Példátlan, hogy a legnagyobb közösségi oldalak letiltották a világ (még) első emberének, Donald Trump leköszönő amerikai elnöknek a fiókjait. A szolgáltatók szerint fennállt annak a veszélye, hogy Trump ismét erőszakos cselekedetekre buzdítja híveit, azt követően, hogy feltehetőleg üzenetei hatására tüntetők megrohamozták a washingtoni Capitoliumot a múlt héten. Míg az egyik oldal szerint már rég meg kellett volna ezt lépniük a közösségi hálózatoknak, a másik oldal a szólásszabadság korlátozásaként értékeli a történteket.

Bár szimbolikus értékű lehet, hogy a közösségi oldalak letiltották Trump fiókját, kicsit még a hős szerepében is tündökölhetnek, de még a Capitoliumban történtek ellenére is furcsa, hogy a hivatali idejének utolsó napjaiban tiltják le a leköszönő elnököt. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben voltak már „izmozások”, az elnök több posztját is címkézték a közösségi oldalak, jelezve, hogy az azokban megjelenő információk hamisak, félrevezetők lehetnek, de a fiókok letiltása egy új szintet jelent.

Kicsit olyan ez a magatartás, mint amikor az erősebb diákok elkezdik verni a gyengébb diákokat, és egyes bámészkodók szólnak, hogy ejnye-bejnye, nem kéne verekedni, de ha már ez van, akkor az iskola mögé menjenek, mert ott nyugodtabban lehet bunyózni, amikor pedig megérkeznek a tanárok, akkor utóbbiak ujjal mutogatnak a verekedő diákokra, miközben mentik saját irhájukat. Sőt, inkább ahhoz hasonlít, mintha maga az iskola kapusa javasolná, hogy inkább az iskola mögött verekedjenek, ugyanis a nyilvános szférában a közösségi oldalak egyfajta felületet és egyben őrző-védő szerepet töltenek be a kommunikáció számára. Az elmúlt évek elhozták az álhírek és félretájékoztatások korszakát, és ebben a közösségi oldalak nyakig benne vannak, mert felületet biztosítanak az ellenőrizetlen információ nagy nyilvánossághoz való eljuttatásához. Évek óta küzdenek az álhírekkel, a jelenség roppant összetett társadalmi probléma, és a közösségi oldalak tényleg mondogatták közben, hogy ez nem jó (akár a bámészkodók), hogy próbálnak tenni ellene, de egyelőre nem sikerült valódi megoldást találniuk a problémára. Most viszont Trump kitiltásával mintha letudhatnák ennek a felelősségét: lám, ők még a félretájékoztató, gyűlöletet szító amerikai elnököt is letiltották.

Persze az őrző-védő szerepet a közösségi oldalak általában igyekeznek hárítani, mondván, hogy ők nem médiaintézmények, csak a felületet biztosítják a kommunikáció számára és főként technikai vállalatként tekintenek magukra. Csakhogy ez mindössze retorikai húzás a részükről, mert gyakorlatilag a nyilvánosság fő formálói, még akkor is, ha nem ők maguk a tartalom előállítói, viszont az általuk kifejlesztett és folyamatosan kalibrált algoritmusok döntik el, hogy mely tartalmak és ki számára legyenek elérhetők. A baráti hálózatokon és a fizetett, célzott hirdetéseken keresztül oda is eljuttatják az információt, ahova egyébként más körülmények között roppant nehezen jutott volna el. Közöttük az egyre jobban burjánzó álhíreket, összeesküvés-elméleteket, propagandát, félretájékoztatásokat is.

A szólásszabadság joga szent. Amíg nem ütközik más jogokkal. Mert ha ütközik, akkor büntetőjogi következményeket vonhat maga után. Szabadon véleményt lehet formálni például egy vállalatról, de ha ez a vélemény pusztán rágalom, akkor a cég joggal beperelhet bennünket a jó híre megsértése miatt, és jó eséllyel büntetést kapunk a „szabad véleménynyilvánításunk” miatt. De ugyanígy a cég sem mondhatja a „szólásszabadság” jogán a cukros vizéről, hogy gyógyítja a rákot anélkül, hogy ne kellene ennek a hazugságnak a következményeit viselnie.

Nem értelmezhetjük szabadságjogként a politikai szereplők nagy nyilvánosságban terjesztett hazugságait. Nem lehet joga egy politikusnak (de senki másnak sem) megvezetni egy világot csak azért, mert joga van a szabad véleményhez. Pontosabban vállalnia kell ennek a felelősségét és a következményeit. Persze belebonyolódhatunk abba a filozófiai kérdésbe, hogy mi az „igazság”, kinek van „joga” meghatározni ezt, de már a kérdés is rossz irányba viszi el a problémát. Természetesen nincs olyan „igazság”, ami mindenki számára ekként mutatkozna meg, mert mindig csak igazságok lesznek, amelyek próbálják különböző perspektívákból megragadni a valóságot. De a hazugság és félrevezetés ennél könnyebben megragadható: ha egy állításnak nincs megfelelője a valóságban – és erről tudomásunk is van –, de úgy teszünk, mintha lenne, az hazugság. A fikció nem hazugság, mert nem „igazságként” tálalja magát. Egy politikus viszont nem terjeszthet hazugságot büntetlenül, mert hosszú távon az a társadalom szétbomlásához vezet.

Mondják, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni. De ahhoz ne adjunk jogot, hogy másokat is hülyíteni lehessen!