Az már december végén világosan látszott, hogy az év eleji közbeszédet ezúttal nem az árdrágítások, nem az adóemelések fogják uralni, hanem a koronavírus ellen bevetett oltási kampány.

Beadassam, ne adassam? Minél előbb, annál jobb, vagy várni érdemesebb?  Hogyhogy ilyen gyorsan dolgozták ki, miért késlekednek vele?

Megannyi kérdés, és valahány jogos.

Igazuk van azoknak, akik azt nehezményezik, hogy az Európai Unió lekéste a rajtot. Ők azok, akik hisznek a vakcina hatékonyságában, és számon kérik a bürokráciát az EU-n, amely emberéletekbe is kerülhet. Arra gondolnak, mily szerencse mégis a szerencsétlenkedésben, hogy az EU soros elnöke éppen Németország volt. Hanem ki tudja, mennyit késlekedett volna a hozzáférhető oltóanyag engedélyezésével az unió.

A német szövetségi egészségügyi miniszter, Jens Spahn még novemberben, idejében szólt, hogy az Európai Bizottságnak haladéktalanul gondoskodnia kell az amerikai–német fejlesztésű vakcina beszerzéséről. Az angolok és az amerikaiak már a szállítási szerződések megkötésénél tartottak, amikor az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) arról tájékoztatott, hogy majd december legvégén kiadja az engedélyt.

Nyilván azért csak akkor, mondták, mert mi, európaiak „alaposak vagyunk”. Ez is fontos, de a gyorsaság is, replikázott Spahn, s hozzáfűzte: „német egészségügyi miniszterként nehezen tudnám megmagyarázni, miként fordulhat elő, hogy egy Németországban gyártott oltóanyagot hamarabb vetnek be a világ más térségeiben, mint idehaza”.

Angliában december 8-tól oltanak a Németországban gyártott oltóanyaggal, néhány napra rá az Egyesült Államokban is elkezdődött az immunizálás.  Európában pedig a dilemmázgatás.

Vannak, akik azzal érvelnek a halogatás elfogadhatósága mellett, hogy az egyén akkor is megvédheti magát, ha a többség nem hajlandó. „A meggyőződéses ellenzőkkel nem érdemes foglalkozni. A habozókat kell meggyőzni” – javasolja Matteo Motterlini tudományfilozófus és Roberto Burioni virológus-mikrobiológus is. Olaszországban a felnőtt lakosság 34 százaléka határozottan ellenzi a védőoltást. A fennmaradó kétharmadból 37 százalék nagyon kedvezően nyilatkozik a vakcináról, 29 százalék viszont csak nagyjából egyetértőleg. Ha a kétharmad beoltatná magát, azzal létrejönne a nyájimmunitás, és véget érne a járvány.

A két professzor azt javasolja az illetékeseknek, ne törődjenek a kategorikus ellenzőkkel. Arra kell koncentrálniuk, hogy a habozókat meggyőzzék. Ennek pedig ismeretes a módja: népszerű embereket és hiteles közszereplőket kell bemutatni, amint beoltatják magukat.

Az ötvenes évek Amerikájában Elvis Presley a nagy nyilvánosság előtt adatta be magának a gyermekbénulás-járvány elleni Salk-vakcinát. De az ismeretlen egyszerű emberek példája is jó hatással lehet a határozatlanokra. Ami pedig az eleve kedvező véleményt vallókat illeti, őket arra kell buzdítani, hogy váltsák valóra szándékukat. Az egészségügynek ismernie kell azokat, akik hajlandóak felvenni a védőoltást, és üzenetekben kell programot ajánlania nekik arra, hogyan tegyék meg a legkevesebb időveszteséggel. Az ilyen ösztönzés azonban csak jó szervezettség és bürokráciamentes eljárás esetén lehet eredményes.

Sebastiano Maffettone politikai filozófus ugyanakkor óva int attól, hogy a védőoltások ellenzőit tudatlannak és ostobának minősítsük. Mindenkinek joga van kételkedni a vakcinában.

Ezért én nem is annyira az oltástagadók farhámba állásától tartok, mintsem attól, hogy a hazai hatóságok bürokrácia és cselekvés-, szervezésképtelenség terén kenterbe verik az unió egészét. Erre utalnak legalábbis a baljós jelek.