Mindig arra vágytam, hogy olyan párom legyen, aki nem szereti a focit. Aztán volt is három ilyen roppant „férfiatlan” férfi az életemben, amit még mindig egy eléggé jó aránynak tekintek a saját statisztikámban. Ez a jó tulajdonság azért is fontos volt számomra, mert érthetetlen és félelmetes tud lenni az, amikor focimeccset néző férfiak teljes önkívületben, tengelyéből kifordult szemgolyóval, tajtékozva üvöltenek tulajdonképpen nem is lehetett érteni, hogy kinek. Hát, hogy lehet egy ilyen pasit komolyan venni?

Önkritikaként aztán próbáltam valamiféle párhuzamot felidézni a nők egyik hasonló típusú önkívületi állapota és a foci között: a shoppingolást dobta a gép. De sehogy sem klappolt. Mert saját magamon például soha nem fedeztem fel, még eszeveszett vásárláskor sem (bár ritkán szoktam ilyet) az őrület bármiféle jelét. És nem is káromkodtam még soha magamból kivetkőzve, válogatott átkokat szórva valamelyik ruhagyártóra azért, mert nem találta el egészen pontosan a határozott elképzelésem az ideális ruhadarabról. Vagy esetleg amiatt, hogy rosszul lőtte be az arányokat. Pedig gyakran van ilyen, és rém idegesítő tud lenni.

Márpedig, amint azt észrevételeztem, jellemtől, alkattól és vérmérséklettől függetlenül a férfiaknak nagyon határozott elképzelései vannak például a játékhelyzetekről. A pályán általában a kedvenc csapat játékosai tévednek a leggyakrabban, ami újabb és újabb indokként szolgál a kanapé hangos csapkodására, kárpitjának eszeveszett rongálására, a lábbal dobogtatásra és finomabb esetekben a hangos felszisszenésre.

Hét-nyolcadikos lehettem, amikor először találkoztam azzal az információval, hogy milyen költséges és drága sport a foci. És ahogy magamnak összeraktam a képet, ezt indokolta is az, hogy izmos lábú férfiak egymást lökdösve a pályán, akár saját épségük árán is próbálják megszerezni, aztán mielőbb továbbküldeni a nem túl drága portékának tűnő kerek, guruló akármit. És amikor az nem arra gurult, esett, pattant, amerre az utána futók elképzelték, akkor szörnyű tragédiát szemléltetve fogták a fejük, arcukat két tenyerükbe temették vagy éppen eltorzultan üvöltöttek és ugráltak, hogy a kolléga vegye már észre, hogy milyen silány állapotokat tudott előidézni ügyetlenkedésével. Szóval, nagyon pontosan és hamar megértettem, hogy ez valami szörnyen fontos dolog lehet.

Mert a nők nagyon hatékonyan olvasnak azokból a külső jelekből, amiket a férfiak általában észre sem vesznek. Rendesen sajnáltam is a játékosokat, hogy ilyen vesződést képes okozni nekik egy látszólag lényegtelen labda, amelyből mindenkinek kéne legyen minimum egy. Mert így lenne méltányos.

Aztán sajnos az évek múlásával sem lettem okosabb, nem értettem ennél sokkal jobban a focihoz. Azoknál a kérdéseknél sem tudtam fejlődésképpen értelmesebbeket megfogalmazni, mint amiket általában anyukámtól hallottam akkor, amikor emberbaráti szeretetből apukám hobbijába próbált némiképp bekapcsolódni, hogy ne őrjöngjön már olyan magányosan szegény.

– Kik játszanak? – szokott hangzani az a kérdés, amitől minden valamirevaló férfi falra mászik.

– A németek a franciákkal – szokott hangzani a válasz, amellyel minden valamirevaló nő beéri, még akkor is, ha mondjuk nem a nemzeti válogatottak közötti mérkőzésről van szó. Részletkérdéskre nem adunk!

– És te kiknek drukkolsz? – folytatódott általában a nőies locsogás, amelyre ilyenkor minden valamirevaló magyar férfi minimum megsértődik, hiszen az az alapműveltséghez hozzátartozik, hogy a németeknek. Történelmi okok szólnak emellett, s különben is...

– A németek sokkal jobban játszanak – hangzott általában ilyenkor a kiszámítható érv.

– S kik azok a német játékosok a német csapatban, akiknek drukkolsz – szoktam ilyenkor kihívni a sorsot magam ellen, hogy végre valami olyasmiről is beszélgessünk, ami jobban érdekelt, mint maga a játék.

– Tudd meg, hogy sokkal többen vannak, mint a franciáknál az igazi francia játékosok – pattant is rögtön vissza az érv, amit mondjuk röptében meg tudtam volna cáfolni egy rövid francia nemzetállami gondolattal, miszerint mindenki francia, még az is, aki nem éppen az. De ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy focit nézünk, én pedig csak egy oktalan kis nőcske vagyok, aki akadékoskodik, és különben sem tudja értékelni ezt a szép, világszínvonalú sportot.

Na, de éppen megkezdődött a világbajnokság, amelyet Oroszországban szerveznek meg ezúttal – lám-lám, ezt is tudom –, és az első mérkőzést a szaúdiak játszották az oroszokkal. Még azt is megérdeklődtem, kérem, hogy az oroszok nyertek.

Úgyhogy nem is igaz, hogy nem érdekel a foci. És általában be is szerzem róla az életbevágóan fontos információkat, amelyek a társadalomban való érvényesülésemhez szükségesek. 

Persze, ha most kikérdeznének, hogy az a nagyon ismert zselés hajú fickó melyik válogatottban rúgja a rúgnivalót, akkor lehet, hogy röviden elgondolkodnék. De egy biztos: valami férfi alsónadrágreklámban már láttam…