útszakasz kellős közepén faggatom, vidáman és lelkesen válaszol.

„Igen, egy kicsit a bal bokám meg a bal sarkam fáj. Az ember ha megszusszan, megpihen, akkor nehéz továbbindulni. Ma erdős területeken haladt át az útunk, ha előre nézünk, akkor az úticélt is meg tudjuk állapítani. Csak menni kell, mert másképp ez a túra is csak úgy halad, ha megyünk” – mondta Zsolt, próbálva olyan érzékletesen mesélni, hogy merre vannak, hogy lássam a leki szemeim előtt. Egy dolgot biztos látok, amikor a medvenyomokról mesél. Akkor nemcsak látom, szinte hallani is vélem, ahogy morog, csörtet a közelükben a medve. Aztán megnyugtatnak, hogy fel vannak szerelkezve „medveriasztóval”, ami nem más mint egy ág, amivel a kulacsukat ütögetik. Nevetnek. Hát...

Aztán folytatódik a beszámoló a harmadik nap eseményeiről: „Mezőbándon várt minket a lelkész, Nyíri Hunor, aki bevezetett a faluközpontba, ahol kürtőskaláccsal fogadtak minket, ugyanis nagy hagyománya van ezen a vidéken a kürtőskalácssütésnek. Egyfajta szezonnyitó rendezvény kellős közepébe pottyantunk  be, ahol az asszonyok egy férfiember vezetésével dagasztották, sirítették, felkarikázták a sütőfára, aztán sütögették, és mi pedig megettük, de csak a töltelékes káposzta után, mert az volt a főétel a vasárnapi ünnepi asztalon. Úgyhogy meg kell mondanom, hogy zarándokokhoz eléggé nem méltő módon, kicsit az otthoni jó ízekre is gondolva ettünk mindkét finomságból jó sokat. Nehéz volt utána ismét útnak indulni, viszont olyan élményben volt részünk, amit nem fogunk egyhamar elfelejteni.”

„Mikor találkoztatok Ágicával?” – ez a legfontosabb kérdésem, hiszen próbálom magam elé képzelni azt a súlyos betegséggel küszködő fiatal lányt, akinek egyik lábát már amputálni kellett a csontrák miatt.

Zsolt foglalja össze a tragikus történet előzményeit: „Ágicáék nem laknak bent a faluban, hanem kint a tanyán, tehát Mezőbándról még el kellett gyalogolnunk a tanyáig. A lelkész velünk tartott, és akkor az oda vezető úton gondoltam arra, hogy előkapom én is a riportermagnómat, és elbeszélgetek vele arról, hogy mi is történt az elmúlt egy évben, amióta, mint a közösség hitéletét igazgató papnak, részt kellett vennie ennek a családnak az életében olyan szinten is, hogy a reményt, a hitet a gyógyulásban a továbbélésben segítenie kellett. Nyíri Hunor lelkész és családja tavaly kerültek ide Mezőbándra, és Ágica első éves kátésként hetente járt felkészítőkre. A tavalyi iskolai év végén diagnosztizálták az oszteószarkomát Ágicánál, és természetesen óriási csapásként sújtott le a hír a szülőkre, és a kislányra is.” 

A közösség összefogása példaértékű volt, tudtam meg a fiúktól. Mindenki próbált segíteni, ahogy tudott. Nyíri Hunor lelkész az első pillanatoktól fogva megpróbálta tartani a szülőkben és Ágicában a lelket, illetve gyűjtéseket hirdetett nemcsak a községben, hanem a környékbeli településeken is annak érdekében, hogy a kezeléshez szükséges anyagiakban tudjanak segíteni a rászoruló szülőknek.  

A fiúk azt sem tudták pontosan, hogy mi lesz, ha megérkeznek a tanyára, mert megelőzték saját magukat, ugyanis elindulásuk előtt úgy számolták, hogy hétfőn lesznek Mezőbándon. Viszont sikerült megtenniük egy nagyobb távot, és hamarabb odaértek.

„Ki volt ülve a tornácra egy fotelbe, sütött a nap, és láttuk, hogy ő is most kezd visszazökkeni a saját otthoni környezetébe, ugyanis pénteken még fönt volt a kolozsvári Onkológiai Intézetben. Nagyon gyakoriak az ilyen utazások, mert folyamatos kezelésre szorul, meg nagyon sok vizsgálatnak vetik alá, hogy pontosan tudják megállapítani, hogyan halad a kezelés, mennyire sikeres vagy nem az, amit az orvosok elképzeltek” – mesélték meghatódva a fiúk, hiszen őket is megrendítette a találkozás.

Ágica örült a jöttüknek, örömmel fogadta azokat az apró, de figyelmes ajándékokat, amit a fiúk neki vittek. A nagy ajándék természetesen a zarándoklat alkalmával összegyűjtött adomány lesz, amelyet majd utólag fognak átadni (cikkünk végén megtalálják az adományozásra vonatkozó részleteket).

A fiúknak  tovább kellett menniük, hiszen be kellett érni az esti pihenőhelyre. Ágica Facebookon követi az útjukat. Tegyék azt önök is, mert a Kolozsvári Rádió is naponta frissíti az információkat történetükről. Én még egyszer jelentkezem a zarándoklat második felének az összefoglalójával néhány nap múlva.