Valószínűleg feltűnt olvasóimnak, hogy feje tetejére állt a világ. Az egyik kifejezés, mely ezt a meglepő helyzetet jellemzi és megnevezi, és melyet már mindenhol megtanultak a világon: a lockdown. A lezárás vagy a bezárás csak enyhe magyar megfelelői e mogorva angol kifejezésnek. A lockdown-bezárás-lezárás rafinált nyelvi helyzetére keressük a szavakat, és példaként a hasonló esetet képviselő “befog” és “lefog” szavak jutnak eszembe. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy valakit befogni vagy lefogni nem ugyanaz. Arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebb például egy lovat, de még a fogyasztói társadalom boldog és hűséges szolgáit igába befogni, mint lefogni, esetleg „csak” a szájuk befogására biztatni, rosszabb esetben kényszeríteni őket. E befogás ellen nem tiltakoznak sem az alkotmánybíróságok, sem az emberi jogokat vagy a szabad véleménynyilvánítást védelmező nemzetközi fórumok, de a lefogás törvényes bevezetése már sokfelé kiverné a biztosítékot. Érdekes módon a lockdown-t az emberek lenyelik és elviselik, annak ellenére, hogy tulajdonképpen egy fajta statáriális lefogást, visszafogást jelent. Nem csak fejre állt a világ, de attól tartok, hogy sokáig úgy is marad...

Ausztriában most ismét lockdown van! Mikor e sorokat írom, ma van a törvényileg elrendelt háromhetes remeteség kezdő napja. Az ország közel hetven százalékos (!) átoltottsága ellenére, a kormány a polgárainak az orrára csapta az ajtót! Most a miniszter urak sorjában mentegetőznek és kérik a bocsánatot az országtól. Mückstein egészségügyi miniszter a „korona-káoszért” szabadkozik, finoman jelezve, hogy nem ő a felelős. Schallenberg újsütetü kancellár a többséget képező beoltottaktól kéri a bocsánatot, hogy a be nem oltottak felelőtlen kisebbsége miatt az országot ismét lezárni kénytelen, és sajnálatos módon a beoltottakat a be nem oltottakkal kellett egy fazékba tennie. A tanügyminiszter is bocsánatot kért amiért az egyik napról a másikra bejelentett lockdown miatt sem a tanárok sem a szülők nem tudták az első nap, hogy a gyerekeknek kell vagy sem iskolába mennie?

A boldog Ausztria mostanában nem házasodik, annál inkább a társadalmi rend fellazulásával és a radikalizálódással flörtöl. A keletebbre élő népek, saját zűrzavaruk védőbástyája mögül kitekintve, joggal állapítják meg kaján elégedettséggel, hogy: no, ugye, ha még Ausztria is…

Legyünk igazságosak és ne felejtsük el azért, hogy egy millió elvégzett tesztre jut ugyanannyi új eset, mint máshol az elvégzett pár tízezerre, illetve a halottak számát is, kis túlzással, a két kezünkön meg tudtuk számlálni eddig, ami azért nem kis dolog. Annál érdekesebb viszont, hogy az osztrákok már az esetszám vagy a halálesetek számának valamelyes növekedésétől is jobban és „felelősebben” megijednek, mint a szomszédos országok lakossága a napi sok száz elhunyttól. Kulturális és társadalomlélektani okai vannak a dolognak.

Ha már Bécsben, Freud városában élünk, lélekbúvárkodjunk és elemezzünk egy kicsit. Torschlusspanik – kapuzárás-szindróma. Aki ismeri ezt a kifejezést, az tisztában van azzal, hogy nem csak az ember orrára lehet rácsapni a nagykaput. Jellemzően középkorú férfiak, de akár nők lelkiállapota ez, mely gyakran életmódbeli változásokat, de akár erkölcsi és világszemléletbeli módosulásokat is eredményez. Ausztria közéletét és napi eseményeit figyelve, rádöbbentem, hogy egész országok is szenvedhetnek a pánik ezen nem föltétlenül legrosszabb, de egyik legveszélyesebb formájában. Érett társadalmak hirtelen úgy érezhetik, kifutnak az időből meg az erőből, és mindazt elveszíthetik, mit olyannyira élveztek. Nem tudnak lemondani a fejlett társadalmakban adott (élet)örömökről, mint amilyen a jólét és a biztonság, az új iránt megnyilvánuló, progresszív befogadókészség és a hosszú, kényelmes, méltóságban leélt élet, ezért neurotikusan rettegnek a pusztulástól és a haláltól. Felvilágosult halálfélelmükben odáig mentek, hogy elfogadták az eutanáziát, az önként vállalt megsemmisülést, de pánikolnak, ha egy világjárvány elragadja soraikból néhányukat. Ezt megakadályozandó hajlamosak mindent túlreagálni és ezáltal mindent kockára is tesznek. Kétharmados átoltottságnál az országot teljesen be- és lezárni, újabb többhetes lockdown-t varrni az oltáskampányra szófogadóan hallgató jónépre, egyrészt kikezdi az oltáskampány hitelét és egyik fő motivációját, miszerint az egészségünk megőrzése mellett, az oltás felvétele szabadságjogainkat is garantálja, másrészt kicsalja a közélet porondjára és a városközpontokba a társadalom sötét erőit,akik türelmetlenül az ilyen feszült helyzetekre várnak, hogy végre helyzetbe jussanak. A múlt szombati, negyven-ötvenezres bécsi tüntetés és résztvevőinek természete, viselkedése csak kóstoló abból ami még jöhet...

A bécsi Stadtparkban két tucat idealista fiatal sátorozik tiltakozásképpen. Mivel csendesek, és a légynek sem ártanak, a rendőrség nem zaklatja őket. Nem is föltétlenül oltásellenesek, de nem értenek egyet a kormány kríziskezelésével. Bannereket feszítettek ki, és még a járdát is telefestették (lemosható) üzenetekkel. Jelszavaik közül jó néhánnyal nem értek egyet – no, ne túlozzunk azért, Ausztriában nem dúl semmiféle kormányzati koronafasizmus –, másokat pedig megmosolyogtam. Van viszont egy felirat, egy Goethétől választott idézet, mely nagyon elgondolkodtató: Aki a demokráciában alszik, az diktatúrában ébred. Ahogy a Torschlusspanik sem ébredés és feltámadás, életbevágóan fontos lenne, ha a lockdown se volna össztársadalmi álombaringatás, mert a végén még igazuk lesz, Goethének és a parkbeli gyermekeknek…

Fotó: A szerző felvétele