Az 1989-es forradalom televízióban közvetített rendszerváltás volt, amelyet gyermekként magam is végigkövettem.  Ugyanígy része a gyermekkori televíziós élményeimnek Tomcsányi Mária újságíró, akit a Román Közszolgálati Televízió (TVR) újraindult magyar adása bemondójaként sokat néztem, hallgattam. Ő 1989-ben rádiós újságíróként, a Román Közszolgálati Rádió (SRR) magyar adásának szerkesztőjeként élte meg a forradalom bukaresti eseményeit, így arra kértem: pörgesse vissza az időt egy átfogóbb emlékezés erejéig. Azt is elárulta: sok mindent másképp lát ma, mint az akkori eufóriában, amikor „kölcsön” fogalomtárral, az 1789-es francia forradalom irodalomból ismert szókészletével próbálta megfogalmazni azokban a sorsfordító időkben mindazt, amit látott, tapasztalt, megélt. Szubjektív időutazás következik.

Tomcsányi Mária azután került át Bukarestben a rádió szerkesztőségébe, miután a televízióban 1985 januárjában megszűntek a vidéki stúdiók műsorai és velük egyidőben a bukaresti magyar adás is.  „A kollégák nagy része, köztük én is a bukaresti rádióhoz kerültünk át, mert már csak ott volt magyar nyelvű műsor, de Boros Zoli például a tévénél maradt hangmérnökként, és maradtak még mások is stúdiómunkásként. Ott voltunk egymás hegyén-hátán, mert ugye a Ceaușescu-érában olyan nem volt, hogy valakinek ne legyen állása” – mondta, és hozzá tette: függetlenül attól, hogy kellett vagy sem a munkaerő, oda helyezték őket.

„Ott voltunk tehát sokan, amikor – az egyik kollégám találó megfogalmazásában – a Nagy Tűzijáték, vagyis a forradalom elkezdődött, ami forradalom lehetett, hogyha a vért nézzük, mert a vér, azt folyt. Azonban az ma már egyre inkább valószínűnek tűnik, hogy ez egy megrendezett puccs volt. Részben kívülről, részben meg belülről irányított dolog volt” – jegyezte meg Tomcsányi, aki arra a kérdésünkre, hogy ennek a „megrendezettségnek” akkor látták-e már jelei, azt válaszolta: az első napok eufóriájában még nem lehetett tudni, holott már akkor is voltak árulkodó jelek.

Temesvár után Bukarest: nem kaptak a szívükhöz

„Én utálom a tömeget. Nem hiszek a tömegben. Annyi pszichológiát és szociológiát tanultam, hogy ezt így gondoljam, de közben alkatilag sem érzem jól magam benne. A társaságot szeretem, de a tömeget nem, mert arctalan és manipulálható. Valaki elkiáltja magát és akkor elszabadul a pokol. Ezért, amikor már megtehettem, akkor sem jártam szabadtéri koncertekre, mert a bepiált és bedrogozott tömeg aztán tényleg kontrollálhatatlan” – bocsátotta előre a magyar adás ismert bemondója annak felvezetőjeként, és elmondta: 1989 decemberében elhárította Ferencz Zsuzsa kolléganője javaslatát, miszerint ők is menjenek ki a rádió épületéhez közeli Palota térre, ahol 22-én reggel már gyülekezett a tüntető tömeg a tankok elvonulása után.

„December 21-én, amikor elkezdődött a népgyűlés, amit Ceaușescu parancsára csődítettek össze, hogy elítélje a temesvári tüntetőket és bejelentse a megtorlásokat. Ment a tévé és hallatszódtak a bekiabálások, pillanatok alatt összefutott a rádió népe, hiszen mindaz, amit addig csak térzajnak halottunk vagy technikai hibaként értelmeztünk, már nem stimmelt, pár perc után megszakították a közvetítést. A népgyűlésekről való tudósítások egyébként általában úgy történtek, hogy a szerkesztőségben ment a televízió, mert aznapra már kellett műsort készítenünk. Megkaptuk a hírügynökségtől a beszámoló fordítását és a Ceaușescu-beszédek szövegét hozzávetőleges magyar nyelven, amit aztán meg kellett stilizálni. Én ritkán szerkesztettem híreket, inkább csak beolvastam, illetve azelőtt még egy kicsit javítottam, ha szükséges volt” – vázolta Tomcsányi Mária az akkori munka menetét. De aznap valami más történt, kizökkentek az események a megszokott kerékvágásból.

„Amikor rájöttünk, hogy ez a népgyűlés már nem a korábbról ismert, nem kaptunk a szívükhöz. Mert akkorra már megjöttek a hírek Temesvárról, már tudtuk azt, hogy ott december 17-én rálőttek a tüntetőkre: a Szabad Európa Rádió működött, mindenki hallgatta a híreket. A férjem, Tibor ráadásul a bukaresti rádió angol adásánál dolgozott. A BBC-t is lehetett fogni. Persze voltak zavaróállomások, de azokkal együtt is lehetett hallgatni otthon. Így azt is tudtuk, hogy mi történik Temesváron. És létezett telefon is, ami ugyan lehallgatott volt, na és?! Mindenkinek a telefonját nem tudták leállítani, legföljebb feljegyezték, hogy X azt mondta, hogy… De mi már azt is tudtuk, hogy a Szovjet Unióban és mindenütt máshol is dőlnek meg a rendszerek, mi az utolsók között voltunk” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária, aki szerint akkor még nem lehet tudni egészen pontosan, hogy a romániai történések véglegesek, hogy változást hoznak.

„Azt hittük, hogy nem fog sikerülni, hogy erre rámegy egy csomó emberélet. Tudtuk, hogy Temesváron ott van a katonaság és beavatkozik, meg arról is voltak hírek, hogy embereket lőttek le. Bukarestben is vártuk a megtorlást, mert mondták, hogy Temesváron a Szekuritáté, a katonai egységek, a hadsereg ott van, és itt is benne volt a pakliban, hogy belelövetnek a tömegbe. De ugyanakkor bennünk volt az is: hogy ha Temesváron van már valami, akkor itt is lesz. És valóban: december 21-én délután és este is belelőttek a tömegbe a Palota téren és az Egyetem téren is” – sorolta a híráramlásból leszűrhető következtetéseket. Nem túl sok jóra engedett következtetni az, hogy Ceaușescu december 20-án rövid beszédet tartott, amit közvetített a tévé, és ebben elítélte a temesvári tüntetőket, kilátásba helyezte a megtorlásokat - mondta Tomcsányi. 

Bukarestben felvirágozott tankok… decemberben

„Amit észleltem én december 22-én a rádió harmadik emeletéről, az volt, hogy a rádió utcájával párhuzamos Știrbei Vodă utcában lévő katonai egység, a hadügyminisztériumnak valamilyen épülete – soha nem tudtuk, hogy az tulajdonképpen mi, mert nem volt rá kiírva – lapos tetőzetén katonák jönnek-mennek és állványra erősített gépfegyvereket irányítanak felénk, vagyis a rádió felé. Tehát nyugodtan belőhettek volna az ablakon. Hát, ez nem volt egy biztató látvány, meg aztán azt is tudtuk, hogy a rádió stratégiai célpont. Szembenéztünk a gépfegyverekkel. De volt bennünk egy eufóriával vegyes félelem, meg aztán kicsit az is, hogy most már minden mindegy. Olyan ez, mint amikor az ember tudata a realitás fölé emelkedik. Már nem volt bennünk az a kényszer, hogy akkor nekünk délben adásba kell menni, híreket szerkeszteni. Mondtuk magunkban: itt most valami van, és ha ez az, amire gondolunk, akkor ebből még valami kisülhet. És azzal együtt, hogy ezt valószínűleg megtorolják – akár az 1987-es brassói eseményeket –, de akkor is megtörtént” – mesélte a magyar adás bemondója, színházi rovatának szerkesztője.

Hozzátette: ebben a hangulatban javasolta kolléganője, Ferencz Zsuzsa, hogy menjenek ki az emberek közé. De rögtön a következő gondolata az volt: agyonlőhetik őket, így a lelkesedésben is lebeszélték egymást erről a tervről. „Tudtuk, hogy a rádióban is lövöldözés lehet, ha a forradalmárok elfoglalják és ha valakik  - a katonaság vagy a belügyiek - vissza akarják foglalni. Ha ilyesmi lesz, lemehetünk az alagsorba, mert így mégis védettebb helyen leszünk. A kezünkben nincs fegyver, ezért minket nem lőhetnek agyon azonnal. De a tudatállapotunk nem volt éppen normális, azt el kell még mondanom. És akkor egyszercsak láttuk, hogy a katonai akadémia irányából tankok mennek a Palota tér felé, és ekkor már meggyőződtünk, hogy az ott tartózkodókat szét fogják lőni és ledermedtünk ettől. Ennek ellenére – bár nem vagyok egy bátor alkat – Ferencz Zsuzsával lemerészkedtünk a főbejárathoz, ahol azelőtt mindig fegyveres katonák álltak, védték az épületet. Nagy nyüzsgés volt már akkor a teljes épületben és egyszercsak arra hívta fel a figyelmet valaki, hogy az őrök már nincsenek a helyükön, nem védik az épületet. Lehet, hogy ettől mások boldogok voltak, de én nem tartoztam ezek közé. Félelmetes volt, hogy egy akkora közintézmény ottmaradt teljesen védelem nélkül. Tudtam, hogy sehol a világon nincs olyan, még a nagy szabadságban sem, hogy ne védjék a közintézményeket. És majdnem igazam lett, szinte baj lett belőle. Mi visszamentünk és láttuk, hogy a tévéközvetítést megszakították, hazafias indulókat sugároztak helyette. Ekkor már világos volt, hogy valami van – őszintén: vérfürdőre számítottunk –, meg azelőtt láttuk a tankokat is. December 22-én történt az, hogy Mircea Dinescuék bejelentették a tévében, hogy forradalom van és a hadsereg átállt a forradalmárok oldalára, ami egész konkrétan azt jelentette, mai értelmezésben, hogy a vezérkar állt át ” – mesélte Tomcsányi, aki azt is elmondta: ezt követően látták a tankokat visszatérni a Palota térről. Puskacsövükben virág volt – decemberben! – és fel voltak lobogózva.  

Eufória és konyakos üvegek a rádió „ostromán”

„Mi előbb láttuk a tankokat és utána tudtuk meg, hogy forradalom van. És többek között azt is, hogy Milea tábornok öngyilkos lett, mert bizonyára Ceaușescu ellen fordult. Ezt követte az üdvrivalgás, majd elindult a tömeg. Mi is kimentünk a rádió épületéből, de én menten visszafordultam látván, hogy hömpölyög szembe velem a tengernyi ember. Addigra már a köztévénél ott voltak a forradalmárok, ezután jöttek a rádióhoz” – emlékezett vissza a magyar adás nyugalmazott újságírója, aki szerint leginkább népünnepély hangulata volt a megmozdulásnak, és azt hajtogatta mindenki, hogy „am învins, am învins” és ehhez hasonló improvizált jelmondatokat arra vonatkozóan, hogy Ceaușescu megbukott.

„Talán részben a tömegiszonyomnak, részben a pszichológiai tanulmányaimnak volt tulajdonítható, hogy amikor láttam zúdulni a nagy embertömeget, nem vártam meg, hogy a rádió épületéhez érjenek, és ott ihaj-csuhaj összeölelkezzünk, hanem a kolléganőmmel finom szólva visszasiettünk a szerkesztőségbe. Gondoltuk, hogy azért a harmadik emeletig csak nem fognak felcsődülni. Ők a stúdiókat keresték rögtön. Megérkezett a csoport, jöttek a hordószónokok. Mi nem mertük kinyitni a szerkesztőség ablakát, mert fel-felkiabáltak, hogy árulók vagyunk, meg miegymás, mi pedig nem akartuk a népharagot gerjeszteni. Hiszen elég lett volna egy valaki, aki elordítja magát, hogy ott vannak az árulók és akkor becsődülnek, felkoncolnak. Mert ez így működik. De félig nyitott ablakkal figyeltük, hogy mi történik a főbejárat előtt, ahol mindenféle primitív hordószónokok mondták az ilyen-olyan szövegeket. Ezeklényege az volt, hogy győzött a forradalom és akkor most foglaljuk el a rádiót, ami most már szabad és a miénk. Na, én akkor arra gondoltam, hogy csak ettől mentsem meg a Jóisten, mert – ugye – aztán később, az Egyetem téri megmozduláson el is kezdődött az, hogy „cu televizorul ați mințit poporul”, amellyel a média rezsimmel való cinkosságát firtatták” – emlékezett vissza interjúalanyunk. Hozzátette: román kollégái lélekjelenlétének köszönhetően a tömeg nem okozott kárt a rádió műszaki felszerelésében, mert amúgy a stúdiók nem voltak arra alkalmasak, hogy nagyon sokan ott tartózkodjanak.

 „A kollégák lementek az előtérbe, amikor látták, hogy a tömeg jön, és ebből baj is lehet. Megmagyarázták nekik, hogy egy stúdióban maximum két-három ember fér be, úgyhogy nem lehet oda tömegesen bemenni, inkább jelöljék ki maguk közül azokat, akik képviselni fogják őket, és az elmondja majd a csoport mondanivalóját. Bevitték azokat egyenként a stúdióba és hagyták a kollégák, hogy jó részletesen mondják el, mit gondolnak, éreznek, aztán másik kettőnek is szót adtak a stúdióban, mondottaikat pedig kihangosították az előtérbe, hogy a többiek is hallhassák” – idézte fel Tomcsányi Mária a rádió épületének „ostromát".

Mint mondta, voltak a tömegben olyanok, akikkel szót lehetett érteni, megint mások viszont csak ordibálni akartak. Ők egy idő után azzal a felkiáltással hagyták el a rádió épületét, hogy „să mergem la televiziune”, mert tudták, hogy azt már korábban elfoglalták a forradalmárok. „Csupán azután merészkedtünk az ablakhoz, amikor már elvonultak, és nagy meglepetésünkre azt láttuk, hogy az utcán, a főbejárat körül, ahol a tömeg állt, sok piás – konyakos, pezsgős és boros – üveg volt. Tehát a forradalmárok egy része valószínűleg részeg is volt már, amikor a rádióhoz megérkezett” – a tévés-rádiós szerkesztő szerint az is elképzelhető, hogy a nagy eufóriában valamelyik üzlet nyitotta meg az ajtaját előttük, de pontos információja nincs arról, hogy honnan kerülhetett elő ez a jelentős „arzenál”. De pontosabbat erről sem tudni…

Józan rálátás a forradalomra: Sydneyből

 „December 21-én, a megszakított népgyűlés napján ugye a nagy jelenet az volt, amikor a helikopter felemelkedett a központi bizottság épületének tetejéről és a diktátor elmenekült. És mit ad Isten: a népgyűlést közvetítő kamerák érintetlenül a helyszínen maradtak és közvetítették a pillanatot …Utólag visszatekintve, szerintem akkor mozgósította magát a Szekuritáténak az a szárnya, amely vagy hűséges volt még Ceaușescuhoz, vagy az volt a feladata, hogy káoszt teremtsen, amelyben senki nem tudja már, hogy ki kicsoda. Ez sikerült is” – magyarázta Tomcsányi Mária, aki itt a magyar adás 1969 és 1984 közötti történetére visszatekintő, 2014-ben megjelent, a szerkesztők visszaemlékezéseit is tartalmazó kiadványt hívta segítségül, hiszen elmondása szerint a korábban Ausztráliába emigrált kolléganője, Józsa Erika emlékezete sokkal racionálisabban rögzítette az akkori történéseket és emiatt közelebb is áll a valósághoz.

December 22-én Józsa Erika Sydneyben tüntetett férjével és gyermekeivel a romániai forradalom mellett. 1985-ben történt emigrálását követően négy évig nem hívhatta telefonon a kollégáit, nem tarthatta velük a kapcsolatot, hogy ne okozzon bajt, levelet is csak rokonok és barátok révén küldhetett. Tomcsányi Mária felolvasta a könyvből Józsa Erikának a forradalom hangulatát külső szemmel megidéző visszaemlékezését, december 22-én ugyanis az egykori szerkesztő betelefonált a rádióhoz, előzőleg azonban Nagyváradról visszaigazolták neki, hogy kirobbant a forradalom. A telefonbeszélgetés közte és Tomcsányi Mária között folyt (de időközben bekiabált a többi kolléga is, hogy várják haza, mert „győztünk!”), aki felolvasta kolléganőjének az éppen megalakult Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének (RMDSZ) kiáltványát is. Ennek egyik jelentősége az volt – Józsa Erika megfogalmazásában –, hogy „évtizedek óta az első olyan fogalmazvány volt, amelybe nem szólt bele a cenzúra”.

Ezután napokig nem lehetett Romániába telefonálni, nem működött az összeköttetés, és amikor újra kapcsolatba léptek, Tomcsányi Mária „terrorista bandákról” számolt be Ausztráliában élő egykori munkatársának. „Azért idézem saját magam Erika beszámolójából, mert akkor ezeket, amiket elmondtam, én tényleg így is hittem. De ha megfigyeljük jobban: főként a francia forradalom terminológiáját használtam, amelyet a történelemkönyvekből, de főként az irodalomból ismertem. Persze ezt használtuk mind, mert nekünk nem voltak más, erre az új helyzetre alkalmas fogalmaink” – mesélte. Hozzátette: olyan furcsaságok történtek azokban a napokban, mint például az, hogy valaki egyszercsak szólt Tomcsányiéknak, vigyék már el az autójukat a tömbház elől, mert ott lövöldözés lesz.

„Azóta sem emlékszem, hogy ki mondta ezt, mert akkora eufória és boldogság volt, hogy a nagy jövés-menésben még azt sem néztük, ki szomszéd és ki nem. És különben is annyian laktunk ott, hogy még a lépcsőházból sem ismertem mindenkit. Ha pedig valaki rémhíreket akart terjeszteni, akkor annak megvolt a módja, ezt nem 1989-ben találták ki. Amikor Erikával ismét beszélni tudtunk telefonon, mondtam neki, hogy nem tudom, kik azok a terroristák, de tele van velük a város, nagyon jól fel vannak fegyverkezve, meg ilyeneket…” – tette hozzá a magyar nyelvű televízióadás újraalapító szerkesztője. Hangsúlyozta azt is: ezeket a „terroristákat” tulajdonképpen senki nem látta, mindenki csak hallott róluk valakitől.

„Senki nem találkozott velük. Felfegyverzett embereket láttunk ugyan, de az öltözékük alapján sem tudtuk volna megállapítani, hogy ki hová tartozik. És én azt hiszem, hogy akiket lelőttek azokban a napokban, azok ennek a palotaforradalomnak vagy puccsnak a járulékos veszteségei voltak, akik bele voltak kalkulálva, vagyis feláldozták őket. Európa-szerte voltak országok, ahol bársonyos forradalom volt, de mi azt tudtuk, hogy itt nem az lesz, mert egyszerűen nem ment volna, nem úsztuk volna meg annyival” – vonta le a következtetést Tomcsányi Mária, aki szerint a puccs eredeti számításai egy idő után meghiúsulhattak, amikor már túl sok áldozata kezdett lenni a megmozdulásnak.

Fegyverropogás és lövedék az erkély falán

„Kimentünk az üzletbe és ezt fegyverropogás kísérte. Elterjedt a hír, hogy a reptereket is leállították, mert el akarják foglalni a terroristák, meg hogy a bukaresti ivóvizet megmérgezték. Erika visszakérdezett, hogy igaz-e ez, és mondtam neki, hogy nem igaz, jó a vizünk. Ő pedig még számtalan kérdést feltett, mint egy nyugati riporter, aki ki szeretné deríteni, hogy mi is van nálunk tulajdonképpen. Időközben azt is elmondtam neki az egyik kérdésére, hogy Iliescu felolvasta az ideiglenes kormányprogramot, amelyben mi is benne vagyunk, a kisebbségek, hiszen hetedik pontja a teljes nemzeti egyenjogúság” – emlékezett vissza az egykori újságíró, aki szerint azt is érdemes megjegyezni, hogy az RMDSZ megalakulásának híre és első kiáltvány a Sydney Rádióban hangzott el legelőször, angol nyelven.

„Úgy éltük meg azokat az időket, hogy szinte összefolytak az órák és a napok. Én most ebből a távlatból szinte nem is tudom már pontosan, csupán kiköbözöm, hogy mi melyik nap történt, mi volt az események kronlógiája. De tudom, hogy volt olyan is például, hogy egy éjszakára bent ragadtunk a rádió szerkesztőségében. Azt hiszem, hogy ez éppen harmadik este történt, december 23-án. Volt, aki hazamerészkedett, de jó néhányan ottmaradtunk. A stúdió nagy asztalain aludtunk, vagy összetoltunk székeket, foteleket, ki ahol tudott és ahol érte. Persze, nem nagyon aludtunk csak szundítottunk, mert egyébként mindenki jött-ment, mondtuk egymásnak a híreket, amiket innen-onnan megtudtunk. Meg aztán folyamatosan ment a tévé” – fogalmazta meg az akkori rádiós közhangulatot a magyar adás szerkesztője.

„És képzeld, azokban a napokban semmilyen jármű nem közlekedett, Simonffy Kati meg Boros Zoli az egyetlen közlekedő járművel, tankkal mentek a tévéhez december 22-én, ahol december 24-én élőben köszöntötték a nézőket. Soha nem kérdeztem, hogy egyáltalán felmutatták-e a tévés igazolványuk, amikor a tankra felkérezkedtek, vagy hogy is történt ez az egész. Mindenesetre én haragudtam rájuk, hogy ennyire felelőtlenek. A lövöldözések miatt még 2-3 napig bent ragadtak a tévénél. Én viszont csak akkor tudtam meg, hogy ők odamentek, amikor már láttam őket a képernyőn” – emlékezett vissza Tomcsányi Mária, aki azt is elárulta: ő kevesebbet kockáztatott azokban a napokban, óvatosabb volt, és ezen a túlzottan körültekintő viselkedésén még a férje, Tibor is szórakozott.

„Bukarestben a Drumul taberei negyedben laktunk, ahol komoly katonai vezérkari épületek voltak tőlünk egy rövid buszmegállónyira, ott meg folytak rendesen a lövöldözések. Én, ahogy a filmekből is láttam, elsötétítettem az ablakainkat, a férjem meg jókat nevetett rajtam, pedig ő gyermekkorában még megérte Brassóban, a második világháborúban a város bombázását. Mondta, hogy nincs is, amit lőjenek rajtunk, ne röhögtessük magunk – eközben én meg pokrócokat, sötétítőket aggattam az ablakokra, hogy senki be ne lásson, még az erősebb fényeket sem hagytam felgyújtani, és egy belső előszobába vonultam be, amikor hallottam a fegyverropogást. A férjem szerint csak a katonai bázis körül lövöldözhettek, és én akkor hajlottam arra, hogy ez igaz lehet. Azonban tavasszal, amikor az erkélyünket takarítottam, két lövedéket is találtam: az egyik az erkély üvegfalába, a másik pedig a betonfalba fúródott. És akkor mutattam Tibinek, hogy tessék: ez még az ablakon is betalálhatott volna” – idézte fel az egykori újságíró.  

Nicolaescu, Caramitru és… a tisztánlátás pillanata

„Bár az eufória még napokig tartott, kezdtünk lassanként kijózanodni, mert a lövöldözést aztán kezdték élőben is közvetíteni, és azt is hallottuk, hogy a tömegeket Sergiu Nicolaescu rendező és Ion Caramitru színész vezényli. Erre a dörzsöltebbek agyában csak megfordult az, hogy ez az egész egy kicsit meg lehet rendezve. Ha még a filmjeiben több száz vagy több ezer statiszta mozgatásához szokott Sergiu Nicolaescu is ott van, aki többnyire a hadseregtől kapott statisztákat a tömegjelentekhez, tehát értett a mozgatásukhoz, akkor ott valami rendezésféle mégiscsak van. Ő lehetett az egyik beavatott embere ennek a palotaforradalomnak, de voltak ott mások is. Még Caramitru is, aki utólag ugyan azt mondta, hogy dehogyis, ő spontánul, forradalmárként csatlakozott” – sorolta a gyanakvásra lehetőséget adó részleteket Tomcsányi Mária, aki kisközösségi „megvilágosodásról” is beszámolt, amely egy bukaresti születésnapi összejövetelen történt.  

„1990 januárjában a férjem rádiós kolléganője meghívott egy születésnapi bulira. Az illető újságírónőnek mérnök volt a férje, és ugyanarra az összejövetelre eljött egy másik kolléganője is a szintén mérnök férjével, aki – az előbb említetthez hasonlóan – Bukarest egyik nagyüzemében dolgozott. A két mérnök ezen az eseményen cserélte ki azt a tapasztalatát, hogy miként is történtek a dolgok 1989 decemberében. Erről az egészről mi, a bukaresti rádióban csak annyit tudtunk, hogy „vin muncitorii!”, hogy elindultak a gyárak munkásai a belváros felé. És ez így is volt december 22-én. Csak – amint utólag kiderült – tiszta véletlenül mind egyszerre érkeztek és tömött sorokban. Képzeld csak el, három-négyezer ember dolgozott egy-egy ilyen üzemben, és ezek mind elindultak.

Az említett születésnapon a két mérnök közül az egyik elkezdte mondani, hogy náluk ez úgy történt, hogy az üzem egyik művezetője odajött és azt mondta, hogy „veniți, domnu’ inginer să-l dăm jos pe Ceaușescu!”, és akkor mondta a mérnök, hogy hát hová mennek, mert akár beléjük is lőhetnek, csillapodjanak le, ne menjenek a halálba. Erre a művezető azt mondta, hogy akár jön a mérnök úr, akár nem, ők úgyis mennek, összegyűltek már a gyárudvaron. Aztán a mérnők is úgy döntött, hogy elmegy velük, hátha tud segíteni rajtuk. Na, de miközben ezt a beszámolót hallgattuk azon a bizonyos születésnapon, a másik mérnök elkezdett nevetni, mert nálunk is ez volt a forgatókönyv. Még a megfogalmazásokat is felismerte. És amikor az időpontot egyeztették kiderült, hogy körülbelül ugyanabban a pillanatban játszódott le a két jelenet a város két, egymással ellentétes pontján. Úgy tűnik, hogy az illetők beépített emberek lehettek, az egész elő volt már készítve. Mert olyan nincs, hogy ugyanaz jusson eszükbe ezeknek az embereknek és még az időzítés is ennyire pontosan egyezzen” – mesélte Tomcsányi Mária.

Azt is felidézte: a magyar adásnak az 1989-es fordulat után történt újraalapításakor a régi-új szerkesztőknek nem volt könnyű dolguk. Akkoriban az embereket jobbára csak a politikai hírműsorok érdekelték, csupán hónapok múlva állt vissza fokozatosan az élet egy rendesebb kerékvágásba, és már egyéb társadalmi témákról, de akár a kultúráról szóló beszámolók iránt is nagyobb volt az érdeklődés.