Mondhatnám azt is, hogy edzett pátria: a lángok és hullámok ütemes alternanciája idővel csak kihozza a territoriumból a legjavát – mi e földnek sava-borsa…, de hát ez már egy merőben másik történet; emészteni való.

Merthogy mindenekelőtt rágódni lehet az aqua/ignis páros sajátosan mioritikus dinamikáján, mihelyt felütjük a közelmúlt krónikáját. A Colectiv-ügy már katarzist is produkált: a róla készült dokudrámával tarolt filmfesztiválokon, miután egy kormányt is megbuktatott. Ez volt a „leghatékonyabb” lármafa, és a 64 emberéletet követelő klubtűzvész okkal kelthetett reményt, hogy ezentúl kitartó szigorral követik az illetékesek a tűzvédelmi előírásokat, szabályokat. A reménnyel maradtunk…, és a többi tűzesettel. Tavaly novemberben Piatra Neamțon 10 beteg hunyt el a megyei kórház intenzív osztályán felcsapott lángokban, december elején egy marosvásárhelyi klinikán kellett oltaniuk az alkalmazottaknak, karácsony másodnapján a jászvásári Socola kórház pszichiátriai osztályán halt meg egy férfibeteg, januárban már a Temes megyei Gátalján, majd a Romanvásárban működő megyei kórházban kellett riasztani a tűzoltókat, az esetet „letudták” négy enyhe füstmérgezéssel, legutóbb meg vasárnap röppent fel a vörös kakas a suceavai vármegyeházára. Felelőtlenség, hatósági hanyagság, igénytelenség, felületes szakmai képzés, meghaladott jogi szabályozás, mindez egyszerre és egymást hatványozva adja a gyúlanyagot, biztosítja úgymond a lángcsóva megjelenésének körülményeit. És persze a felelősség mesteri elmaszatolása. Ahogyan a karácsonykői eset után az akkori egészségügyi miniszter szépen mindannyiunkra szétterítette az ódiumot. Mert ugyebár – érvelt a tárcavezető –, mindenki eltűrte, hogy 30 évig ne történjen semmi a hasomló tragédiák megelőzéséért. Alaposan megrendített ez esemény, de talán mégsem kéne hibásnak érezzem magma érte, és főleg az az ügyeletes orvos nem, aki mentette a lángoló kórteremből a pácienseket és közben testének 40 százaléka megégett. Nos ezzel a kollégával vajon hogy nézhet szembe egy egész országot falhoz állító Tătaru (ex)miniszter úr.

Vízre váltunk, hadd oldódjon ez a tömény pernyeszagú keserűség: szerencsére nincs árvízveszély, csak a nehézfémeket úsztatják időnként lefele a Szamoson, hogy a szomszédos és baráti Magyarországon is részesüljenek belőlük. De nem ökokiáltvány szeretne lenni e szöveg második fele, hanem inkább a tiszta vizet pohárba loccsantó gesztus ódája. Érdekes módon egyre-másra derült ki, hogy a hazai vízgazdálkodásban lehet a legjobban karriert építeni, megfelelő hátszéllel csakhamar a hullámok tarajáról rikolthatod szét a győzelmi kiáltást. Az ultragyors diadal a közlekedő edények elvét alkalmazza, kimondottan eredeti formában. Így lehet árvízvédelmi szakértő egy jászvásári pincérlányból, és emiatt kellett egy hidrológus mérnöknek Maros megyében tavaly távoznia versenyvizsgával elnyert posztjáról.

Közben a vízügyes történetek elharapóztak (bár ez nem a legtalálóbb kifejezés, mert a lángok szoktak így tenni, no de…), olyannyira, hogy az országos hivatalnál kellett bűnügyileg kutakodni a rendszerszintűnek tűnő rekrutációs technikák eredete után. Ígéret is hangzott el, miniszteri szinten, hogy akkor két héten belül közlik az DNA-kiszállással párhuzamosan elrendelt átvilágítás eredményét. Bő egy hete eltelt a két hét, ittunk rá egy korty jó minőségű kolozsvári csapvizet, és… annyi. Mondom én, hogy edzett vidék ez, túlélésre szabott környezet.