Tavaly nyáron néhány órát töltöttem Nagyvárad belvárosában. Ez az idő éppen elég volt arra, hogy újra megcsodáljam a magyar szecesszió rendkívüli szépségű izgalmas épületeit – és egy hideg sört megigyam. Ültem a belvárosi vendéglő teraszán és ámuldoztam. De nem a florális szecesszión. Három pincérnő tette a dolgát, szünet nélkül lótottak-futottak, alig bírták a sok vendéget kiszolgálni. Őket néztem. A melegtől és a kimerültségtől izzadság csillogott ébenfaszínű bőrükön. Mindhárman feketék voltak. Tíz szót tudtak románul, magyarul semmit – kipróbáltam – angolul viszont rendesen beszéltek. Nagyváradon.

Ezen nem csodálkozom. Ha bécsi sörkertben ülök, tíz pincérből 6 magyar, 2 román, 1 exju(goszláv). A főúr, vagyis a fizetőpincér, ahol egyáltalán még létezik ez a nemes, de legtöbbször mogorva intézmény, az osztrák. Vagy cseh. Szóval a Nagyváradról hiányzó odavalósi pincérek  (is) részben valahol itt vannak. Bécsben vagy Londonban, Birminghamben, Düsseldorfban, Münchenben, Madridban és Barcelonában. Valahol Nyugat-Európában. A szorgos fekete lányok őket pótolják és helyettesítik Nagyváradon. Hogy őket Afrikában ki helyettesíti azt már nem tudom.

Nem fogok moralizálni, és azt sem kérdezem, hogy akkor ez most így jó vagy rossz? Mindenesetre kétféle ember van a világon: aki dolgozik és aki nem. Régi idők óta azt az embert tiszteljük, aki dolgozik, és még ma is mondogatjuk a gyermekeknek, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, vagy hogy a munka nem szégyen. Persze, megkergült világunkban ez sokszor már úgy hangzik, mint valami idejétmúlt, ráadásul igazságtalan népmese, mert mi van akkor, ha valaki igenis akar dolgozni, de nincsen mit és ahol?

A hazafiság is anakronisztikus népmesei hősködésnek tűnik globalizált korunkban, de szerencsére a szuverenista mozgalom – hívjuk inkább szuverenista internacionálénak? – újra felfedezte magának ezt a kihalófélben lévő fogalmat, illetve eleven megtestesítőit, a patriótákat. Legyen fiatal és nyurga, esetleg sörhasú, meglettebb korú a patrióta, mind egyet akar: a hazát megvédeni. Egyébként minden tiszteletem az igazi hazafiaknak, mert vannak! És a többiek?

A napokban egy lánglelkű, fiatal hazafi arcul ütött egy ázsiai vendégmunkást Bukarestben. Korunk kötelező szokásrendjének megfelelően az egészet le is filmezte, másként hogyan tudná a világ előtt bizonyítani hazafiságát? A sors iróniája, de hívjuk inkább karmának, hogy most saját videófelvétele fogja a törvényszéken a bűnösségét bizonyítani! „Menj haza az országodba!”, kiáltotta az elképedt vendégmunkás képébe, „mert megszálló vagy!”, tette hozzá. Sokan a közismert, szolgálatos feljelentőből „aranyos” képviselővé avanzsált, AUR-szóvívő napokkal a támadás előtt megjelent utasításának kritikátlan végrehajtásával vádolják az agresszív fiatalt, persze én azon sem lepődnék meg, ha saját kezdeményezésről, önszorgalomról lett volna szó. Mindenesetre Tanasă arra biztatta híveit, hogy utasítsák vissza a rendelést, amennyiben vendégmunkás kézbesíti azt. „Hazafias” kérése biztosan jól hangzik bizonyos körökben, viszont el nem tudom képzelni, hogy mennyire életszerű? Mert képzeljük el, hogy valaki farkas éhesen megrendeli a Gỏi cuốn-t, a vietnami friss tavaszi tekercset, esetleg a Bún chả-t, a grillezett sertéshúst rizstésztával, vagy a gyömbéres-mézes ropogós kínai kacsamellet, esetleg a zöld currys thaiföldi csirkét. Zárójelben megjegyzem: (tudtommal töltött káposztát, túrós puliszkát vagy húsgombóclevest sehol nem szállítanak házhoz az országban. Ehhez mit szólnak a szuverenisták?!) Szóval a korgó gyomrú megrendelő türelmetlenül várakozik, míg végre csengetnek. Csepegő nyállal, boldogan ajtót nyit és – étvágya egyből elmúlik! Mert mit lát? Ázsia vendégmunkás villantja rá széles mosolyát és nyújtja feléje a hőn óhajtott ételt. A csalódott hazafi vagy hazalány most nem éhséget, de nemes haragot érez! Azonnal eszébe jutnak Tanasă szigorú szavai és gondolkodás nélkül, összeszorított foggal nemet int a vendégmunkásnak, visszautasítja az illatozó rendelést, majd becsapja az ajtót. Zaklatott hazafias lelkiállapotának megnyugtatására szívesen elénekelné a himnuszt, ha nem lenne a bölcs mondás, miszerint éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni...

Én nem utasítottam vissza Nagyváradon a hideg sört a fekete pincérlány kezéből. Miért is tenném? Sőt, angolul szépen elbeszélgettünk. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem furcsállottam egy kicsit a helyzetet, de csodálkozásom semmiképpen nem róla szólt vagy személye ellen irányult. Legálisan jött hozzánk és keményen dolgozik, nincs aki a „bennszülöttek” közül elvállalná a munkát, akkor mi itt a gond? Az ázsiai vendégmunkást arcul ütő, „hazáját védő” – ahogyan tettét később mentegette – fiatalnak pedig kiváló lehetősége lenne hazafiságát bebizonyítani: álljon be maga ételfutárnak! Dolgozzon napi 8-10 órát, hordja az ételt éjjel-nappal a megrendelőknek a nagy forgalomban. Sőt! Győzze meg baráti körét is, hogy álljanak be ételfutárnak, pincérnek, szobalánynak. Ez lenne ám a hazafiasság! A vendégmunkásokat sem kellene hazájukba visszaküldeni, mert egyáltalán nem jönnének, ha a helybéliek tennék a dolgukat.

A legjobb az lenne persze, ha Tanasă mester maga menne el ételfutárnak, de ne csak röpke órára, ahogy a politikusok szokták, és ahogy Trump is szalmakrumplit sütött néhány percig a McDonald’s-ban a kamerák előtt, szóval ne rövid időre, de legalább egy teljes parlamenti ciklusra menjen el futárnak dolgozni, és nap mint nap mutassa a a honfitársainak a jó példát hazafiságból. Ezzel biztosan jót tenne az országnak, de határozott meggyőződésem, hogy jót tenne saját magának is. Jobb ember válnék belőle…

(Nyitókép forrása: Pexels)