Csak most, ahogy a választói preferenciák az európai politikai elitet egyre tárgyilagosabb szemléletre kényszerítik, kezd kiderülni, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban szocializált Angela Merkel, minő válságba sodorta országát és Európát. Tette ezt azzal, hogy a politikát egy merőben gazdasági-, egészen pontosan – egyfajta álca gyanánt – egy kizárólagos érvényűvé emelt emberjogi doktrínának rendelte alá.

Egy állam vagy államszövetség addig egységes, tehát működőképes entitás, amíg határai vannak. A liberális jogállam politikai intézményrendszere csak jól körülhatárolható keretek közt lehet működőképes. Más kérdés, hogy a határok demokráciában – viszonylag szabadon – átjárhatók. Diplomaták, a gazdasági-kulturális tudományos együttműködés szakemberei, turisták, menekültek, vendégmunkások számára. De amikor a legálisan az országban tartózkodó idegen állampolgárok és az adott állam polgárai közt lehetetlenség különbséget tenni, az állam intézményrendszerei kaotikussá válnak.

Amikor Angela Merkel lehetségessé tette, hogy országába, s ezzel Európába okiratok nélkül, tehát egyfajta inkognitóban, bárki minden komolyabb alap nélkül – pusztán az ENSZ Menekültjogi Egyezményének feltételezett alanyaként – beözönölhessen, talán fogalma sem lehetett róla, miféle káoszt idézhet elő. Abból a jogilag egyébként helyes elvből kiindulva, hogy minden ember egyenlőnek született, következésként mindenkit azonos emberi méltóság és elbánás illet meg, csakis gyakorlati zűrzavar következhetett. Hiszen ez az elv egy jogállamon belül is csak általánosságban, a törvény előtt érvényes, csak ott – elvont egyének gyanánt – számítunk, mert számíthatunk valóban egyenlőknek, azaz mindenben egyformáknak. A valóságban nem csak különbözőek vagyunk, de a szó szigorú értelmében nincs is két egyforma ember. S az egyes embereket szakképzettségüknek, lelkiismeretességüknek, tisztességérzetüknek, munkabírásuknak, tehetségüknek megfelelően eltérő tisztelet illeti meg. Sőt, nekik végső soron némileg eltérő emberi megbecsülés is kijár. Egy sorozatgyilkos és egy szintén sorozatos gyilkosságok után elesett hősi halott közt minden társadalom világos különbséget tesz. Ahogyan a szép nőnek is más a „becsülete”, mint a csúnyának, pedig elvben kétségtelenül egyenlőnek születtek, s tényleges különbözőségükért (ha csak nem hanyagságról van szó) nem felelősek. Ahogyan a tehetséges és a tehetségtelen embernek (helyesebb lett volna tehetségtelenebbet írnom, hiszen bizonyos fokú tehetséggel mindenki rendelkezik, s ráadásul a tehetség – bizonyos határok közt – fejleszthető is) eltérő a megbecsülése. Arról nem is beszélve, hogy a társadalmi hierarchia meghatározott pozícióit is (normális körülmények közt) nem akárkik, csipán a megfelelő emberek tölthetik ki.

Ha a „minden ember egyenlőnek születik és minden embert egyenlő elbánás illet meg” elvet szó szerint vennők, az emberi társadalmak omlanának össze. A nemzetközi közösségről nem is beszélve, hiszen ez esetben a G7-ek vagy a G20-ak nemzeti jövedelmét a szegényebb államok polgárai közt kéne egyenlő mértékben szétosztanunk, úgy hogy egy svédnek és egy amerikainak ugyanannyi jusson, mint egy bangladesinek, egy tahitinek, vagy ugandainak.

Ezt az utópiát még a kommunizmus sem merte felvállalni. Az is pusztán a „mindenkitől képességei, mindenkinek szükségletei szerint” – némileg valóságközelibb – elvéből indult ki. De még ezt sem volt képes teljesíteni. Még „legszebb” esztendeiben sem.

Az persze tény, hogy aki károkat okoz másoknak, kifoszt, vagy szerencsétlenné tesz valakiket, azért a jogállam törvényei szerint is felelnie kell. Márpedig a szóban forgó államokat az úgynevezett civilizált Nyugat gyarmatosította, azaz tagjaikat ő fosztotta meg emberi méltóságuktól, anyagi erőforrásaiktól, vetette vissza természetes fejlődésükben. Elsősorban tehát a Nyugatnak kéne jóvátenni az okozott károkat. Beleértve még a létfeltételek klímaváltozással járó ellehetetlenülésének eseteit is.

A legnagyobb bűnösök, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Hollandia, Franciaország azonban elutasít minden komolyabb jóvátételt. Sőt Európa gyarmattartó államai – valamiféle „szolidaritás” nyomán – azokkal szeretnék jóvá tetetni az okozott károkat, akiknek maguknak is hasonlókat kellett elszenvedniük.

Közismert, hogy a csak a „menekültek” legfeljebb 10 százaléka valóságos menekült. Túlnyomó többségük a nyomor elől vagy a jobb élet reményében menekül. Iskolai képzettség, a nyugati demokráciák versengésre alapozott szabályrendszerének ismerete nélkül, merőben eltérő értékrendszerek birtokában, idegen vallási világképek, sőt az ateizmus vehemens elutasításához való jog hitével a „tarsolyában”.

Németország Nordheim-Westfalen tartományában a legújabb adatok szerint a „menekültek” közt szalafisták (azaz a politikai iszlám legszélsőségesebb képviselőnek) ezrei élnek. A német titkosrendőrség a zömüket, főként a férfiakat szemmel tartja. A legutóbbi időben derült ki azonban, hogy az Iszlám Állam meggyilkolt vagy letartóztatott katonáinak özvegyei vagy hitvestársai is százával tértek vissza vagy menekültek Németországba. S gyerekeiket a legszélsőségesebb szalafista eszmék jegyében „szocializálják”. Az állam nem tehet semmit, hiszen az intim szféra szent, a tragédiákat csak akkor lehetne megakadályozni, ha az állam a gyerekeket kiszakítaná a családokból, de ez szintén lehetetlen, hiszen emberjogi normákba ütközik. Különös módon kulturális közösségeikből vagy országaikból „kiszakítani” (egészen pontosan „kiszakíttatni”) nem ütközött emberjogi normákba.

Ezeknek a „menekülteknek” a túlnyomó többsége a németek törvények szerint (mert azért még vannak ilyenek is) nem kapta meg a menekültstátuszt. Ennek ellenére kiutasítani ugyan ki lehet őket, de eltávolítani nem, mert vagy kibocsátó országaik nem hajlandók őket visszafogadni, vagy íratok hiányában ki sem deríthető, ki honnan érkezett. Következésként maradni fognak. S a német állam pénzén élvezik az „emberhez méltó” életet, miközben az otthon maradottak, továbbra is maradnak az „emberhez méltatlan” nyomorúságban.

Az emberek persze megváltoztathatók, csak ahhoz a jelek szerint rettenetesen hosszú időre lehet szükség. A németországi törökök három generációs német állampolgárság után is töröknek érzik magukat. És még az egyetemet végzettek is arról panaszkodnak, hogy a német közeg nem igazán hajlandó befogadni őket. Az európai kultúrák hosszú évszázadok gyakorlatával kialakították az egyéni különbségek kezelésének többé-kevésbé demokratikus technikáit, a közösségi különbségek demokratikus kezelésére (értsd: összehagolására) azonban máig képtelenek. Főként minálunk, Kelet-közép Európában… Sőt, Németország még saját német munkásai számára sem tudta megteremteni az igazi esélyegyenlőséget. (Erről a Handelsblatt című gazdasági lappban Riedel Donata közöl tanulságos adatokat.)

Angela Merkel és a bevándorlás szigorításának jelszavával megválasztott belügyminisztere, Horst Seehofer közti –  immár nyilvános – feszültségek világosan jelzik, hogy mekkora a baj. Annak ellenére is, hogy Angela Merkel eleddig szinte mindenben engedni kényszerült.

Pedig – mint minden utópia – ez is mámorítóan indult …