Két ötéves tervet várt, és megírta a Miért más Románia? bővített kiadását: Boia professzor úr, ha nem is az eddigi ritmusban, de továbbra is igen aktív a hazai könyvpiacon. Több tucat kötet szerzője, ám a 2012-ben publikált esszéje hozta meg az egyik áttörést; most már 80 ezernél is több példány fogyott belőle, ami – elnézve, hogy a statisztikák szerint Románia lakosságának mindössze 28 százaléka olvas el évente legalább egy könyvet – önmagában is teljesítmény.

De a tíz évvel ezelőtti szövegre való reflexió is alapos intellektuális próbatétel. A történész azt érezte (lehet, hogy a kiadó sugallata is szerepet játszott ebben), annyi minden történt azóta, hogy ezt a vitatott szöveget közölte, érdemes hát újfent közzétenni egy adag bővítéssel. A „pótlék” nem egyébről szól, mint arról, hogy e jókora, ám történelmi léptékben mégis szerény intervallumban mire futotta ennek az országnak-társadalomnak. Az összkép csalóka, de jobbára sötét tónusok uralják.

Bizakodásra az olyan makrogazdasági adatok sarkallnak, mint a GDP növekedése egy évtized távlatában, s ezáltal az ország viszonylagos „felzárkózása” az uniós átlaghoz. Meg a gazdasági növekedés évente jegyzett ritmusa. Szerkezetileg viszont a gond és a hiányérzet konokul velünk marad – teszi mindjárt hozzá Lucian Boia, nehogy elbizakodnánk már a kötet bővítményének kezdetén. Az Addendum nem fukarkodik komor regiszterű részletekkel: Romániát továbbra is alig ismerik külföldön, országimázs-építésünk, ha van ilyen, továbbra sem több rapszodikusan megélénkülő ötletelésnél, tartják magukat a kisebbségi komplexusok, Eminescuról például igen kevés, hiányos infó lelhető fel a nívós lexikonokban, míg Nicolae Iorga mennyiségileg irdatlan erőfeszítést feltételező mukássága sem kapja meg az őt talán megillető elismerést. És sorjáznak a problémás tételek; a nyáron legfeljebb átmeneti útvonalnak tekintett országról, amelyet már nem tesz vonzóvá a csontig rágott Drakula-motívum amúgy bárgyú turisztikai kamatoztatása. Az ország, amely továbbra sem kedvez a művelődésnek, ahol a neveletlenség honol, miközben zengzetes megaprojektekről, oktatási bummról, de legalább paradigmaváltásról harsog a propaganda, az állam, ahol a Tudományos Akadémia minden egyéb, csak nem a kiművelt fejek mérvadó fóruma, ahol silány az autópálya-hálózat, a vasúti infrastruktúra pedig folyton alulmúlja eddigi teljesítményeit. Ahol az értelmiségi elitnek már csak díszletként sincs sok ízben szerepe a közéleti ágenda meghatározásában, s hol töretlenül tombol a diploma-láz: az egy főre eső doktori disszertációk szempontjából kontinentális éllovasok lennénk, csakhogy mindegyre lesántul egy-egy paripa, és a nyereg alól kibukik a talmiság, a vakmerőn feltörekvő középszer sunyi akarnoksága.

Előbb strukturális hiányosságokat említettem. Boia sem tesz egyebet, és az utószó gyanánt jegyzett szöveg zárósorai mintha megadnák a kegyelemdöfést, pontot tesznek a diagnózis végére. Erőteljes, de szinte rezignált gesztussal. Ezért lesz az írásjel helyett inkább paca a finisben: a helyzetekből magát mindig kivágó, a dészkurköréc típusa dominál a romániai társadalomban. Csakhogy itt az egyéni, legfeljebb a csoportérdekek mentén aktiválódik ez a készség – teszi hozzá nyomban Boia tanár úr. Szerinte ezért vagyunk ott, ahol… és lehet, hogy ezért végképp totál más(milyen) ez a Románia.  

Nyitókép forrása: Facebook