Egyszerre elszomorító és dühítő az, amikor egy közösség jeles ünnepét valakik, akárkik önös érdekből elrontják, sőt még rosszabb: semmi hasznuk nem származik abból, ha a másiknak rosszat tesznek, csupán a káröröm az egyetlen mozgatórugójuk. Nehéz ezeket az embereket jellemezni, mert keresve is alig találni rájuk megfelelő jelzőt.

Nagykárolyban ezrek lehettek szem- és fültanúi annak, amint egy maroknyi társaság belerondított egy kisvárosnyi magyarság ünnepébe. A település egykori jegyzőjének, nemzeti imánk, a Himnusz szerzőjének, Kölcsey Ferenc költőnek a múlt szerdai szoborállítási ceremóniája nem lehetett az, aminek a kezdeményezők és a helybéli magyarok megálmodták, mert a Partiumban példa nélküli módon elevenedett meg a butaság és a rosszakarat: mintegy negyvenfős román nacionalista társaság kolomppal, bekiabálással zavarta meg az eseményt.

A főkolompos a Nemzet Útja soviniszta mozgalom vezére, Mihai Târnoveanu volt, aki Úzvölgyében is számos botrányos akció részvevője, mi több, szervezője volt, és napokkal az ominózus szoboravató előtt már toborozta a részvevőket az ünnepség megzavarására. Nem is kellett messzire mennie, hiszen helyben is akadt két segítője, a nagykárolyiak jól ismerik az állandó acsarkodókat, akik nem átallnak bármit, szó szerint bármit felhasználni azért, hogy viszályt szítsanak a helyi magyar és román közösség között, így próbálnak maguknak politikai tőkét kovácsolni.

A helybéliek beszámolóira alapozva kijelenthető: a tüntetők között megjelent helybélieket egy kezünkön meg tudjuk számolni, a többiek innen-onnan odacsődített és utaztatott provokátorok voltak. Kovács Jenő polgármester meg is köszönte a nagykárolyi románságnak, hogy nem ült fel a provokációnak és távol maradt a szégyenletes akciótól.

A mintegy negyven zavargóval szemben ott volt viszont több ezernyi nagykárolyi és Szatmár megyei magyar, akik ünnepelni készültek. A videófelvételeken és a képeken is jól látszik a közösség tagjainak arcán a megdöbbenés, amit ennek a csoportnak a gesztusa váltott ki.

Mindennek ellenére azonban a helyi magyarság, amelyiknek most egy újabb álma vált valóra, erős és bölcs maradt: emlékezhetünk, a Tavaszi szél című dalt a kórussal karöltve úgy énekelte a tömeg, válaszul a románok hőzöngésére, hogy teljesen elnyomta a zavargók zaját. Ez volt az a lecke, amit akár meg is érthettek volna a tüntetők, de minden jel szerint képtelenek erre, mert talán soha nem tapasztalták meg azt, ami akkor és ott történt: a provokációra a magyar emberek mindenféle összebeszélés vagy vezényszó nélkül összezártak és létrejött egy olyan, láthatatlan szállal erősen összefonott közösség, amelyik bebizonyította, nem bonthatja meg a harmóniát néhány zavargó. Ezt hívják közösségi összefogásnak, amikor nem kellett senkinek sem elmondani, hogy mit kell tennie, mindenki tudta a dolgát: énekszóval nyomták el a lármát.

A zajongók pedig, vagy legalábbis a vezetőik, mindmáig gondolkodhatnak azon, hogy mi történt ott, mi késztette arra a publikumot, hogy énekelve egységes erővé kovácsolódott össze a külső támadással szemben. Ha ezt megértenék, akkor megérthetnék azt is, hogy miért vagyunk mi itthon Erdélyben, a Partiumban, mi tartott meg bennünket itt a Kárpát-medencében ezer esztendőn át azon a földön, ahol nagyszüleink és azok felmenői éltek, ahova mi születtünk.

A helybéli magyarság most egy nagyon egyszerű, de annál fontosabb kulturális-közösségi reakcióval megsemmisítő szellemi vereséget mért a lázítókra.

Jóllehet a romániai média a botrányt kedveli, és sokan az ünnepség megzavarására tették a hangsúlyt, a tüntetőket mutogatták és csak érintőlegesen számoltak be róla, hogy ott egy Kölcsey-szobrot avattak. A partiumi, erdélyi magyarságnak tudnia kell, hogy ez a szobor mintegy közösségi kiállásként került ki az egykori vármegyeháza elé – ahol egyszer már állt egy Kölcsey-szobor, de amit az első világháborút követő impériumváltás első éveiben megcsonkítottak, majd pedig lebontottak (beolvasztottak). Ez a szobor tűzben edződött és ugyanígy lett felállítva is, mintegy beteljesítve sorsát megmutatta: ha a külső ellenség támad is, ez a nép csak akkor marad meg, ha képes egyszerre összezárni.

A helybéliek méltán vették rossz néven, hogy az ő ünnepükről kevesebb, a botrányról viszont annál több szó esett a médiában, még a romániai magyar sajtóban is. Az, hogy Nagykárolyban egy szélsőséges csoport megzavarta Novák Katalin magyarországi köztársasági elnök, Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes és Kovács Jenő polgármester beszédét, kétségkívül hírértékkel bírt, még akkor is, ha a szerkesztőktől messze állt a szenzációhajhászat. Ám legyen ez az ékes példa az intő jel arra is, mennyire könnyű napjainkban elvinni egy nemes ügyet a rossz irányba.

Eltelt néhány nap, s azon gondolkodtam, miképpen lehetne mégis kiköszörülni a csorbát. És talán mégis volna valami, amivel jóvátehetnénk a nagy közös sajtós mulasztást: ha megmutatnánk az egyébként gyönyörű szobrot teljes pompájában, és arra biztatnánk olvasóinkat, hogy ha arra járnak, nézzék meg élőben is, és ha lehetőségük engedi, tegyenek le egy-egy szál virágot Kölcsey elé, hadd lássák a magyarok és a románok egyaránt, hogy igenis volt értelme a szoborállításnak.

(Nyitóképen: Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobra | Forrás: a helyi önkormányzat Facebook-oldala)