O tempora, o mores! Micsoda idők! Micsoda szokások! Aiszkhülosz tragédiát írt a leláncolt Prométheuszról. A titán ellopta a tüzet az Olümposzról, hogy a védtelen embereknek odaadja, és csúnyán megfizetett ezért: a haragvó Zeusz a Kaukázushoz láncolta őt, hol mindennap egy hatalmas sas tépdeste a máját.

A jóságos titán megtett mindent az emberekért, mit megtehetett, az emberek ma mégis védtelenebbek, mint valaha, elsősorban azért, mert az ajándékba kapott tűzzel játszanak. Ezt a veszélyt, kockázatot még viszonylag sértetlen emberi méltósággal el lehet viselni. Amit már nem lehet erős pirulás nélkül kibírni, az a rendszerszintű „intelligens idiotizmus”, mely pestisként terjed manapság a világon, és a dizájn és marketing álarca mögé húzódik.

Poszt-, poszt-, poszt- és még egyszer posztmodern korunk újabb korszakalkotó, világmegváltó ötlete a leláncolt dugó! Az EU haragos Zeuszként dörögte alá Olümposzáról, Brüsszelből, hogy ezentúl nem szabad a tetrapack meg a PET-palackok dugóit csak úgy szanaszét hányni, elveszteni, illetve elvesztegetni, hanem le kell láncolni, pontosabban a dobozhoz, a flaskához kell pányvázni őket. Ez az, amit angolul világszerte tethered cap-nek hívnak. Magyarul: lepányvázott, leláncolt dugó.

Az ember kinyitná a műanyag palackot, lecsavarná a dugót, de nem lehet! Kettőt fordul, kattan is egyet, aztán jól-rosszul félre lehet hajtani, végül, miután az ember valamennyit kitöltött az üveg tartalmából, kis szerencsével vissza is lehet zárni, de a dugó egy pillanatra sem válik el a hordozójától! Kényelmetlen, sőt kifejezetten idegesítő ez a nagyszerű megoldás, hiszen így sokkal nehezebb a palackból inni, de a lényeg, hogy többet nem kallódnak el, nem mennek világgá a dugók.

Az innovátorok és a jogalkotók két legyet ütnek egy csapással: az értékes műanyagból készült dugók újrahasznosíthatók, illetve a környezetet sem szennyezik, legalábbis nem egymagukban kallódnak el, de palackostól lebegnek tavon, folyón, tengeren.

A leláncolt kupakokkal önmagában semmi bajom, annál több a korszakkal, mely ilyen zseniális-felületes megoldással kezeli egyre súlyosbodó problémáit. Ezeket a palacktól, doboztól elválaszthatatlan dugókat úgy népszerűsítik manapság – egyben törvényes szigorral érvényesítik is használatukat –, mintha megtalálták volna a Kánaánba vezető utat, holott ennél a dugóinnovációnál semmi nem vet jobban fényt arra, hogy mennyire rossz úton járunk. A legnevetségesebb az egészben az, hogy a kényelmetlenséget, amit a fogyasztók az újfajta dugókkal való bíbelődésben elszenvednek, környezettudatos hősiességként, világmegváltó gesztusként állítják be.

Amikor ilyen rendszerszintű baromságot hallok-látok, nehezemre esik megőrizni nyugalmamat! Gondolom, nem vagyok egyedül.

Ez a „kupakolás” rég nem a fantáziátlan EU-bürokratákról vagy az agresszív amerikai hegemóniáról, hanem a multinacionális, színtelen, szagtalan és mindenekelőtt esztelen kapitalizmus végtelen képmutatásáról szól, akár szimbóluma is lehetne annak. Mert nem a PET-palackok milliárdjainak a visszaszorításán, nem a csak színlelt, de egyáltalán nem valós újrahasznosításán, és főleg nem a környezetbe jutásuk szigorú megakadályozásán dolgozik a szuperinnovatív tőke, hanem azon, hogy a dugó oda legyen láncolva a palackhoz!

A legjobb lenne egyáltalán elő sem állítani ezeket a palackokat, melyek nagy részét agyoncukrozott-mérgezett „lónyálakkal” töltenek fel, a rájuk szoktatott fogyasztók nagy örömére, akik aztán az immáron világszintű cukorbetegség-járvány áldozatai lesznek. Úgy látszik, ez mind rendben van, a törvények és szabályozások nem törődnek az emberek egészségével és a környezet tisztaságával, ez ugyanis nem elsődleges szempont, nem számít.

Csak a mohó profitmaximalizálás és az ezt elkendőzni igyekvő álszent képmutatás számít. Ez korunk minden erkölcse, fő irányelve és útmutatója. Ennek nevében láncolják a dugót a palackhoz, majd nem szégyellnek előbb Heurékát, aztán Halleluját kiáltani. Ideje, hogy valaki a leláncolt dugókról írjon tragédiát...

(Nyitókép forrása: images.squarespace-cdn.com)