Egy éve tört ki az orosz–ukrán háború, hogy mikor ér véget, az megjósolhatatlan.

A nyugati lapok összegzik az elmúlt év tanulságait.

A Corriere de la Sera emlékeztett a „hamis próféciákra”, melyek nem váltak be: a gyors orosz győzelemre és az orosz gazdaság összeomlására is. A Washington Post feleleveníti a világ vezető politikusainak a felháborodását az orosz agresszió halatán. A New York Times arról ír, hogy tavaly februárban az Egyesült Államok eddig példanélkülit tett: titkos információkat osztott meg, s ezzel leleplezte az orosz invázió tervét.

A világsajtóból kimaradt annak a mérhetetlen emberi tragédiának az említése, amellyel a háború járt, s amely szűnni nem látszik.

Tegnapi jegyzetében Másréti Kató Zoltán megjegyzi: már egy éve annak, hogy okosabbnál okosabb elemzéseket olvashatunk az orosz–ukrán háború kitörésének előzményeiről, a háború menetéről, a felek forgandó hadiszerencséjéről, illetve számtalan, a háború végét és végeredményét megjósoló próféciát is hallhattunk eleget.

Halhattunk, s minden bizonnyal hallunk is. Olyan kulcskérdésekről vitatkoznak majd a politológusok, hogy miért helytelen különleges hadműveletként említeni az orosz–ukrán vagy talán mégis inkább ukrán– orosz háborút.

A békeidőben csillagháborús filmeken és számítógépes játékokon felnőtt elemzők pedig élvezettel magyarázzák majd el, hogy milyen szofisztikált fegyvereket sorakoztatnak fel egymás ellen a felek, s ezek merre fordíthatják el a szerencse kerekét.

Azok, akiknek feladatuk lenne a béke megteremtése, gyakran hoznak majd elítélő nyilatkozatokat és határozatokat, amelyek megvalósulási esélyében ők maguk sem hisznek, csak azt a be nem vallott törekvésüket igazolja, hogy a békének esélye sincs.

És senki sem beszél az áldozatokról. Legfeljebb azok számát említik, a maguk vágyvezérelt jóslatát igazolva, hogy ki nyeri meg a háborút.

A háborús retorika elfödte a józan ész hangját. A nagyhatalmak győzelmi mámorban saját igazukat szajkózzák, magyarázzák, miért nem szabad az öldöklést abbahagyni. Ukrajna pedig nem tehet mást, akkor is ki kell tartania, ha beledöglik. Mit számítanak az emberéletek a hadipar profitjához, a geopolitikai lázálmokhoz képest? Úgy tűnik, semmit. 

Az orosz és az amerikai fél is győzni akar. Az oroszok a kisebbségek, Ukrajna területén élő nemzettársaik védelmének jogosságát, az amerikaiak a demokrácia őrzésének szükségességét hozzák fel mentségül háború párti fellépésükért. Érvelésük elnyomja az ukrajnai özvegyek és árvák sírását, az emberi segélykiáltást.

Mint ahogy történelemben bármikor a kisember hangja mit sem számított a fegyverdörgésben, a pénzérmék csörgésében, ma sem számít. Nehéz is megszólalni.

Kollégánk, a kárpátaljai Horváth Sándor írja: „Vannak helyzetek, amikor még a legkörültekintőbb ember is elbizonytalanodik, úgy érzi, irányt tévesztett, sőt elveszett az elvek, eszmék, pontosabban tévhitek és propagandaözön labirintusában.

Mi ilyenkor a teendő?

Megoldás lehet, ha keresünk egy biztos pontot, megkérdőjelezhetetlen igazságot, s ahhoz igazítjuk értékrendünket. Persze ez a megoldás több veszélyt is rejt magában. Megtörténhet, hogy a nagy „igazodásban” mindent feladunk, kiszolgáltatottá, bizonytalanná válunk, s így a várt letisztulás helyett csak tápláljuk a homályt, míg el nem jön a sötétség, mely már nemcsak belénk költözött, hanem belőlünk fakad. S elérünk oda, ahol a halál már csak statisztikai adat, az életet pedig az határozza meg, hogy milyen messzire tudunk menekülni térben és jelen időben.”

Így éreznek azok, akik átélik a háború valóságát.

Lassan mi is úgy érezzük: nem akadályozhatjuk meg, hogy oly korban éljünk ismét  „mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/ s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek.” (Radnóti Miklós)

Fontos azért, hogy ne így legyen: egyre többen gondoljuk úgy, hogy legyen béke, és reméljük azt, hogy a militarista ideológia is kifullad egyszer.

(Kép forrása: lowyinstitute.org)