Nem tudnánk, hogy a harmadik unokatestvérünk feleségének a sógora kinek drukkol a foci-vébén. Nem tudnánk, hogy kinek mikor van a születésnapja. De lehet, hogy ismét megtanulnánk. Manikűrös után a barátainktól, rokonainktól érdeklődnénk. Nem tudnánk lájkolni. Nem is tudnánk, mi az, hogy lájkolni. „Mi lett volna ha…”-típusú gondolatkísérlet következik egy olyan világról, ami már nincs, de egyszer talán még létezett.

Negyed évvel ezelőtt, amikor már ország-világ előtt ismerté vált a Facebook adatkezelési botránya, ami a Cambridge Analytica cég törvénytelen adatgyűjtése/-lopása miatt robbant ki, elindult (többedjére) a #DeleteFacebook mozgalom, ami arra biztatta az embereket, hogy töröljék magukat a Facebookról. A sorba beállt például Elon Musk is, aki két nagy cége, a Tesla és a SpaceX Facebook-oldalát is törölte. További fájdalmas veszteségek is érték Facebook-ország lakóit: a Playboy magazin szintén magára hagyta 25 milliós Facebookos rajongótáborát. A világ történéseire érzékenyebbek ennek hatására a Facebook helyén egy magára hagyott virtuális gigavárost vizionáltak, ahol egy-két kósza, a múlttal szakítani képtelen lélek lájkolgatja önnön profilképét, a teret pedig bomladozó adatfoszlányok tömkelege tölti be. Zuckerberg vagyona közben a napokban érte el Warren Buffettét, így nemsokára ő lehet a világ harmadik leggazdagabb embere.

Milyen is lenne a világ Facebook nélkül?

Nem kellene öt percenként frissítgetni a hírfolyamot, hogy nehogy lemaradjunk valami fontos történésről. Talán nem maradnánk le közben saját életünkről sem. Nyakunkba szakadna egy rakás idő. Mehetnénk például kirándulni helyette. Úgy kirándulni, hogy közben nem azon gondolkodnánk, hogy csücsörítsünk-e vagy lájkoló ujjunkat mutassuk a százhatvankétezredik #megmutatjukavilágnakmilyenvagányhelyekenjárunk szelfi készítése közben. Talán csak élvezhetnénk a pillanatot, a lábunknak csapódó hullámok simogatását, a friss levegőt, a csodás festményeket, párunk ölelését.

Az út szélén stoppolnánk, lájkoló ujjunkkal jelezve a sofőröknek, hogy csatlakoznánk melléjük. Vagy visszaszoknánk a vonatra, buszra, ha éppen nincs autónk. A régi, de erősen értékes kacatjainkat a kapuban árulnánk. Vagy kidobnánk. Vennénk újságot. Normális(abb) híreket olvasnánk. Nem tudnánk, hogy ki az a Kim Dzsongun. Vagy tudnánk a tévéből. Ennénk fokhagymát, de nem gondolnánk, hogy a világ minden betegségére gyógyír. Gyömbérrel keverve sem.

Kevesebbet ülnénk a monitor előtt, kevesebbet nyomkodnánk a telefonunk. Nem fájna annyit a szemünk, a fejünk, a nyakunk, a hátunk. Nem úgy járnánk az utcán, mint a pingvinek. A buszon látnánk a szemben ülőt. Hatékonyabban dolgoznánk. Kevesebbet multitaskingelnénk. Nem lenne véleményünk mindenről. Lenne, de talán többet gondolkodnánk rajta. Kevesebben tudnák, hogy mi van velünk. Mi sem tudnánk a régi osztálytársról, hogy megint elvált a férjétől, feleségétől. Nem tudnánk, mert Angliában, Németországban él. Mi meg itthon. Mert többen maradnánk itthon. Hogy miért? Mert nem tudnánk, hogy rajtunk kívül az egész világ külföldön van. Nem korbácsolná az idegeinket a kintről érkező vizuális #kolbászbólvanakerítés-inger.

Többet társasjátékoznánk. Tapintó érzékelésünk nagyrésze nem korlátozódna a képernyőtapogató mutatóujjunkra. Nem tudnánk annyit a világról. Nem tudnánk annyi hülyeséget a világról. Nem hinnénk annyi valótlanságot a világról. Nem lenne annyi barátunk. Lennének barátaink. A reklámok nem volnának húsbavágóan személyre szabottak. Nem volna rekonstruálható a személyiségünk a digitális lábnyomunkból. Nem annyira, mint most. Lenne intim szféránk. Lenne nyilvánosságunk.

Ha nem lenne Facebook, ezt a cikket se olvasnánk a Facebookon keresztül.

Ha nem lenne Facebook, minden más lenne.

Ha nem lenne Facebook, lenne más.