A világ fejlett részein már nem postáskisasszonyok vagy jegyeladók szolgálják ki az embert, mikor csomagot küldene vagy vonatjegyet vásárolna, hanem érintőképernyőn kell ujjbeggyel választani a felajánlott lehetőségek közül. Én soha nem cserélném el egy postáskisasszony szép mosolyát semmilyen csillogó-villogó képernyőre, de elismerem, hogy használata jelentősen lerövidíti az ügyintézést, nincsen hosszas sorban állás, ami fontos szempont.

Változik a világ, fogadjuk el, hogy az érintőképernyőknek megvan a maguk haszna a pályaudvarokon, postahivatalokban, gyorséttermekben, polgármesteri hivatalokban és még sok más helyen, ahol az ember ügyeit intézi vagy gyors tájékozódásra törekszik.

Amit sokkal nehezebben tudok elfogadni, az, hogy a múzeumokba is betört, illetve kitört ez a „ragály”! A nyugati nagy múzeumok viszonylag gyorsan átestek ezen a gyermekbetegségen, de szomorúan látom, hogy tájainkon az érintőképernyő manapság a múzeumok modernségének rosszul értelmezett jelképévé vált!

Ha nem lenne bosszantó, elszomorító, sőt ijesztő ez a jelenség, mosolyogva emlékeznék vissza a kilencvenes évek xerox-mániájára, amikor sok múzeum ellenállhatatlan kísértést érzett a fénymásolt-összeollózott „kiállítások” szervezésére. A rendszeres múzeumlátogatók biztosan láttak akkoriban ilyesmit: a kiállítóterem falai tele voltak aggatva fénymásolt A4-es, A3-as papírlapokkal, melyekre könyvekből, albumokból származó szövegeket és illusztrációkat fénymásoltak egy meghatározott tematika köré csoportosítva azokat.

Ha érdekes volt a téma és jó előadók, felkészült szakemberek szerepeltek a megnyitón, akár izgalmas is lehetett a rendezvény, csak éppen ne nevezték volna kiállításnak, hiszen nem volt az! A teljes igazság kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy a xerox akkori szerelmesei azért sem tudtak betelni a technika biztosította végtelen szabadságukkal, mert több évtizedes szájkosaras diktatúra után végre összevissza sokszorosíthattak, és szenvedélyesen terjeszthették történelemről, művészetről, tudományról megszerzett ismereteiket, illetve azokról vallott elveiket.

Ami a kilencvenes években a xerox volt, az ma az érintőképernyő – illetve mégsem. Az érintőképernyő korlátozott választási lehetőségei az adatszolgáltató által előre beprogramozottak, míg a xerox-masina követte a kompilátor szellemi szárnyalását: egy képzett, művelt ember, megfelelő könyv- vagy dokumentumtárral a háta mögött, előtte egy minőségi fénymásolóval, hasznos és érdekes kulturális, művészeti vagy tudományos produkcióra volt képes, még akkor is, ha munkája nem volt igazi kiállítás. Az érintőképernyő viszont olyan, mint egy szupermarket: lehet, hogy van kínálat a polcokon, de csak azt tudjuk onnan levenni, amit eleve odatettek nekünk, ezért túlburjánzott múzeumi használata lehangolóan egysíkú, sőt lapos!

Múzeumi, képtári aranyszabály, hogy a kiállítások lényege, szellemi és érzelmi kvintesszenciája maga a kiállított eredeti tárgy! A galériákba, múzeumokba látogató emberek legrosszabb esetben is csak sznobok, de nem hülyék, akkor sem, ha a modern technika eszközeivel ma hülyítik, sőt be is csapják őket. A modern múzeumi eszközök arzenálja, illetve az ezekkel szorosan együttműködő tömegturizmus, új, kifejezetten üzletorientált múzeumszervezési koncepciót eredményezett, mely oda vezetett, hogy az ámuló-bámuló tömegeknek gyakran már nem is az eredeti műalkotásokat, csak azok másolatait mutogatják – nagy pénzért.

Néhány éve a bécsi Albertináról derült ki például, hogy egyik fő attrakcióját, Albrecht Dürer Mezei nyulát, 1502-es híres akvarelljét nem eredetiben, hanem másolatban csodálhatták meg a látogatók – anélkül, hogy erről egyértelműen tájékoztatták volna őket!

Vannak fordított, szerencsés esetek is. Ugyancsak Bécsben, a Stephansdom nyugati homlokzatának 14. századi, gótikus ún. hercegszobrait már 1871-ben hű másolatokkal helyettesítették, míg az eredetiket a Bécsi Várostörténeti Múzeumban állították ki. Ez utóbbi múzeum évek óta tartó átépítése miatt a szobrok egy ideje a Belvedere dísztermében vannak kiállítva. Ezúttal a műtárgyvédelem és a látogatószolgálat kedvezően kiegészíti egymást, hiszen a gótikus eredetiket testközelből láthatják a látogatók, míg a másolatok találhatók a dóm épületén.

A mai profitorientált kiállításrendezési-politikában határozott tendenciák vehetők észre arra vonatkozóan, hogy lehetőleg minél több másolat legyen a kiállításokban, és ezek megtekintéséért képesek borsos belépődíjat kérni, míg az eredeti tárgyak, műalkotások széfekben és raktárakban nyugszanak, mint értékes befektetések. Az utóbbi évtizedekben felpörgetett tömegturizmus révén csak úgy dübörög a múzeumi nagyipar manapság.

Az érintőképernyőt az ismeretátadás fő eszközeként, illetve a fiatal generációk múzeumba való csalogatásának mézesmadzagjaként szokás emlegetni. Mind a két funkciója abszurd és hibás. Ha a gyerekek csupán azért járnak képtárba vagy múzeumba, hogy a Múzsák Házában (Museion) is tovább nyomogassák a gombokat, kopogtassák a képernyőt, akkor inkább maradjanak otthon. Az érintőképernyős ismeretátadás lehetőségét nem tagadom, csak éppen azt nem értem, hogy a mai technika mellett, miért kellene egy valódi múzeumba bemenjek, amikor otthonom kényelméből az interneten keresztül számtalan múzeumot virtuálisan bejárhatok, a különböző témákról lenyűgöző mennyiségű ismeretet kaphatok.

Az emberek mindig is vágytak az eredeti régiségek és kuriózumok, ritkaságok és értékes leletek, tárgyak, művek megtekintésére, míg azok hamisítványait, másolatait, értéktelen utánzatait mindig elvetették és lenézték, ma mégis egyre inkább ez utóbbiakkal kell beérniük. Legalább a kis múzeumokban, mint amilyenek a mieink is Erdélyben – melyek elsősorban a hon- és lokális-regionális helyismeretre, illetve a szépérzék és műveltség fejlesztésére, és nem a bizonytalan műveltségű nagy turista tömegek felületes kulturális igényeinek kiszolgálására szakosodtak –, mellőzzük az érintőképernyők sokaságát, és hagyjuk az eredeti tárgyakat, relikviákat és műalkotásokat a maguk egyediségében, szépségében érvényesülni.

(Nyitókép forrása: image.cleveland.com)