Nem annyi az… – mondják-sejtetik a natív szkeptikusok, a szolgálatos hümmögők, az örökös kontrajanik. És részben igazuk is van.

Legutóbb például kiderült (?!), hogy jóval több áldozata van a világjárványnak az eddig hivatalosan regisztrált több mint 3 millió 370 ezernél: a washingtoni egyetemen működő Institute for Health Metrics and Evaluation számításai szerint ennek akár duplája is lehet a COVID-halottak száma. Feltéve, hogy az amerikai szakemberek kalkulusaiban rejlő hibaszázalék felfele kerekítést eredményezett, még mindig elgondolkodtató az eltérés; arra figyelmeztet, hogy a nagy ellátórendszerek – a modern adatkezelési és továbbítási technológia dacára – nem működnek kellőképpen.

Ennek többféle oka van, amit a kórházak rendre lejelentenek, másként jelenik meg az országos összesítésben, másfelől meg vannak államok, ahol készakarva torzítanak, nehogy a pánik vagy a felháborodás kikezdje az épp regnáló rendszert (Oroszország, Belarusz, Kína, közép-ázsiai ex-szovjet köztársaságok, hogy csak néhány példánál maradjunk). Időnként nem kis meglepetésre korrigálnak hivatalos szinten, ahogyan azt Moszkva és Peking is tette, igaz, csak módjával; ez a pontosítás viszont nem az akkurátusság iránti igényről szól, mint Nagy Britannia vagy Spanyolország, Itália esetében, és csak újabb bizonytalansági elemet csempész a képletbe (ha ilyen arányokban tévednek úgymond hivatalosan, mi is lehet valójában a frissen bevallott számok-adatok mögött, gondolhatja okkal a járványhangulatban egyébként is elbizonytalanodott hírfogyasztó).

De a témánál maradva: lehet az adatokat „kommunikációs brujázzsal” is torzítani: mondjuk úgy, hogy az oltási kampány számait dömpingszerűen és harsányan közölve háttérbe szorítjuk az amúgy riasztó morbiditási mutatókat.

A kvantifikáció másmilyen formában sem működik. Itt van friss esetként az izraeli–palesztin konfliktus: nincs az a terepen levő független megfigyelő, aki az áldozatok valós számát tudná ellenőrizni és jelenteni (ezen belül pedig a gyermekekét, mert ezzel hatékonyan lehet a nemzetközi közvéleményt hangolni). A rakéták viadalát leduplázó „számháború” a modern kori hadviselés kötelező, tehát szerves kelléke, már a nagy világégések előtt is alkalmazták, de mára egyre kifinomultabb eszközként szolgálja a tűzvonalban ténykedőket, a főhadiszállások eminenciásait. Az erőfölény fitogtatása vagy az ellenállásra való buzdítás egyaránt ott rejlik a halottak és sebesültek lajstromainak üzenetében.

Békeidőben, ahol az emberélet nem működik mértékegységként, szintén kifinomult módját látni a számbeliséggel való (vissza)élésnek: egy tüntetés esetén például a szervezők okkal kerekítenek felfele nyilatkozataikban valahogy úgy, hogy több ezres tömeg vonult az utcákra, ami könnyen lehet alig kétezer fő, mert az mégis „jobban mutat”, míg a rendőrség becslései ettől eltérhetnek, nem beszélve a hatalmon levők közleményeiről, ahol meg a számok mellőzésével vagy lefele kerekítésével minimalizálni próbálják az akció súlyát.

A manipulációt képileg is lehet fokozni: ugyanazt a tömeget filmezheti egy kamera vállról, és az tényleg tumultus benyomását kelti, míg egy épület tetejéről vagy akár drónról készített felvétel merőben másként láttatja ugyanazt az embertömeget.

Hasonló a gazdasági vívmányokról kialakult diskurzus: egy 5,2 százalékos növekedést el lehet adni úgy, hogy több mint 5 százalék, ha meg ellenérdekelt vagy, akkor azt mondod róla, hogy alig haladta meg az 5 százalékos küszöböt. Mert más az, ha szétkürtölöm triumfalista hangnemben, hogy egy közép-kelet európai állam GDP-arányos növekedése 7 százalékos, és ezzel uniós szinten éltanuló, ha ennek az adatnak a reálértékét összevetjük egy németországi 2 százalékos bővüléssel: nyomban alábbhagy az üdvrivalgás, a propagandisztikus hurráoptimizmus. Ugyanez a helyi költségvetés esetén: a polgármester mondhatja azt, hogy több mint 40 százalékot fordítanak fejlesztésre, ettől a választópolgár megnyugodhat, de azt előszeretettel elhallgatja az elöljáró, hogy a büdzsé 20 százalékkal kisebb, mint a tavalyi volt.

A népszerűségi indexeket firtató felmérésekkel jórészt hasonló refrént idézünk: a vastagon szedett, felkiáltójelekkel hímzett szalagcím, mely szerint zuhant valamely kormányba vetett bizalom, vagy hasít az ellenzék, avagy X politikus beelőzte Y-t, esetleg Z továbbra is utcahosszal listavezető. Hogy mennyire reprezentatív a lekérdezettek mintája, milyen módszerrel végezték a mérést és mekkora a hibaszázalék, az már elvész a szöveg végén odabiggyesztett mondatok egyikében (ha egyáltalán közlik), az infómorzsákat flash-szerűen rögzítő olvasónak pedig aligha tűnik fel (hogy a mérés rendelője épp melyik párt, tábor holdudvarában működik, arról meg tényleg csak a tájékozottabbak tudnak).

1984 októberének végén hivatalosan befejeződött az őszi betakarítási kampány a hazai mezőgazdaságban, a pártvonalon elhangzott jelentéseknek fittyet hányva december elején még pufajkában, csatárláncba fejlődve törtük a kukoricát a kitartóan szálazó dobrudzsai esőben, a traktorok fényszóróinak lelkesítő világánál. 2020 tavaszán az „Országnyi erdő” faültetési program startjakor ötvenezer csemetét ígértek a kezdeményezők, majd jelentették is, hogy a vállalást teljesítették; a témával kapcsolatos újságírói kutakodás néhány napja közzétett adatai arra utalnak, hogy igencsak viszonylagosan értelmezhető az a bizonyos 50 000-es szám. Mint ahogyan az autópálya-termés sem egyértelműen tükrözi a haladás ritmusát; főleg kormányváltáskor érdekes az adatok útját figyelni: az új kabinet hajlamos eltekinteni attól, hogy az előtte működő csapat mandátumában egyes pályaszakaszok már hetven-hetvenöt százalékban elkészültek, ők csak a végleg átadott kilométereket méregetik, mintegy „kölcsönkérve” az épp távozó kormány teljesítményét.

És a sort lehetne folytatni azzal, hogy még a népszámláláskor sem tudjuk felleltározni az országot: a külföldön élő román állampolgárokról be kell érnünk az egymástól durván eltérő becslések versengésével, a 2011-es honi lajstromban pedig sokatmondó, hogy a nemzetiségi megoszlásnál a nem válaszolt/nincs adat kategóriában nem kevesebb, mint 1 236 810 fő szerepel (módszertani okokat emlegetnek ilyenkor a szociológusok, a kettős identitás okozta gondok, a kérdezőbiztosok elégtelen felkészítése, mindez együtt, és még valami; tény, hogy a romániai magyarsághoz fogható populációnak nem ismerjük az etnikai hovatartozását). Gyakran hangzik el a Szövetséget bíráló, vagy csak egyszerűen magyarellenes retorikát művelő politikusoktól, közszereplőktől, de még többségi újságírók némelyikétől is, hogy az RMDSZ 1989 óta majd mindig kormányon volt, folyton az aktuális hatalomhoz dörgölődzött; egyszerű összeadással kimutatható, mekkora valótlanságot mantráznak évek óta: 1989-tól számítva idén május elsejéig 3079 napon át vállalt kormányzati szerepet az RMDSZ, ami nem több 26,91%-nál, vagyis a periódus egynegyedében számított hatalmi tényezőnek a Victoria palotában.

Gondban lennénk tehát, ha Romániára is alkalmazni próbálnánk a Bhutánba, ebbe az Indiával szomszédos hegyi királyságba bevezetett bruttó nemzeti boldogság indexet; nemcsak a számigálással, de a képlettel is sokat kéne bajmolódni, míg használható adatsorra bukkannának a nemzetközi mezőnyhöz képest amúgy is merev, vagy éppen konzervatív statisztikusaink. Azért jók valamire a számok, grafikonok. Értő szemmel és megfelelő ellenőrzéssel, összevetésekkel kimazsolázhatóak a trendek, tendenciák. Kérdés, hogy levonjuk- e a megfelelő konklúziókat. S ha igen, azok miként lesznek korrekciós döntések, végül pedig valós lépések… és ezeknek a maguk során milyen számszerűsíthető (és számon kérhető) eredménye van.