banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Korosztenyi szempont

Apai nagyapámat nem ismertem. Jószerint édesapám sem emlékezett rá: hétéves volt, amikor deportálták. Nagyapám nem volt arisztokrata. Nem volt kulák. Még a fronton sem szolgált, túl volt a harmincadik évén, három kisgyereke volt, így nem sorozták be. Szántott, vetett, aratott Kézdialbison. Alig értesülhetett arról, hogy Románia átállt a Szovjetunió oldalára, amikor 1944 őszén megjelentek a faluban a hatóság emberei, és elvitték munkaszolgálatra. A sepsiszentgyörgyi állomáson bevagonírozták és elvitték Földvárra. Ezt nagyanyám attól a falubelijétől tudta meg, aki megszökött a vasúti kocsiból, hívta nagyapámat is, ő azzal utasította el, hogy nem kockáztathat, gyermekeiért élnie kell.

Az volt az utolsó hír, amit róla megtudott a család, hogy elvitték a földvári táborba. 1990 óta tudjuk: a földvári haláltáborba.

Nagyanyám haláláig várta, hogy egyszer csak feltűnik az ajtóban, és csendesen megszólal: Hazajöttem hozzátok, Mária!

Nagyanyám hűséges maradt férjéhez, helyette ő szántott, vetett, aratott, s felnevelte a gyermekeit.

Akik aztán emléket állítottak az édesapának, a családi sírkőre felvésették, hogy hősi halált halt a világháború végén. A hősökről szóló történelmi időkben a halál is csak hősies lehetett.

Amikor Ungvári Barna református lelkész közzétette a földvári táborban elhunytak listáját, izgatottan olvastam végig, talán az ott eltemetettek közt volt nagyapám is. Talán annyit kiérdemelt a sorstól, hogy erdélyi földben nyugodjon. Nem találtam meg a nevét.

Rég nem gondoltam rá, azt hittem, örök titok marad a sorsa.

A hét elején messenger üzenetet kaptam a fiamtól. Egy adatlapot küldött a katonakagulagon.hu honlapról, amelyen az áll, hogy Ambrus Miklós, aki 1909-ben született Kézdialbisban, fogolyazonosító száma 477-es, a korosztenyi 110-es hadifogoly táborban hunyt el 1945. január 7-én.

Részleteket a GUPVI főtáborról a kárpátaljai malenkij robot szakértőjétől, Dupka Györgytől tudtam meg.

Az NKVD a főtábort 1944. szeptember 9-én az Ukrajnai Szovjet Szocialista Köztársaság Zsitomiri területen, a járási jogú, ötvenezer körüli lakosú Koroszteny város peremrészén szervezte meg. (A Belügyi Népbiztosság, rövidítve NKVD az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között. Az NKVD törvényen kívüli tömeggyilkosságokat hajtott végre, működtette a Gulag fegyencmunkatábor-rendszerét, felszámolta a földalatti ellenállást, teljes nemzetiségek és a kulákok az ország lakatlan régióiba való deportálását vezette le, őrizte az országhatárokat, kémkedést és politikai gyilkosságokat hajtott végre külföldön, felelős volt a külföldi kormányok befolyásolásában, valamint érvényesítette a sztálini politikát más országokban.)

Az egykori német koncentrációs táborrészleg helyén felállított szovjet lágerbe 1945. július 27-ig 9 700 hadifoglyot tartottak fogva. A tábor felszámolása előtti évben, 1949. június 21-én már csak 3 300 rabot tartottak nyilván. A láger 1944 őszétől feljavítótábor, 1945-től termelési-munkatábor, 1949-től büntetőtábor volt.

A lágerben fogvatartottak, létszámuk nagysága szerint: németek, magyarok, osztrákok, zsidók, románok, lengyelek, franciák, belgák, ruszinok, szerbek, horvátok, csehek, szlovákok, hollandok, luxemburgiak. A táborba hurcoltak 20 430 főt, köztük 19 559 hadifoglyot, 874 internált civilt. Korosztenyben országos jelentőségű kőbányát üzemeltettek, a hadifoglyok jelentős részét a gránitbányászatban alkalmazták, kőfejtő munkát végeztek.

Azt már Havasi János újságíró írja – Havasi Júnos évek óta foglalkozik GULAG-, GUPVI- és hadisírkutatással, többször járt kutatóúton a Donnál, a Donyec-medencében, az Urálban, Galíciában, Lengyelországban –: „A korosztenyi hadifogolytábor az egyik legszigorúbb, legkegyetlenebb intézmény lehetett a Szovjetunió hasonló lágerei között. A helybeliek csak haláltáborként emlegetik és pl. a helyi múzeumban semmilyen anyagot nem őriznek róla, mi több, nyilatkozni sem mertek ebben a tárgyban.”

A huszadik század megannyi abszurd, fájdalmas története után mégis szíven üt, hogy nagyapám, aki soha fegyvert nem fogott, senkit meg nem ölt, meg nem sebesített, soha sem gyűlölködött, csak szerette családját, csak szántott, vetett és aratott, a negyvenes évek egyik legkegyetlenebb hadifogoly táborában lelte halálát.

Nem volt ez hősi halál!

Értelmetlen marad mindaddig, amíg a világtörténelmet nem írják át a hősök dicsőítésének kronológiájából az áldozatok történeteinek summájává. Például korosztenyi szempontból.

banner_y97vR58b_970x250.png

Kimaradt?