A sikeres üzletemberek egy kicsit szociopaták – vallja a 2007-ben az év magyarországi üzletemberének választott Jaksity György. A Concorde Értékpapír Zrt. elnökét többek között a budapesti kormány gazdaságpolitikájáról, a véletlennek a gazdaságban játszott szerepéről kérdeztük.

Egy évvel korábban még nagyon borúlátó volt a magyar gazdaság helyzetét illetően. Jelenleg is úgy látja, hogy Magyarország nem teljesít valami jól?

Az elemzéseink azt mutatják, hogy nincs már akkora rövidtávú probléma a magyar gazdaságban, mint egy-két éve. Jól láthatóan a kormányzati intézkedések és a hitelleépülés elősegítették a költségvetés és a fizetési mérleg stabilizálását, a kamatszint és az infláció csökkenését. Mindez természetesen nem csak a kormányzati intézkedéseknek köszönhető, hanem a nemzetközi gazdasági környezetnek is, hiszen az infláció nem csak nálunk alacsony. Van, ahol már defláció van, a kamatszint pedig összefügg az inflációval. Az igazi problémát én a hosszú távú folyamatokban, a versenyképességben, a növekedési potenciálban és a társadalmi jólét alakulásában látom. Az, amit a világ pozitívan befolyásol, például a kellő likviditás, vagyis, hogy sok pénz van a világban, ami miatt minket is könnyű finanszírozni, könnyen megváltozhat, és előbb-utóbb meg is fog változni. Másrészt az intézkedések egy részének vannak mellékhatásai, melyek hosszú távon ütnek vissza. A politika logikusan gondolkodik, mindig a rövid távot akarja kontrollálni, s azt mondja, ha majd valami tíz év múlva visszaüt, azt oldja meg az, aki majd éppen akkor hatalmon lesz. Egyes mellékhatások már most érezhetők, sok cég munkaerő-leépítéssel stabilizálta magát a különadók és más kormányzati terhek miatt. Az igazi bajok azonban a beruházások hiányából fakadnak. Nem véletlen, hogy az elmúlt években sok közgazdász a fő problémának a beruházások visszaesését tartotta. Ez egyébként nemzetközi tendencia, és ebből a szempontból Magyarország a legrosszabbul teljesítő országok közé tartozik. Rövid távon valóban van egy pozitív elmozdulás, picivel magasabb a gazdasági növekedés, mint korábban, és kicsi élénkülés látszik a beruházásokban. A kérdés azonban az, hogy mindez mennyire tart ki, lehet-e így tartós, jó alapokat lerakni, és öt-tíz éves távlatban hozunk-e létre növekedési lehetőségeket vagy csak megpróbáljuk behozni az elmúlt évek stagnálását, visszaesését, s aztán kezdjük megint a nulláról?

Jáksity György 1967-ben született Budapesten. 1991-ben diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdaság szakán. Részt vett a Budapesti Értéktőzsde megalapításában, melynek 2002 és 2004 között igazgatótanácsi elnöke volt. A Concorde Értékpapír Zrt. elnöke. 2007-ben Az év üzletembere volt. 1996 és 2000 között a Magyar Befektetés-Elemzők Egyesületének elnöke és az Európai Befektetés-Elemzők Szövetségének igazgató tanácsi tagja volt.

A költői kérdésből én kételyt érzek ki a magyar unortodox gazdaságpolitika hatékonyságát illetően.

Úgy vélem, hogy minden olyan intézkedés – gondolok itt például a különadókra –, amely rövid távú sikerek érdekében feláldoz azoknál lényegesen értékesebb hosszú távú gazdasági potenciált, egy szűk látókörű politika eredménye. Természetesen lehet rövid távon ható intézkedésekkel is operálni, de nem mindegy, hogy milyen arányban. Ha tehát van néhány döntés, amely csak rövid távú eredményekre koncentrál, de az intézkedések többsége a hosszú távú optimalizációval foglalkozik, akkor szerintem az egy felvilágosult gazdaságpolitika. Azt gondolom, hogy jelenleg nagyobb a súlyuk a rövid távon ható intézkedéseknek, és ennek meg fogjuk inni a levét. Az igazi baj azonban nem ez, a lényeges kérdés az, hogy lesz-e Magyarországon egy olyan társadalmi szemléletváltás, amely hatni fog a gazdaságra és a politikára, s hosszú távon az országot hatékonyabbá, termelékenyebbé és nagyobb növekedésre alkalmassá teszi. Ilyen szempontból kulcsfontosságú az oktatás. Nem mindegy, hogy ma milyen oktatási rendszer működik, mert a következő évtizedek emberi minőségét és humán tőkéjét – ami a termelés számára éppoly fontos, mint a fizikai tőke – ez biztosítja.

Miért véli úgy, hogy a társadalmi jellegű problémák fontosabbak, mint a gazdaságiak?

Azért gondolom, hogy az igazán nagy problémák nem a gazdaságiak, hanem a társadalmiak, mert a gazdaságiakon relatíve könnyen lehet segíteni. A költségvetési hiány például magas volt, most alacsony, le lehetett vinni. Megvan az ára, de meg lehetett oldani. Magas volt az infláció, ezt nagyrészt a válság megoldotta. Magas volt a kamatszint, de mivel csökkent az infláció, lementek a kamatok. Mindez azt mutatja, hogy a gazdaságban nagyon gyorsan komoly eredményeket lehet elérni rövid távú intézkedésekkel és egy kedvező gazdasági környezettel. A társadalmi változást, ami mindennek az alapját jelenti, azt, hogy hogyan milyen eszmék és értékek alapján működnek az emberek, milyen szintű az együttműködés, mennyire van bizalom, sokkal nehezebb megvalósítani. Ebben nagyon rosszul állunk.

Paradox helyzet, hogy míg a magyar kormánypártok magukat jobboldaliként határozzák meg, s retorikájuk sok kérdésben hangsúlyosan konzervatív, addig a gazdaságpolitikájuk markánsan baloldali, gondoljunk csak a rezsicsökkentésre vagy a még csak elképzelés szintjén létező non-profit közművekre. Mi lehet ennek az oka? 

Ezt sokan így látják, én magam is. A kormány, retorikáját tekintve jobboldali, konzervatív és keresztény vonalat képvisel, míg a gazdaságpolitikában számos olyan intézkedés történik, amely a Kádár-rendszert idézi fel. Hogy mi ennek az oka? Az egyik legalapvetőbb az, hogy a politika a kinyilvánított társadalmi preferenciákra reagál, Magyarországon pedig, bármennyire abszurd is, két dolog iránt van nosztalgia: a Horthy- és a Kádár-rendszer iránt. Egyébiránt pont ennek a két két rendszernek nagy felelőssége van abban, hogy az ország ott tart, ahol.

Köztudott, hogy nem rokonszenvezik a devizahitelesek megmentésével. Miért?

Én senkinek a megmentésével nem rokonszenvezek, mert szerintem a kormánynak nem az a dolga, hogy beleavatkozzon szerződésekbe, főként pedig nem visszamenőleges módon. Ugyanakkor a kormánynak feladata olyan gazdaságpolitikát folytatni, olyan törvénykezési gyakorlatot elősegíteni, amely stabilitást eredményez, és, amely a nagyfokú gazdasági pusztulást, ami például egy csődhullám miatt a devizahitelek esetén kialakulhat, megakadályozza. Ezért szerintem az árfolyamgát szemléletében egy nagyon jó megközelítés, bár a paramétereit biztosan lehet csiszolni, ám a végtörlesztés a gazdaságpolitikai történelem egyik legnagyobb hibája, morálisan éppúgy, mint jogilag vagy gazdaságilag.

A devizahitelesek megmentése jelenlegi formájában mintha arról szólna, hogy az állam bátorítja a felelőtlenséget. Hogyan látja ezt?

A kialakult helyzetben minden fél hibás. Hibás az, aki aláírt egy szerződést, amit nem értett. Ha valaki felnőtt, akkor el kell fogadnia, hogy felel a cselekedeteiért, nem várhatja el, hogy valaki, pl. az állam majd megmenti a rossz döntései következményeitől. A bankok nyilvánvalóan nem mérték fel, hogy mekkora kockázatot vállalnak, illetve telepítenek az adósok nyakába, tehát értelemszerűen nekik is viselniük kell ennek a tehernek egy részét. Valamint hibázott az állam, (mind kormányzati, mind törvényhozási szinten) hiszen közbeléphetett volna már öt-tíz évvel ezelőtt is. Hibáztak azok a felügyeleti szervek, melyeknek közbelépési lehetőségük volt. Megfelelő kérdésfeltevéssel meg lehetne találni a terhek helyes megosztását. Sajnos a kormány terheit mindig az adófizetők állják. A bankrendszer nagyon komoly áldozatokat kényszerül hozni, talán többet is, mint ami méltányos vagy ésszerű lenne. Az egész ügy kommunikációja mostanáig elhibázott volt, bűnbakkeresés folyt, ami oda vezetett, hogy egyetlen hitelfelvevő sem gondolja, hogy hibát követett el, hiszen folyamatosan azt hallja, hogy a szerződés és a termék a hibás, a bankok pedig gonoszak. Ez nem jó, vissza fog ütni. Ilyen körülmények között a társadalomtól nem várható el, hogy felelősen, felnőtt módon cselekedjen, és egy ilyen társadalom nem szokott a világverők, az élenjárók közé tartozni.

Mennyire érzi indokoltnak, hogy a gazdasági válság kirobbanásáért, sőt, az utóbbi időben az átlagemberek mindennapos anyagi gondjaiért is a bankokat, a bankárokat kiáltják ki bűnbaknak?

Nincs új a nap alatt. A múltban is, ha az állam (az uralkodó) eladósodott, elvette a bankárok (és a megtakarítók) pénzét, üldözte őket, főleg ha valamelyik kisebbséghez tartoztak. Nem szerencsés dolog. Nem szerencsés dolog felmenteni bárkit is a felelőssége alól és nem szerencsés olyan vádakat lebegtetni, amelyek nem állják meg a helyüket maradéktalanul. Ha valamiben a bankok hibáznak, például a szerződések nem megfelelőek, azt jogállami eszközökkel lehet kezelni, ha pedig jogilag már nem kezelhető, akkor gazdaságpolitikai eszközöket lehet alkalmazni. Az államnak vannak jó eszközei arra, hogy megvédje a polgárait egy olyan helyzetben, melynek a kialakulásában nem csak ők hibásak. 

A gazdaságtan magát tudományként határozza meg, s a közvélemény el is várja a szakemberektől, hogy előre jelezzék a gazdasági folyamatok alakulását, ön azonban nemrég a véletlennek a gazdaságban játszott szerepéről beszélt egy előadásban. Mekkora a szerepe a véletlennek a gazdasági folyamatokban?

A mi világképünk determinisztikus, ahol ok-okozati összefüggések uralkodnak, mindennek konkrét oka van, emiatt aztán van egy olyan elvárásunk, hogy mindent előre jelezzenek nekünk. Ez lehetetlen. Az én szakmám a bizonytalanságról szól, a bizonytalanság és a kockázatok kezeléséről. Ennek ellenére, még a befektetési szakmában is sokan alábecsülik a véletlen szerepét, s amikor aztán bekövetkezik a váratlan, csak állunk, és meg vagyunk döbbenve. Egyébként a válság bekövetkezte nem is volt annyira váratlan. Vannak a szaknyelven fekete hattyúnak nevezett jelenségek, melyek kis valószínűségűek, de ha mégis bekövetkeznek, akkor óriási a hatásuk. A válság nem volt kis valószínűségű, nagyon benne lógott a levegőben.

Nemrég hallgatóság előtt kijelentette, hogy a sikeres üzletemberek szociopaták. Komolyan gondolta?

Azt gondolom, hogy egy speciális tudatállapot az, ha valaki évtizedeken keresztül, nap mint nap azzal a tudattal kel fel, hogy növekedni kell, növelni kell a nyereséget, még magasabb vállalati értéket kell elérni. Egy átlagos ember nem tud megbirkózni ezzel a tudati teherrel, ilyesmihez kicsit őrültnek kell lenni, másrészt egy normális ember ilyesmire nem motivált. Mi, most, az interjúkészítés közben egy nagyon kellemes környezetben ülünk, ideális a hőmérséklet, mindenfelé virágok vannak, gyerekek rohangálnak körülöttünk, üldögélünk és telik az idő. Egy üzletember most arra gondolna, hogy ez alatt az idő alatt, amit itt eltölt, mi mindent csinálhatna, hogy még többet növekedjen a vállalkozása. Ez abnormális. Igenis, kell hogy legyenek órái, napjai az embernek arra, hogy csak úgy: legyen. Az állatvilág így működik, csak annyit csinál, amennyi a fennmaradáshoz szükséges. Az ember az egyetlen lény, amelyik felhalmoz, ráadásul szükségtelenül sokat. A Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában című egyik kedvenc könyvemben van egy megjegyzés, amely úgy hangzik, hogy „a több, az felesleg”. Végtelen növekedés nem létezik, a bolygót nem lehet végtelenül szennyezni, nem lehet korlátlanul kihasználni az erőforrásokat. A természet korlátoz minket, de van gazdasági önkorlátozás is, például a válságok, melyek arról szólnak, hogy túlszaladtunk, meg kell állni, vissza kell lépni.

A piacgazdaság, a fogyasztói társadalom alapparadigmája azonban a határtalan fejlődés, a korlátok nélkül növekvő fogyasztás. Paradigmaváltásra lenne tehát szükség?

Én azt gondolom, hogy a piacgazdaság egy nagyon jó invenció, nem született nála jobb az elmúlt pár ezer évben, bár kísérlet volt bőven. A jelenlegi körülmények ideálisak ahhoz, hogy jóléti piacgazdaságok működjenek, melyekben az állam jól felfogott szerepet vállal, olyan szerepet amelyhez erőforrások tartoznak, illetve erőforrásokat a vállalt szerepekkel összhangban szed össze. A lényeg az, hogy a kettő összhangban legyen. Lehet tehát skandináv rendszer, amelyben sok adót szedek be, amiből nagyon jó egészségügyi szolgáltatást kell biztosítanom, fantasztikus kell hogy legyen az iskola- és a nyugdíjrendszer. Ugyanakkor lehet csinálni azt is, ami Amerikában van. A központi költségvetés a jövedelmeknek még a 20 százalékát sem vonja el adókon keresztül, viszont sok tekintetben nem is szolgáltat.

Tíz éve tagja egy taoista közösségnek, a taoizmusnak pedig a nem-cselekvés az egyik központi elve. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni az üzletemberi léttel?

Nagyon jól. A legnagyobb sikernek én nem azt tartom, hogy pénzügyileg eredményes a cégünk, hanem, hogy nagyon sokszor meg tudtunk állni, és nemet tudtunk mondani. Ha nem volt konszenzus a cégvezetésben, akkor sosem erőszakoskodtunk, hogy keresztülvigyünk egy elképzelést. Inkább nem cselekedtünk, s így sokszor több eredményt lehet elérni, mint a minden áron való aktivitással. Néha egyszerűen ülni kell és várni, hogy tisztázódjanak a dolgok, meg kell érteni, hogy mi a ritmus, mikor kell belépni. Olyan ez, mint a tánc.