Az alkotmánybíróság intézménye nem csak minálunk vitatott. Az Amerikai Egyesült államokban a kérdésről már a nyolcvanas években szenvedélyes viták folytak. Ezeknek összefoglalása és továbbgondolása Sidney Hook jogfilozófus A szabadság paradoxonai című könyvének Demokrácia és bírói felülvizsgálat című fejezetében magyarul is olvasható.

A szerző amellett érvel, hogy „semmi sem tiltja a demokratikus önkormányzó köztársaság filozófiájában és gyakorlatában, hogy intézményes korlátokat állítsanak fel az elsietett vagy meggondolatlan többségi döntésekkel szemben, a demokratikus parlament megkötéseket fektethet le saját eljárásaival kapcsolatban, csökkentendő az ostoba törvénykezés kockázatát. Amikor elkötelezi magát az önkéntes beleegyezés útján való kormányzás demokratikus rendszere mellett, akkor az egyet nem értés jogát is elismeri, s olyan védelmező intézkedéseket kell hoznia, amelyek lehetővé teszik, hogy egy törvényes kisebbség békésen többséggé alakulhasson. Bíróságokat és polgárok érdekeit speciális formában képviselő ombudsmani pozíciókat hozhat létre, hogy visszabeszéljenek neki és helyreigazítsák. Elhúzódó konfliktus esetén azonban nem hagyhatja, hogy ezek az általa létrehozott testületek mondják ki a végső szót., amelynek célja eredetileg csupán az, hogy mérsékeljék és visszafogják a többséget. A végső döntést a demokrácia polgárainak kell meghozniuk, közvetlenül, vagy nekik felelős képviselőiken keresztül. Azt a kockázatot is elfogadva, hogy egy demokratikus Parlament esetleg felvilágosulatlan döntést hoz… Ameddig demokráciáról van szó, a felvilágosulatlan többségtől nem fellebbezhetünk egy felvilágosult kisebbséghez – akár papok, nemesek vagy filozófusok, akár legfelső bírák alkotják ezt –, csak egy felvilágosult többséghez.”

Végül arra a következtetésre jut, hogy a végső döntéseket tényleg demokratikusan csupán alkotmányozó nemzetgyűlések hozhatják meg.

S az ellenérveket is meggyőzően szereli le: „Az új alkotmányozás kockázatával érvelők olyan mélységes bizalmatlanságról tesznek tanúságot a nép iránt, hogy felmerül az emberben a kérdés, milyen alapon hihetnek még a demokratikus önkormányzó hatalomban, szemben mondjuk a jóindulatú despotizmussal. Thomas Jefferson és politikai utóda, John Dewey hitt a közönséges polgárban és abban, hogy kellő tájékozódás után a legtöbb emberi lény jobban meg tudja ítélni, mi áll valóban érdekében, mint bárki más. Úgy tűnik, ezen a nézeten voltak Jeffersonnak azok kortársai is, akik elfogadták az emberiség eredendő romlottságának kálvini dogmáját. Mégis mindannyian vállalták egy alkotmányozó nemzetgyűlés kockázatát.”

A szöveg három kulcsfontosságú fogalomra támaszkodik. Az egyik az „ostoba törvénykezés”, a másik a „kompromisszumkészség”, a harmadik a „kellő tájékozódás”.

A román politikai rendszer „ostoba törvénykezésben” nem szűkölködik. Csakhogy az Alkotmánybíróság sok mindent tesz, csak az ostoba döntéseket nem korrigálja. Az utóbbi kettő viszont szinte teljesen hiányzik, de az Alkotmánybíróság e kettő érvényesülését sem segíti elő. A kompromisszumkészség hiánya persze csak következmény. A tájékozatlanság következménye. Ebben a vonatkozásban ugyanis sem a politikai pártok, sem a sajtó nem tölti be alkotmányos feladatát. A mindig kéznél lévő nacionalista argumentáció mindig és mindkét oldalról kisiklatja a tárgyilagos tájékoztatást. A Parlament tagjai nem az állampolgári közösség, azaz a szó tágabb értelmében vett nemzet érdekeit, hanem az őket a Parlamentbe delegáló érdekcsoportok szempontjait képviselik. A választók, akik az érdek-összefonódások kusza és képlékeny hálózatát képtelenek átlátni, elkerülhetetlenül tájékozatlanok. Pusztán érzelmi alapon, nacionalista elfogultságaikra, illetve félelmeikre alapozva hozzák meg döntéseiket.

Az érdekek racionálisan összeegyeztethetők, az érzelmek azonban csak a legritkább esetekben. S mert mindenki számára létfontosságú, hogy a többségi választótestület „jó románnak” tekintse őket, miközben ellenfeleiktől megtagadja ezt a minősítést, már ez a szempont is a komromisszumképtelenség zsákutcájába terel minden vitát.

Így aztán az alkotmánybíróság (melynek Amerikában a Legfelső Bíróság intézménye felel meg) mértéktelenül felértékelődik. Éppen az történik, amit Hook megengedhetetlennek tart, az alapvetően politikai döntéseket az alkotmánybírák hozzák meg. S mivel az alkotmánybírák döntését a Parlament sem írhatja felül, az országot végül egy olyan intézmény kormányozza, melynek döntései magának a Parlamentnek a kezét is megkötik. Magyarán a szuverén (a demokratikus társadalmakban a nép) szerepét az Alkotmánybíróság töltheti be.

Ez a helyzet, mely sajnos nem csupán Romániára jellemző, az – amúgy sem túlságosan koherens – román demokrácia alapjait rendítheti meg. Az Alkotmánybíróság ugyanis – a Parlamenttel ellentétben, mely szélső esetben felfüggeszthető, illetve leváltható – nem tehető felelőssé önnön döntéseiért. Ezek következményeit sem neki, magának kell elszenvednie. Tagjai – egészen kivételes esetektől eltekintve – megbízatásuk lejártáig visszahívhatatlanok. Ez pedig a felelőtlenség – legjobb esetben is egyszer az egyik, máskor a másik oldal iránti részrehajlás – gesztusait hívhatja elő. A sokszor egymásnak is ellentmondó döntések az amúgy is meglehetősen kusza (mert kiskapukkal bőven megspékelt) román jogrendszert még átláthatatlanabbá teszik.

A fentiekből az is következik, hogy a román Alkotmánybíróság egyetlen dologban következetes: a magyar kisebbségre vonatkozó döntésekben. Kivétel nélkül mindig a román többség „javára” dönt, még akkor is, ha a döntés ellentétben áll a román társadalom (a „nemzet”) egészének tényleges érdekeivel.

Az eredmény nem is lehet más, mint a manapság éppen az az államelnök és a kormány háborújában megnyilvánuló tény, az ország kormányozhatatlansága. Egyetlen meghatározó jelentőségű ügyben sem vagyunk képesek az állampolgári közösség egésze számára elfogadható kompromisszumot kigyöngyözni.

Évtizedek óta helyben toporgunk.