banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

„Egy ilyen rendszerben minden alku tárgya lehet” – interjú Toró Tibor kutatóval

A Kisebbségi jogok egyenlőtlen akkomodációja. Magyarok Erdélyben (Unequal Accommodation of Minority Rights. Hungarians in Transylvania) címmel jelent meg angol nyelvű kötet a Palgrave Macmillan kiadó gondozásában. Az erdélyi magyarok kisebbségi helyzetét az észak-írrel összehasonlító tanulmánykötetről egyik szerkesztőjével, Toró Tiborral, a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusával, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával beszélgettünk.

A kötetben szereplő központi fogalom az „etnikai kapcsolatok romániai modellje”. Milyen olvasatai vannak ennek?

Románia 1996-ban, elsősorban a dél-szláv államokhoz képest más utat választott a kisebbségi kérdés rendezésében. Ez azt jelentette, hogy volt egy bizonyos szintű kiegyezés az etnikai kisebbség és többség képviselői között. Ennek az volt a lényege, hogy a kisebbség képviselői kormányra kerültek és jelentős törvényi változások születtek a következő tíz évben – ezt a nemzetközi szakirodalom romániai kisebbségi rezsimként írta le, pozitív modellként.

Mi nem feltétlenül ezzel vitatkozunk a kötetben, hiszen egyikünk sem kérdőjelezi meg, hogy ez a rendezési elv jelentős törvényi változásokat jelentett, viszont észrevettük, hogy a szakirodalom nem megy ennél tovább: megvizsgálja a törvényeket és megállapítja, hogy megoldódott a kisebbségi kérdés – ellentétben más rezsimekkel, amelyeknél mélyebben megnézték, hogy milyen következményei lettek az adott berendezkedésnek.

A könyv egyik fontos irányvonala tehát ennek a „kisebbségi rezsimnek” a kritikája: hogy milyen problémákat szült az RMDSZ kormányra kerülése, és a végrehajtásban milyen gondok jelentek meg. Erről a kérdésről sok minden megjelent magyar nyelven, ha másképp nem, publicisztikákban, „belül” tehát volt erről párbeszéd, de „kifelé” nem: ezért megpróbáltuk elhelyezni a kérdést egy nemzetközileg ismert elméleti keretben. Két fontos gondolat született meg, amivel közelítettünk a nemzetközi szakirodalom felé: az egyik az etnikai párhuzamosság kérdése, a másik pedig a kisebbségi akkomodáció fogalma. Az első azt nézi, hogy mekkora az átjárás a kisebbségi és többségi közösségek között. Ebből a szempontból egy érdekes dolog, hogy ha a vegyes házasságokat, demográfiát és az asszimilációt vizsgáljuk, az erdélyi magyarok helyzete összehasonlítható az észak-ír helyzettel. A másik gondolat arra vonatkozik, hogy nagyon leegyszerűsítve két véglete van a kisebbségi kérdés megoldásának: az egyik az integráció, azaz a kisebbség tagjainak egyéni integrálása, a másik az akkomodáció, azaz olyan intézményes keret megteremtése, amely csoportként integrálja a kisebbséget és intézményesíti az etnikai párhuzamosságot is.

Mi az utóbbi mellett tettük le a garast, míg a szakirodalom jelentős része az integracionista perspektívát hangsúlyozza. A könyv harmadik fejezete, amely a politikai helyzetet vizsgálja éppen arról szól, hogy milyen következményei vannak, ha intézményes keret nélkül kerül be a kisebbség a kormányba. A cím is innen jön, az aszimmetrikus, egyenlőtlen akkomodáció, mert egy ilyen rendszerben minden megkérdőjelezhető és alku tárgya lehet.

Nemrég megjelent a Magyarok Romániában 1990-2015 című könyv, amelyről a Maszolon interjúsorozatot is készítettünk. Mi a hasonlóság, mi a különbség a két munka között?

A magyar nyelvű könyvnek nem volt a célja, hogy az előbb felvázolt megközelítést leírja, inkább egy magyarországi közönségnek készült. A négy év alatt ráadásul, ami eltelt annak az írása óta, több olyan kutatás is befejeződött, amelyek arra késztettek, hogy egyes fejezeteket újraírjunk. Úgy emlékszem, egyetlen fejezet maradt tartalmilag ugyanolyan.

Az angol nyelvű könyv párhuzamot von, ahogyan említetted is, az erdélyi magyar és az észak-ír helyzet között. Miben áll ez a hasonlóság?

Ami elsősorban hasonlít, az az etnikai távolság. Az egyik mérőszám amivel ez vizsgálható, a vegyes házasságok aránya a közösségben. Itt főleg Kiss Tamás munkájára támaszkodhatunk, aki azt mondja, hogy a megfelelő korrekciókat végrehajtva – mert Írországban majdnem fele-fele a protestáns és katolikus lakosság aránya – az látszik, hogy majdhogynem ugyanolyan esélye van egy erdélyi magyarnak a tiszta magyar házasságban éléshez, mint egy írnek. Ez azért nagyon fontos, mert összehasonlítva az általunk ismert példákkal, tehát Szlovákiával vagy Szerbiával ez nagyságrendekkel nagyobbat jelent – és ez egy világos jele annak, hogy párhuzamos társadalmak vannak, az átjárás kicsi.

Az identitások közötti átjárhatóság is hasonlóságokat mutat az észak-írekkel: egy jól körülhatárolt közösségről van szó, amelyet a politika is felvállal. Erről két példát is felhozunk: a nagybányai Új Kiáltó Szót és a népszámlálás kapcsán a vitát, hogy be kell-e hozni a többes identitást, a politikai elit világosan elutasította ezt a kérdést. A románok felől is hasonló a megközelítés: elég világos, hogy a többségük is úgy gondolja, hogy a romániai magyarok azok magyarok és nem románok.

Különbség viszont, hogy míg Romániában az említett aszimmetrikus akkomodáció érhető tetten, addig az észak-ír rendszerben a hatalommegosztás. Ez mit takar?

Etnikai alapon osztják le a hatalmat, fenntartott helyek vannak a parlamentben, mindkét oldal többsége meg kell szavazzon bizonyos törvényeket, a kormányban kötelezően interetnikus koalíció kell létrejöjjön, mindkét félnek vétójoga van. Ennek a rendszernek jól leírták a hátulütőit, míg az „etnikai kapcsolatok romániai modelljének” nem, és azt sem, hogy ilyen rendszerben hogyan jöhet létre az észak-írhez hasonló etnikai párhuzamosság.

Beszéljünk bővebben az aszimmetrikus akkomodációról is, hogy ez a rendszer hogyan fest Romániában?

Míg a hatalommegosztásos rendszerben léteznek garanciák, Romániában nincs intézményes keret: amikor az RMDSZ a hatalomban levő párttal megegyezik, akár kormányra kerül, arról legfennebb egy dokumentum születik. Ez azt jelenti, hogy minden egyes dolog, amit elér a kisebbség, az egy alku tárgya lesz, és akár meg is fordítható. Azt nem hiszem, hogy törvényeket visszafordítanak, de minden egyes új törvényről egyeztetni kell, és a végrehajtásról is.

Ami fontos tehát, hogy minden esetben erősebb a többségi fél. Ennek egyik legjobb példája a kolozsvári táblaügy, amely kapcsán alku tárgya volt az egyébként világosan fogalmazott törvény értelmezése és a végrehajtása is… Gondoljuk meg, hogy mi történik akkor, amikor a törvény kevésbé egyértelmű.

Egy ilyen rendszerben, mivel nincsenek garanciák és eseti alkuk döntik el, hogy mit lehet elérni, azok a követelések nyernek, amelyek kevesebb konfliktust okoznak. A konfliktus azonban nem objektíven meghatározható dolog: Lehet, hogy például Segesváron egy kétnyelvű tábla nem konfliktus-kérdés, míg Kolozsváron igen. Általában a követelések hierarchizálásában mindig a pozíciókat és erőforrásokat megcélzó követelések lesznek a befutók.

De mivel ezek elérésében az informalitás és eseti alkuk dominálnak, a DNA szerepéről is fontos beszélni: az erőforrások eloszlása fontos tényező volt a román rendszerben, de amikor megjelent ez az intézmény és elkezdte vizsgálni ezeket az alkukat, akkor az alkupolitika hatékonysága is csökkent. Amikor a DNA szerepének a csökkentéséről beszélünk, akkor a központi kérdés, hogy visszamegyünk egy a régi rendszerbe, ahol újra az eseti alkuk és erőforráselosztás dominál, vagy el kell vetni teljesen ezt az alku-politikát és valami egész más lesz. Az RMDSZ-nek nincs a második útra stratégiája ezért ragaszkodik ahhoz, hogy visszaszorítsa a DNA-t.

A könyvben arról is írtok, hogy hiányzik az a civil szféra, amelyik politikai ügyeket vállal fel. Ennek mi az oka?

A politikai pártoktól független civil kezdeményezések az utóbbi időben jelentek meg, és éppen azért fontosak, mert kilépnek az eseti alkuk jelentette csapdahelyzetből.

Az RMDSZ politikáját egy Markó Béla által még a kétezres években megfogalmazott „doktrína” uralja. Eszerint az RMDSZ akkor tud a románokkal sikeresen tárgyalni, hogy ha érzik, hogy másfél millió magyar áll mögöttük. Ennek folyománya többek között az volt, hogy mivel a civil szervezetek nagy része az RMDSZ-hez kötődött, azok nem fogalmaztak meg alternatív stratégiákat, nem voltak más keretben gondolkodó civil szervezetek. Az ilyenek az elmúlt öt évben jelentek meg.

Szó esik arról is, hogy a külpolitikai érdekérvényesítés szintén hiányzott sokáig. Ennek mi a háttere?

A Markó-doktrína egy másik eleme, hogy azt mondták, amúgy jogosan, hogy ha kormányon vannak, akkor nem tehetik meg, hogy kifelé azt az államot szidják, amelynek benne vannak a végrehajtásában és kormányában. Ezért „letekerték” a külpolitikai cselekvés szintjét.

Az emberi jogokat érvényesítő szakirodalom szerint a jogvédelem akkor hatékony, ha a civil szféra és a nemzetközi szféra egyszerre gyakorol nyomást az államra: a helyi szervezete jelzik kifelé a problémákat, a visszahatás és kritika miatt pedig az állam változtathat. Nálunk az volt a probléma, hogy sokáig megállt a folyamat a törvényi szinten: ratifikáltak például egy keretegyezményt, a követeléseit bevitték a törvényi keretbe, de következő lépésként vizsgálni kellett volna ennek a végrehajtását, viszont nem voltak olyan szereplők, akik ezt megtették volna. A kisebbségvédelmi keretegyezmény legújabb jelentése, amely az előző jelentésekhez képest nagyon negatív hangvételű lett, azért is „ütött ekkorát”, mert először kaptak adatokat a civilektől és az RMDSZ-től is, amely alapján el tudták ítélni a román államot.

Ami fontos, hogy nem szabadna versengésként felfogni a civil szervezetek és az RMDSZ viszonyát – utóbbi gyakran így értelmezte a civilek munkáját. Véleményem szerint a civil szervezetek nem akarnak politikai tőkét kovácsolni az elért eredményeikből, valamint az általuk az RMDSZ irányába megfogalmazott kritikáik sem erről szólnak.

Kitértek arra is, hogy az áldozati szerep jobb „befektetés” a politikai diskurzusokban, szemben az érdekérvényesítésre keresett megoldásokkal. Ennek milyen következményei vannak?

A sérelem-diskurzus sok esetben disszonáns: kikerül valaki az ENSZ kisebbségi fórumra, és ott elmondja, hogy az erdélyi magyarokat üldözik, miközben ott képviseltetik magukat a rohingják… Lehet, hogy sok szempontból van elnyomás itt, de nem az a típusú, ami a világ sok pontján tapasztalható.

Nekem az volt a tapasztalatom 2018 áprilisában, amikor a keretegyezmény szakértői bizottságával találkoztunk, hogy a szakmai diskurzust megértették, azonban az is igaz, hogy az RMDSZ erős sérelem-diskurzusából is sok minden bekerült. A kérdés az, hogy mi mire használható: a sérelem-diskurzus politikai hangulat megteremtésére, etnikai határok fenntartására, a közösség mobilizálására jó, de arra, hogy bármit is előrevigyünk a jogok végrehajtása területén, nem elégséges.

Kérdés, hogy a jelen helyzetben, egy évvel a könyv lezárása után, amikor megváltozott az USA politikája vagy az EU-val kapcsolatos elképzelések is, amelyeket a magyar és román állam is elég erősen promovál, mit tud a nemzetközi közösség tenni – az a közösség, amellyel szemben gyakran negatív üzenet fogalmazódig meg. A magyar kormánypropaganda az emberi jogokkal szemben szólal fel, miközben nekünk fontos lenne, hogy Romániában azokat betartsák, vagy erős nemzetállamról beszél, amelyet mi folyamatosan le akarunk bontani. Nem tudjuk, hogy merre indulunk el a jövőben ezekben a kérdésekben.

Lesz folytatása a könyvnek?

Kiss Tamással és Székely István Gergővel dolgozunk egy hasonló projekten az oktatás aszimmetrikus helyzetéről, és körvonalazódik egy kutatás a vegyes házasság mélyebb megismerése érdekében is. Ebben a témában főleg szórványvidékről vannak vizsgálatok, de kevesebbet tudunk például azokról a házasságokról, helyzetekről, ahol mindkét fél (a román és a magyar) hangsúlyosabban megjelenik, például Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Sepsiszentgyörgyön.

Címlapi illusztrációnk forrása: dailynewshungary.com

Kapcsolódók

Kimaradt?