Én nem csak ma, de már a (nemzetközi gyakorlatnak megfelelően) szeparatistának bélyegzett oroszok ellen indított ukrán háború előtt azon a nézeten voltam (s nézeteimnek számos írásban hangot is adtam), hogy az ukrajnai válságnak egyetlen megoldása van: a népszavazás. A vitatott területek sorsáról valóban demokratikusan, csak és csakis maguk az érintettek (azaz a területek lakói) dönthetnek.

Szerintem a népszavazásoknak még csak nem is az adott államokból való kiválással kellene járnia. Járhatna bennmaradással is, ahogyan Kanadában és Angliában ismételten is megtörtént. Ha maguknak a területeknek a lakói dönthetnek arról, hogy hogyan akarnak élni, merőben formális dolog, hogy ezt autonóm területekként vagy tagköztársaságokként teszik, vagy csatlakoznak többségi államaikhoz. Hiszen, ha valóban ugyanolyan szabadon élhetnek egy másik (az együttélés évszázadai nyomán korántsem idegen) többségi állam keretei közt is, ahogyan saját többségi államaik keretében, mi a különbség?

Főként egy valóban demokratikus Európában, mely maga is föderatív (azaz szuverén) államokból áll. Ahogyan ennek az államnak a keretein belül, időnként vitázva is, de békében és zavartalanul megélhetnek egymást mellett az egyes, saját határokkal, állampolgári közösséggel, intézményekkel rendelkező tagállamok, ugyanúgy meglehetnek egymás mellett, egészen pontosan egymás társaságában az ún. nemzeti államot alkotó autonóm területek vagy alacsonyabb szintű „tagállamok”.

Felvetéseimre soha nem reflektált senki. Valószínűleg mindenki holdkórosnak, jobb esetben ártalmatlan álmodozónak tekintett, akivel sem egyetérteni, sem vitatkozni nem érdemes. Zavaros fejű hőzöngő, aki nem ezen a világon él…

Így aztán magam is meghökkentem, amikor a Welt legutóbbi számában (2022. 06. 05) kezembe került Mladen Gladićnak a lap egyik riporterének Edward Luttwakkal készített Egyetlen út vezethet ki a jelenlegi háborúból című interjúja. (Magára az interjúra is Luttwaknak Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelentetett cikke adta az apropót.)

Az interjú számunkra már azért is érdekes, mert szerzője (a továbbra is Romániánál maradt) Aradon születik 1942-ben. Zsidó családból. Olaszországban és Angliában nő fel. A londoni School of Economicson tanul. Katonai kiképzést az angol hadseregben szerez. Tanulmányait az angol John Hopkins majd az amerikai Georgetown Academy-n folytatja. Manapság világszerte a legtekintélyesebb katonai szakértők egyikének számít. Az államcsíny és A háború és béke logikája című könyvei a világ minden jelentősebb katonai akadémiáján alapműveknek számítanak.

Már az ukrajnai orosz támadás első napjaiban (23-án, 24-én, és 25-én) twitteren kijelentette (szövegei ma is kikereshetők), hogy annak esélye, hogy az oroszok megnyerjék a háborút nulla. Senki nem értett egyet vele. Az orosz és az amerikai titkosszolgálatok ugyanis kórusban azt jelentették, hogy Zelenszkíj valószínűleg elmenekül, az ukrán kormány szétesik, s így az ukránok fel sem vehetik a harcot. Csakhogy katonailag kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Putyin egy ilyen kis létszámú hadsereggel az ukrán seregeket nem semmisítheti meg. Annál kevésbé, mert Ukrajna a háború esélyével már 2014 óta számolt, s a korábbi orosz infrastruktúrára is alapozva jól felkészült, sőt amerikai fegyverekkel is ellátott hadsereget hozott létre.

Putyin pókert játszott. Úgy vélte, ugyanaz fog történni, mint Dél-Oszétiában, Abbáziában és a Krímben, ahol egyetlen puskalövés nélkül „a saját szája íze szerint teremthetett rendet”. Továbbra is ugyanazt teheti. Nem tehette. S ezután sem teheti. Ahogyan az ukránok sem. Az orosz népesség csak a föderáció orosz etnikumú polgárait tekintve háromszorosa az ukrajnainak (még akkor is, ha az orosz etnikum tagjait ukránnak tekintjük). Hogy a háború véget érjen, az orosz elnöknek is el kell fogadnia a vereséget (bárki legyen is az). Márpedig ezt nem teheti. A háború a végtelenbe nyúlhat…

„De akkor hogyan érhet véget – teszi fel a kérdést a riporter –, ha egyik fél győzelmi esélyei sem tűnnek reálisaknak?”

A válasz: „Egyetlen lehetőség van, mely kiutat kínálhat a véres alagútból: Az oroszok elfogadják a Donyeckre és Luhánszkra vonatkozó népszavazás lehetőségét.” S azt is kifejti, hogy ez hogyan következhet be. Oroszország lemond a Fekete-tengerre vonatkozó kizárólagos uralomról, s pusztán a Krímhez vezető folyosóra tart igényt. A kompromisszumhoz természetesen a Nyugatnak is engednie kell a szankciókból.

Mindehhez tényleges népszavazásra van szükség, melyet nem csak maguk az oroszok „szerveznek meg”, hanem több ezer semleges megfigyelő jelenlétében az oroszok és az ukránok együtt. Ahogyan az – számos esetben – az első világháború után is történt. Dániában, Belgiumban, Lengyelországban, sőt még Magyarország egy részén is. Ehhez világosan tisztázni kell, hogy kik szavazhatnak és biztosítani kell, hogy egyik fél se folyamodhasson csaláshoz.

Arra Luttwak sem utal, hogy ezek az estek 1919-ben is csak kivételek voltak. Azt viszont kiemeli, hogy ott ahol tisztességes népszavazás volt, az eredményt utólag az érintett felek valóban el is fogadták. Azt sem említi, hogy ezt a lehetőséget Erdély vonatkozásában a magyar küldöttség vezetője Apponyi gróf is felvetette, de nem talált meghallgatásra.

S azt is én teszem hozzá, hogy Putyin is utalt népszavazásra, de az ő javaslatát valóban nem lehetett komolyan venni, hiszen ő nyilvánvalóan a krími – oroszok által lebonyolított – végeredményében feltehetően a realitáshoz illeszkedő, de lebonyolításában kétes értékű – precedens megismétlésére gondolt. (Egy szót sem ejtett a Luttwak által javasolthoz hasonló szigorú és tárgyilagos nemzetközi ellenőrzésről…)

„De, ha az oroszok elfogadják is a felvetést – hangzik a következő kérdés –, elfogadja-e azt az ukrán elnök?”

A válasz ezúttal is kimért: „Zelenszkij sem mondhat ellent. Ő mint államelnök nincs is felhatalmazva arra, hogy területekről lemondjon vagy hogy a helyi többség akarata ellenére ragaszkodjon hozzájuk. Az, hogy hol és hogyan akarnak élni, csak és csakis az állampolgárokra, azaz az érintett területek lakóira tartozik. A többség akaratával szemben nem lehet apelláta.” Ezekkel a szavakkal, mint tudjuk, sajnos a nyugati „demokraták” többsége sem ért egyet (lásd Katalónia).

Luttwak szerint is nyilvánvaló, hogy az ukrajnai kérdés nem csak Ukrajna problémája. Angliában is vannak hasonló feszültségek, Spanyolországról nem is beszélve. S mindehhez már nekem kell hozzátennem, hogy Kelet-Európa ma is tele van megoldatlan kisebbségi kérdésekkel. Nem csak Magyarország utódállamaiban, de a Balkánon is, mely továbbra is egyfajta puskaporos hordó. S éppen a népszavazások elmaradása miatt. Még mélyebben elhallgatott kérdés, hogy a muszlim bevándorlás nyomán bizonyosan Nyugat-Európa is puskaporos hordóvá válik. Franciaország és Svédország máris aggasztó tüneteket produkálnak.

A népszavazás nagy előnye egyébként is az lenne, hogy minden érintett fél reményekkel, igaza tudatában vághat bele, s ha veszít is, a helyzetet kénytelen bizonyos beletörődéssel elfogadni. A „vesztes” félnek egyszerűen nem lehetnének érvei, melyekkel az új helyzetet elutasíthatná. Igaz, ez akadálya is lehet a népszavazás mint demokratikus procedúra elfogadásnak, főként akkor, ha a domináns fél nem igazán hisz önnön maradéktalan „igazában”. Ez esettben azonban a háborús helyzetek újra és újra reprodukálódnak.

Mint láthatjuk: iszonyatos emberi és anyagi veszteségekkel.

Hogy Luttwak nézetei megnyithatják-e az utat a kijózanodáshoz, nehéz kérdés. Nem vagyok optimista. De hogy már elérhetik a nyugati sajtó ingerszintjét, talán mégis több puszta csalóka fénynél az alagút végén.

(Kép forrása: pexels.com)