Hírműsorokat nézek, váltogatva. Antena 3: Leveszik a román trikolórt a sepsiszentgyörgyi városháza tornyáról – olvasom a szalagcímben. Telefonon kapcsolják a magyarellenes blogert, Dan Tanasă-t. A hírolvasó eldarálja, hogy a Brassói Táblabíróság jogerős ítéletének értelmében nem kell kitűzni a román zászlót Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalának a tornyára. (A teljes hír ezzel szemben az, hogy a bíróság szerint nem kell kitűzni a trikolórt Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatalának a tornyára a város „magyar megszállás alóli felszabadításának” emlékére.)

Dan Tanasă háborog, közben Sepsiszentgyörgy főterét látjuk a képernyőn magyar zászlókkal teletűzdelve. A felvétel március 15-én készült, ezt a nézőnek nincs honnan tudnia, nem jelenik meg a felirat, hogy archív felvételek, így joggal hiheti a háromszéki megyeszékhelyen soha meg nem fordult Kárpátokon túli, hogy Sepsiszentgyörgy állandóan fel van magyar lobogózva.

Átkapcsolok a magyarországi hírcsatornákra. Vasárnapi időközi választások eredményeit – vagy inkább csak eredményét – ismertetik. Hatalmas összellenzéki győzelemről áradozik az ATV. Az egyik településen tíz százalék előnnyel nyert a Jobbik minden ellenzéki párt által támogatott jelöltje. Jön a 2022-es Fidesz-bukta – szuggerálja a bemondó. Átkapcsolok a Hír TV-re. 90 százalék szavazott a kisvárosban a Fidesz jelöltjére – tudom meg, amit elhallgat az ATV. Viszont az ellenzék eredményeiről nem szól a hírtévés újságíró.

Valami nagyon nagy baj van az újságírók felelősségérzetével és szabadságával is!

Egyre inkább kitetszik – dehogy tetszik! –, hogy szabad ország szabad sajtójában szabad újságíró azt mond el, amit szabad.

De mindjárt szembetaláljuk magunkat a dilemmával: ki az újságíró? Aki médiaszakot végzett, mesterizett és doktorált? Ő is, de nem biztos, hogy feltétlenül az. A szakácsnő, aki a konyhából blogol? Ő is! Szakmabeli és önjelölt újságírók által összeállított tartalomfolyamokban könnyű elveszni, annál nehezebb kiszűrni a nem hiteles, szándékosan manipulatív tartalmakat.

Felmondhatjuk a mantrát, hogy az újságíró felelőssége mindig is az volt, és az is maradt, az is marad, hogy információ gyűjtsön, összesítsen, összerakja és hitelesen közzé tegye, ám a posztmodernség terméke, a posztigazság korszaka azt a belső morális kényszert, amit e mondat takar, már nem minden újságíró tartja kötelességének, vagy ami szomorúbb, követni érdemes (értsd kifizetődő) útnak.

Ennek van egy ideológiai és/vagy egy gazdasági oka.

Az ideológiai ok: Az online média terjedésével olyan felületek jönnek létre, amik teret engednek a szubjektív vélemények tájékoztatásként történő megjelenítésének, szerkesztetlen, forrásmegjelölést nélkülöző anyagok publikálásának egyaránt. A posztmodern világ töredezettsége és felgyorsult életvitele pedig legitimálja ezeket a tartalmakat. Amint Ray Mungo írja: „[a] tények kevésbé fontosak, mint az igazság; a kettő korántsem azonos […] a száraz tények szinte mindig unalmasak, és akár el is ferdíthetik az igazságot; az emberi kifejezés legmagasabb célja az Igazság”.

Az újságíró felelősségét ma már sokan nem úgy értelmezik, mint a sajtó aranykorában: az átfogó-, tényszerű tájékoztatást felváltja a résztvevő civil szerepe. Ők azok, akik az újságíró aktivizmusát tartják a követendő útnak. Szerintük a tények kevésbé fontosak, mint az igazság, amelynek sokszor semmi köze sincs a tényekhez.

Erénye az ilyen szellemben megírt írásoknak az azonnaliság és az, hogy az író egyenlő lesz a civil polgárral, az események középpontjából, a történéseket első kézből át- és megélve tudósít. Az itt és most élménye sajátos autenticitást kölcsönöz az írónak, és máris megtévesztheti az olvasót.

Az a felelősség, amit korábban az újságíró, szerkesztőség és etikai kódexek sora szabályozott, mára semmissé vált, és a zsurnalisztika felelősségét átadja az olvasó kezébe.

Ezért tűnik anakronisztikusnak és hiábavalónak a MÚOSZ állásfoglalása a felelős újságírás védelmében: „A sajtó véleménynyilvánítási szabadságát, az újságírói függetlenséget és pártatlanságot meg kell őrizni, erősíteni kell a sajtó tulajdonosaival szemben is, akár állami, közösségi, önkormányzati, akár magántulajdonosokról van szó.”

Itt érkeztünk el a kérdés gazdasági vetületéhez. Amikor a médiafogyasztók egyre többre értékelik az újságírók aktivizmusát, egyre nagyobb nézőszámot és olvasottságot produkál az aktivista újságírók tényekre fittyet hányó igazság-szolgáltatása, a tulajdonos is hajlik arra, hogy az objektív újságírásra törekvő szerző helyett az aktivista újságírót foglalkoztassa.

Az újságíró státusza soha nem tapasztalt mélységeket ért el. Ma már nem vonzó életpálya az újságírás. Az újságírói szakot azok választják zömében, akik más szakra nem jutnának be. A sajtóban maradt-ragadt újságírókat pedig sok esetben csak a tehetetlenségi erő tartja a pályán. Már a minimálbérért is meg kell küzdeni. Mentőövként az örvényben sokaknak úgy tűnt, hogy a valamely szekértáborba betagozódás szolgálhat. Ez szintén az objektivitás feladásával járt. Farkasvaksággal: csak a saját szekértábor erényeit, az ellenfélnek a hibáit látjuk, láttatjuk. Végül teljes vaksággal: megideologizáljuk, hogy miért jó, ha a saját szekértáborunk vezére rossz parancsot ad, vagy miért rossz, ha az ellenség jó irányba mozdul.

Amit ezért a felelőtlenségért az újságíró elvár: az anyagi megbecsülés. Amit kap: morzsák az urak asztaláról. Mert ennyi jár a szolgáknak. Ráadásul az olvasókat is elveszíti.

Az olvasók, mindkét szekértáborból a másik oldal újságíróinak a függetlenségét kérik számon. Miközben az újságírók görcsösen igyekeznek bizonyítani, hogy függetlenek, anyagilag sok esetben teljesen kiszolgáltatottak.

A szerencsés és szabad újságírók ismérve nem a pártatlanság – hiszen az újságíró is emberből van –, hanem az objektivitás. Az aktivizmus elutasítása. Akkor is, ha nem biztos, hogy anyagiakat tekintve szerencsés szabad újságírónak lenni. De csak azzal az illúzióval lehet gyakorolni a hivatássá avatott szakmát, ha szabad újságírónként tehetjük.

Mit tehetünk ezért? Nem sokat, de megpróbálhatjuk, hogy az aktivizmus helyett a megoldásközpontú újságírást gyakoroljuk, visszanyerjük azokat az olvasókat, nézőket, hallgatókat, akit éppen az újságírók aktivizmusa vagy a copy-paste újságírás távolított el a médiafogyasztástól.

Ezt javasolja Tina Rosenberg Pulitzer-díjas újságíró, a New York Times Fixes rovatának vezetője is. Aki szerint nem lehet nap nap után a problémákat sorolni, kétségbe ejteni és passzivitására kárhoztatni az olvasókat, aztán pedig magukra hagyni őket. Az újságírók ennél többel tartoznak az embereknek.

A megoldásközpontú újságírás egy jó módszer arra, hogy az újságírói keretek között segítsenek, mutassanak utat anélkül, hogy reklámoznának valamit, vagy korteskednének mellette. Az olvasók pedig sóvárognak ez után. A fő ok, amiért az emberek már nem olvasnak híreket, az éppen a levertség, a tehetetlenség. Ha viszont úgy látják, hogy vannak és felvillantják nekik a lehetőségeket, akkor újra a hírek felé fordulnak.

Tina Rosenberg úgy véli, a felelős – értsd: a jó – újságíró olyan témákat választ, amelyek érdeklik az olvasókat vagy érdekeltté tudja őket tenni. Fontos, hogy a történeteket több szempontból mutassa be, legyen tárgyilagos és valósághű, beszéljen mindenkivel, akivel csak lehet. Ezután pedig írja meg úgy a cikket, hogy igaz legyen és érhető, és olyan dolgokra, ötletekre világítson rá, amelyekre az emberek nem gondoltak korábban, de azok segíthetik válságos vagy örömteljes élethelyzetükben.

A jó újságíró felelőssége és szabadsága az, hogy bölcsé legyen, aki ismeri a tao-törvényét: nem mutogatja magát, azért ragyog, nem bizonygatja kiválóságát, ezért kiváló, nem dicsekszik, ezért szerez érdemeket, nem küzd senkivel, ezért senki sem képes megküzdeni vele.

Ami a legfontosabb: nem független olvasóitól, csak az ők szolgálatára szegődött.

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)