Hogyan lehet kisebbségi helyzetben az anyanyelvén tanuló diák számára egyenlő esélyeket teremteni a többség nyelvén, illetve az anyaországban magyar nyelven tanuló diákokéval? Hogyan juthat az Erdélyben magyarul tanuló diák olyan tankönyvhöz, amely segíti előmenetelében, vizsgákra való fölkészülésében, nyelvi képzettségének, azonosságtudatának és önbecsülésének kiteljesedésében, hogyan tehet szert mindkét nyelven olyan tudásra, amely versenyképessé teszi őt? A BBTE Bölcsészkarának oktatóközössége legutóbb nyílt levélben hívta fel a figyelmet  arra, hogy milyen áldatlan helyzet uralkodik Romániában a magyar nyelvű tankönyvek kiadása terén. A levélben megfogalmazott helyzet pontosabb körüljárása érdekében kerestük meg az Ábel Kiadó – a legnagyobb romániai magyar tankönyvkiadó – munkatársait, Szikszai Bóné Ildikót és Szikszai Attilát, akik már több évtizede dolgoznak a szakmában, ismerik a színét és a fonákját is.

A beszélgetést az 1990-es fordulattól indítjuk, mert ahhoz, hogy megértse mindenki, hogy hogyan „fejlődhetett” ide a tankönyvkiadás helyzete szükséges felidézni az előzményeket. Azokat az éveket, amikor a nyolcvanas évek második felében megszüntetett kisebbségi szerkesztőség, amely a Didaktikai és Pedagógiai Kiadó (Editura Didactică și Pedagogică, a továbbiakban EDP) részeként működött, újjáalakult, olyan szerkesztőgárdával, akinek az előző évtizedekből nagy tapasztalata volt a tankönyvkiadás terén.

Az előzmények

„A magyar és a nemzetiségi szerkesztőségek, illetve szerkesztők a kiadón belül semmiféle autonómiával nem rendelkeztek. A kilencvenes évek elején még nyolc szerkesztő és három korrektor dolgozott, ebből a nyugdíjazások és elbocsátások után 1999-re már csak négy szerkesztő és két korrektor maradt. Így fordulhatott elő, hogy ugyanaz a szerkesztő szerkesztette a zenetankönyveket, aki a kémia, a testnevelés módszertana, fizika, gazdaságtan, állampolgári ismeretek, matematika és csillagászattan tankönyvek helyességéért is felelt. Kissé ironikusan úgy is fogalmazhatunk: ez a szerkesztő testesítette meg a szocializmusban sokat hangoztatott sokoldalúan fejlett embertípust” – idézte fel Szikszai Bóné Ildikó a kilncvenes évek elején uralkodó állapotokat, melyeket jól ismert, hiszen  már egyetemi diplomája megszerzése után a 90-es évek közepétől  tankönyvkiadással kapcsolatos tevékenységet folytatott.

Az elkövetkező évek, az Ábel kiadó megalapításáig, talán a legzaklatottabb időszaka volt az erdélyi magyar tankönyvkiadásnak, a kegyelemdöfést pedig a magyar szerkesztőség felszámolása jelentette. Mint megtudtuk, az állami tulajdonú tankönyvkiadó kolozsvári, magyar szerkesztőségének irodáit 1999. október 8-án zárták be végleg, és az utcára kerültek azok a szerkesztők, akik évente mintegy 60 tankönyv kiadásáért, újrakiadásáért feleltek. Ez akkor történt, amikor a legnagyobb szükség lett volna új tankönyvekre az új tantervekkel induló középiskolai oktatásban. Emiatt nem jelenhetett meg a magyar nyelv és irodalom tankönyveken kívül más magyar nyelvű középiskolai tankönyv az 1999/2000-es tanévben, illetve a 2000/2001-es tanév kezdetéig.

Az állami kiadó bukaresti székházának szomszédságában székelő tanügyminisztériumban ekkor még magyar államtitkárság és kisebbségi vezérigazgatóság működött, a kiadó igazgatói székéért pedig a magyar kisebbség érdekvédelmi szövetsége felelt.  Bár az állami kiadó kisebbségi szerkesztőségeinek elsorvasztása a 80-as években kezdődött, a befejezés azonban az 1996-ban hatalomra jutott román kormány  „érdeme”.  Az eredmény: a román állam ma nem működtet olyan szerkesztőséget, amelyben valamely kisebbség nyelvén tankönyvek készülhetnének; nem képes tankönyvet biztosítani a nem román nyelven tanuló diákok számára, ők tanévkezdéskor könyv nélkül vagy tankönyvmúzeumba illő (és tartalmilag elavult) könyvekkel kezdhetik meg a felkészülést, és tanáraik sem tudják, mikor, milyen tankönyvhöz juthatnak anyanyelvükön. 

A történetet felváltva mesélte Ildikó és férje Szikszai Attila, aki később „szállt be” a tankönyvkiadásba, ugyanis először gyakorló matematikatanárként kezdte pályáját, és csak a 2000-es évek elején csatlakozott a kiadóhoz.

Így alapították az Ábel Kiadót

Az elhatározás, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége kiadót alapítson, egy minisztériumi megbeszélés nyomán született meg, amikor a magyar szakemberek azzal szembesültek, hogy ha magyar tankönyveket szeretnének a gyerekek kezébe adni, akkor csak önmaguk erejére támaszkodhatnak.

Az Ábel munkatársai felidézték: 1999 novemberében a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkársága megbeszélésre hívta a kisebbségek civil szervezeteit. Magyar részről a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és az Erdélyi Tankönyvtanács képviselői jelentek meg. A megbeszélésen a minisztérium képviselői nem tettek semmilyen ajánlatot a kisebbségi tankönyvellátás minisztérium részéről történő segítésére, a támogatás helyett „javasoltak”: az érdekvédelmi szervezetek támogassák a középiskolai tankönyvek kiadását. A kialakult helyzet nyomán a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöksége 2000 januárjában döntött: tankönyvkiadót hoz létre. A beiktatással és a szerkesztőség megalakításával az Erdélyi Tankönyvtanácsot bízta meg. 2000 tavaszán megalakult az Ábel Kiadó.

Közhasznú intézményként működtetik azóta is, tehát, ha profitot termel a cég, akkor azt visszafordítják a tankönyvfejlesztésre. A szervezéséhez, beindításához szükséges támogatás a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumától és az Apáczai Közalapítványtól és az Új Kézfogás Közalapítványtól érkezett.  Az első év után a kiadó a 2001/2002-es tanévre 20 új, IX–XI-es magyar nyelvű tankönyvet ajánlott a tanároknak. Megvolt egy bejáratott lektorcsapat, meg a régi szerkesztők, akik az  EDP egykori magyar szerkesztőségének a munkatársai voltak, tehát csupa olyan ember, akinek tapasztalata volt a könyvszerkesztésben, tankönyvkiadásban. Jól működtek. Kreatív, pörgős időszak volt – idézték fel Szikszaiék.

Amikor még működött a tankönyvkiadás

Akkoriban úgy működött a tankönypályázás, hogy be kellett egy "vak" könyvet mutatni, amely arról szólt, hogy  milyen lesz a borító, milyen minőségű papírra lesz nyomtatva, hány oldalt tartalamaz, és milyen technikával (ragasztva vagy varrva) lesznek összefogva az oldalak.

"Ma már nem kell ilyen vak könyvet bemutatni, mint akkor tettük. A tartalmat külön kellett ismertetni. Ha tartalmilag is elérte a pályamunka a megfelelő pontszámot, akkor kis sorozatban nyomtatták ki először, és kiküldték a Pedagógus Házakhoz (Casa Corpului Didactic). Általában a magyar könyvek közül is három cím ment be (mert ugye, biztosítani kellett a választás lehetőségét az alternatív tankönyvek közül). Ez általában még az iskolai év közben történt, és a pedagógusoknak alkalmuk nyílt megnézni, kézbe venni ezeket a tankönyveket, így választhatták ki, hogy a következő tanévben melyik tankönyvet szeretnék használni. A kis sorozat nyomtatása és a nagy rendelés közötti időszakot pedig a kiadó arra használhatta, hogy a szerzőkkel közösen, illetve a visszajelzések alapján, kijavítja a hibákat. Ez egy óriási dolog volt, mert első kiadásnál  mindig becsúszik néhány hiba. Erre most nincs lehetőség.” – részletezte Szikszai Ildikó.

Ez az az időszak, tehát a 2000-es évek eleje, amikor, ha nem is tökéletesen, de működött a tankönyvkiadás. A felfutás annak volt köszönhető, hogy a néhány évvel azelőtt elkezdett tanügyi reformon belül megvalósuló tankönyvkiadást világbanki alapokból támogatták. A finanszírozás megszűnése után azonban ismét beszűkületek a lehetőségek. Nem beszélve arról, hogy elkezdődött egy folyamatos „átszervezés”, ugyanis mindegyik új oktatásügyi miniszter, megsemmisítve az előző döntéseket, tanterveket, újabb és újabb „reformokat” vezetett be.

Harc a bürokratákkal

Szikszaiék felidézték: az újabb tanügyi reform alkalmával ismét kiírták a pályázatokat, már nem volt  lehetőség erre a kétlépcsős megjelentetésre, viszont volt egy 90 napos határideje a pályázatnak, ahhoz képest, hogy most mindössze 30 nap áll a kiadók rendelkezésére. Akkor még papír alapon működött a pályázás, és a tenderfüzetekben (caiet de sarcini) pontos leírását adták a tankönyvnek, hány oldalasnak kell lennie, milyen jellegű illusztrációkkal legyen ellátva, varrott avagy ragasztott technikával készüljön, stb. Minden könyvet két lektorálásssal  kellett leadni: egy gyakorló tanító vagy tanár, illetve egy egyetemi oktató aláírásával és jóváhagyásával kerülhetett be az érvényes pályamunák közé a leadott tankönyv. Ez a folyamat  sem lett azonban lezárva, mert alig ment  végig az összes évfolyamon a tankönyvpályázat, kezdték ismét előlről, új tantervekkel, új követelményekkel, és új tankönyvpályázatokkal.

Így válik nyilvánvalóvá, hogy már a 90-es évek elejétől nem volt átgondolt nemzeti stratégiája az oktatásnak, és ennek hiányában a tankönyvkiadás is úgy működik, mint általában minden oktatással kapcsolatos folyamat az országban. Annyira sokrétű a gond, hogy a az Ábel munkatársai csak pontszerűen mutatnak rá egy-egy kirívóbb esetre, annak érdekében, hogy az olvasók érzékelhessék, hogy mit jelent nap mint nap az Oktatásügyi Minisztérium bürokratáival harcolni.

„Az 1-4 osztályok voltak kitéve a legtöbb tantervi módosításnak. Még én sem tudom megszámolni, hogy hányszor írattak új tankönyveket az elemisták számára. Eközben pedig a pályázati lehetőségek egyre jobban és jobban beszűkültek. Egyre több akadály gördült a szerzők és a tankönyvkiadók elé. A pont az i-n az volt, amikor kitalálták a digitális tankönyveket, amire eddig itt nem volt hagyomány, ezért nagyon vak módon csinálták a kiadók.  Magyarországon mi már láttunk ilyen tankönyveket, de az teljesen más volt, mint amit a nyomtatott változat tartalmazott. Az egy kiegészítő anyag volt, multimédiás tartalommal, rengeteg kreatív feladattal, de semmiképen nem úgy nézett ki, mint ami most nálunk a digitális tankönyvet jelenti" – idézte fel Szikszai Ildikó.

A jelenlegi pályázati feltételek szerint Romániábanegyidőben jelenik meg a papír alapú tankönyv és annak a digitális (nem egyszerű pdf, hanem multimédiásnak nevezett) változata.Ez utóbbi fölkerül az oktatási minisztérium platformjára (www.manuale.edu.ro), azt lehet lapozgatni, és a rajzokra kattintva, azok megnagyobbodnak, kiugranak. Vannak filmecskék is, amelyeket hozzárendelnek a tankönyvhöz, sőt meg van adva a pontos száma ezeknek a különböző multimédiás tartalmaknak. Kiugró képből kilencvenet kell tartalmaznia  a digitális változatnak, filmecskéből hatvanat és interaktív feladatból harmincat. Ha a kiadó nem készíti el őket, akkor nem is indulhat a tankönyvpályázaton.

"Azonban ezeknek a filmecskéknek az elkészítése rengeteg többletköltséggel jár, miközben a gyakorlati hasznáról mi nem vagyunk meggyőződve, legalábbis nem ebben a formátumban. Mi például elkészítettük a harmadik osztály számára a Zene és mozgás nevű tantárgy tankönyvét papír, illetve digitális változatban is, de a minisztérium formai hibára hivatkozva visszadobta a pályázatunkat. Csak a digitális tartalom előállítása több mint 10 ezer eurójába került a kiadónak. Nem beszélve arról, hogy a zene esetében, amit heti két órában tanítanak, a digitális változatba szinte erőszakosan sok multimédiás elemet kellett beépíteni ahhoz, hogy eleget tegyünk a pályázati kiírás feltételeinek.” – részletezte Szikszai Ildikó.

Papírhegyekről van szó

Mint megtudtuk, a digitális tartalmak esetében egyrészt az előállításra költenek (filmezés, hangfelvétel, fotók, grafikák elkészítése szakemberek által stb.) és ezen túl egy informatikai cég veszi át ezeket a tartalmakat, hogy elkészítse a tankönyvnek a minisztériumi követelményeknek megfelelő digitális változatát. Miután mindez megvan, az Értékelési és Vizsgabizottság (CNEE) elé kerül felülvizsgálatra. Nemcsak maga a munka, hanem az összes járulékos dosszié. Papírhegyekről van szó.

„Ha már a bürokráciánál tartunk, hadd mondjam el – folytatta Szikszai Attila –, hogy volt olyan esetünk is, hogy csütörtök délután szóltak, hogy hétfő reggelre pótoljunk ilyen vagy amolyan hiányzó papírt. És ez nem egyszer történt meg. Még ha péntek délig sikerül is előteremteni, amit kérnek, és átadjuk a futárszolgálatnak, minden esély megvan arra, hogy az előírt óráig ne érjen be a küldemény a minisztériumba. Persze, csak velünk szemben támasztanak ilyen elvárásokat, mert amikor arról van szó, hogy a minisztérium visszajelezzen különböző levelezések esetén, akkor még csak egy  emailt sem írnak.”

„Tavaly az új tankönyv törvény értelmében csak az EDP adhatott ki tankönyveket. Mivel nekünk nem sikerült kiadni a tankönyvet – fejezte be Szikszai Bóné Ildikó a hányatott sorsú zenetankönyv történetét –, visszaadtuk a szerzői jogokat a szerzőnek, és ő eladta az egészet az EDP-nek. És akkor az EDP – bár a törvény azt kéri, hogy a könyvvel együtt a digitális anyag is megjelenjen – csak a pdf változatot töltötte fel a honlapra, és ki van írva, hogy „varianta digitala nu exista” (digitális változat nem létezik). A monopolhelyzetben lévő állami kiadó, az EDP megengedhette magának, hogy ne teljesítse a mindenki számára kötelező feltételeket. A zenetankönyv egy az egyben a mienk, csak borítót cseréltek, és betették az első oldalra a román himnusz szövegét. Ez rendben is volna. Utólag kiderült, hogy igazából nem kell nekik a digitális változat. Az EDP nem volt hajlandó velünk, mint kiadóval tárgyalni ilyen értelemben. A szerzőn keresztül üzentek, hogy kell nekik egy árajánlat a digitális tartalomra. Mi elküldtük a részletes árajánlatot, de mégcsak válaszra sem méltattak.”

A kis kiadók elsorvadásra vannak ítélve

A Didaktikai és Pedagógiai Kiadó monopolhelyzete miatt a kis tankönyvkiadók teljes elsorvadásra vannak ítélve. Hiszen a minisztérium által kiírt pályázatokon esélyük sincs a kiadóknak úgy teljesíteni, ahogy az állam által finanszírozott nagy kiadó teljesít. Ezt a helyzetet is megpróbátják példák által érzékeltetni az Ábel munkatársai.

„A tavaly  az EDP  volt az egyetlen jogszerű tankönyvkiadó Romániában, csak ő adhatott ki tankönyvet – vette át ismét a szót Szikszai Attila. – És akkor kiírta a honlapjára, hogy a heti négy órás tantárgyak tankönyveinek a szerzői kapnak 45 ezer lejt, a heti három órában tanított tárgyaknak a tankönyvírói  35 ezer lejt, a még kevesebb órában oktatott tantárgyak könyveiért pedig  25 ezer lej jár. Olyan összeget adott jogdíjként, amit egyetlen magánkiadó sem tudna magának megengedni, sőt a román kiadók sem. De a szerződésben, amibe a szerzőknek egyébként nem hagytak beleszólási jogot, abba beírták azt is, hogy nyomdakész kéziratot kell leadnia a szerzőnek. Mivel az EDP-nek nincs saját szerkesztősége, és ha lenne is, akor sem tudna egy akkora műhelyt működtetni, hogy a több száz címre legyen megfelelő szakember-gárda, a szerzőt kötelezte arra, hogy végleges nyomdai változatban adja le a munkát, sőt a digitális tartalmat is készítse el a szerző".

Szikszai Attila szerint egy ilyen helyzettel szembesültek, amikor az egyik hatodikos magyar nyelv és irodalom tankönyvvel kapcsolatban fölajánlották az EDP-nek, hogy az Ábel Kiadóval szerződést lehetne kötni a háttérmunka elvégzésére, hiszen ahhoz, hogy nyomdakész állapotba kerüljön egy kézirat, egy egész apparátusra van szükség: lektorálás, szerkesztés, illusztrációk elkészítése, tördelés, korrektúra stb. „Nem szabad ezt a szerzőre bízni, mert egy ember nem tud megbirkózni ekkora feladattal, sőt, nem is a szerző dolga ezzel foglalkozni. Eddig jutottunk el a tárgyalásokban, amikor harmadik vagy negyedik félként megjelent az Oktatásügyi Minisztérium kisebbségi államtitkársága is a „képben”. Segítő szándékkal, mondták, azonban bármit is kérdeztünk, javasoltunk, semmire nem tudtak válaszolni, sőt semmiféle szinten nem tudták előbbrelendíteni az akadozó tárgyalásokat” – magyarázta.

Az egészet nulláról kellene kezdeni

És még nem értünk a végére a sokféle történetnek, amelyek azt bizonyítják, hogy jelen körülmények között nem lehet a megfelelő módon, megfelelő tankönyvekkel ellátni a magyar diákokat. Az egyik legmegdöbbentőbb az eddig hallott dolgok közül az, hogy a legtöbb tankönyv esetében esély sincs arra, hogy magyar szerző írja meg, hanem eleve fordítani kell. Hogy miért? Íme, a magyarázat Szikszai Bóné Ildikótól:

"A csavar a dologban az, hogy az anyanyelven megírt tankönyvek megírását nem tiltották meg, csak lehetetlenné tették. Mivel közbeszerzési pályázatként fut le az egész, csak olyan pályázatot adhatsz le, amire kiírás szól. Tehát, ha a közbeszerzési pályázatokban csak olyan címek szerepelnek, hogy Matematică, Fizică, Chimie, és nincs olyan kiírás, hogy Matematika, Fizika, Kémia, akkor hiába jelentkezel saját fejlesztésű magyar tankönyvvel. A magyar nyelv és irodalom, valamint ének-zene és a kisebbségek történelme tankönyveken kívül semmiféle más kiírás nincs anyanyelven íródott tankönyvekre. A többi tankönyvet román nyelvről fordítjuk, mert nincs lehetőség saját tankönyvekkel pályázni, ugyanis nem létezik rá kiírás. Az előző pályázati ciklusokból vannak magyar nyelvű tankönyveink megírva, de most itt porosodnak a polcon.  Mert amikor megjelent az újabb kiírás, egyszerően kiutasítottak, mondván, hogy mutassam meg, hol van leírva a pályázati kiírásban az, hogy " Fizika tankönyv a X. osztály számára". Nincs. Csak olyan van, hogy „Fizică, manual pentru clasa a X-a”, úgyhogy fogjam a tankönyvemet, és vigyem. Rengeteg alternatív tankönyvünk volt: matematikából két fajtánk, informatikából is két változat, meg kémia, biológia, nem is tudom felsorolni az összeset. Ezek helyett most románról fordított tankönyvekből tanulnak a diákok. Miközben a tartalomra kapott pontszámokban vertük a román könyveket. Tehát nem tiltja meg a törvény, hogy nem írható, csak nincs kiírás ezeknek a beszerzésére."

A beszélgetés végén megkérdeztük Szikszai Attilát és Ildikót, hogy min kellene változtani. Erre röviden tudtak válaszolni. Mindenen. „Az egészet nulláról kellene kezdeni, mert ez a toldozás-foldozás semmi jóra nem vezet” – vélik az Ábel munkatársai.