Roppant hálásak lehetünk itt, Kelet Európa mioritikus tájain is a brit trónörökös fivérének, hogy végre nősülésre adta a fejét. Legalább volt egy mesés szombati napunk, amikor az esőbe hajló csíksomlyói búcsúról átkapcsolva az RTL Klubra, élő egyenesben követhettük azt, ahogy a vörösen is szimpatikus királyi koponya mosolyog – egy idő után kissé kényszeredetten – meséskönyvből kilépett amerikai menyasszonyára.

Hetek óta vártuk ezt az eseményt, talán még sokkal jobban is, mint a harmadik unokatestvérünk B kategóriás étkezdében megszervezett lagziját (mert csak az volt még szabad hely ebben az időszakban, tették hozzá magyarázatképp). Aztán meg az is igaz, hogy ott a vőlegény anyjának sem volt olyan jól sikerült dauerja, mint a mesében a gonosz mostohának, Camilla Parker-Bowles-nak a windsori kápolnában. Innen is látszik, hogy nem ugyanahhoz a fodrásznőhöz járnak alkalmi kigyönyörítésre és az árkategória sem klappol.

Szóval igen, Harry – aki a hatodik a sorban a velünk szomszédos brit királyság trónjának megöröklésében – végre valahára oltár elé vezette az amerikai színésznő kedvesét, Meghan Markelt, akit ugyan senki nem látott filmvásznon, de jobban ismerik, mint Helen Mirent, aki viszont onnan lenne ismeretes, hogy elvágódott a Cannes-i vörös szőnyegen (mert végül onnan ismeretesebb lett).

Na, de visszatérve a lényegre: nagyon szép esküvő volt, mindennel benne, ami egy igazi meséhez kell, így mindazok, akiknek nem olvastak elég mesét gyermekkorukban, busásan behozhatták a lemaradást egyetlen verőfényes szombati napon. Annyira jól sikerült esemény volt ez, amelyen a szomszédság híres öreg dámája, II. Erzsébet királynő is neonosban pompázott, hogy mire véget ért, már alig tudta az ember kikeresni ismerősei, barátai bensőséges csíksomlyói selfie-jét a királyi esküvő meghívottjainak listája és a lakodalmi seregről készült fotók közül. Mert mindkét közérdekű rendezvényről pontos kimutatást lehet készíteni ilyen tekintetben. Kinek milyen volt a mosolya, kikkel találkozott, és mibe volt öltözve.

Pünkösd táján tehát megállt az élet, Kelet Európában kevesebb töltött káposzta készült, vagy a készülő is odaégett, mert aki ezt a fontos eseményt nem látta – és itt most spéci a királyi esküvőre gondolok –, az fényévekkel maradt le a szomszédjai, ismerősei, barátai mögött, és még az odaégett töltött káposztánál is égőbb lehetett, ha annak részleteit a későbbiekben a sokkalta jobban tájékozott pletyópartnernek kellett elmesélnie.

Ráadásul vélhetően a királyi menyegzőnek köszönhető az is, hogy hajszál híján megmenekült az a neveletlen honi magyar kiskölyök is, aki éppen jól időzítette Zara, a vemhes szurikáta tragikus körülmények között megejtett kinyiffantását a Szegedi Vadasparkban (ami szintén begyűrűzött hozzánk a világhálón). Harryben és Meghanben ugyanis az ismerős-ismeretlen jótevőit tisztelheti, mert valószínűleg az esküvő miatt napolhatták el az újabb kivonulást, amelyen az érzékeny állatvédő polgárok a tettes skalpját követelték a szurikáta meggyilkolásáért. Az viszont korántsem valószínűsíthető, hogy ez az elnapolás végleges lesz, mert ha a Vadaspark igazgatójának úgy szottyan kedve, hogy a szurikáta-nekrológ folytatását is megírja mélységes gyászában, akkor a kis gonosztevőnek már megint annyi. Térdepelhet kukoricán élete hátralevő részében. De ezzel sem lesz gond, ha az RTL Klub megvásárolja a zárkából való élő közvetítés jogát, mert akkor az állatvédő érzékenységgel rendelkezőknek sem kell már kicuccolniuk ismét a Hősök terére véres megtorlást követelendő, hanem megtehetik ugyanezt otthonuk melegében, a tévéképernyő előtt.

Így állunk tehát ezekkel a dolgokkal, és talán minden túlzás nélkül állapíthatjuk meg azt, hogy a túlzások korszakát éljük, amelyben a társadalmi arányérzék is jócskán megbillent: a kicsi nagyon nagynak hat, a nagy pedig aránytalanul kicsinek. Nincs „itt” és „ott”, hanem egy nagy világközösség van, amely legalább a hülyeségekben olyan nemzetek fölötti egyetértésről tesz tanúbizonyságot, hogy tiszta öröm és boldogság azt végigkövetni.

„Szép páros, nagyszerű esküvő. De egyáltalán nem biztos, hogy nem lesznek négerek a gyermekeik” – olvasom az egyik, roppant szakértelemmel előadott kommentet, amelyből mégiscsak kilóg a lóláb, hogy minek is tulajdonítható ez a nagy érdeklődés a vegyes páros menyegzője iránt. „Még a tettes megbüntetése sem tudná visszahozni Zarát az életbe” – írja egy másik érzékeny kommentelő, egyúttal elsiratva az élet törékenységét. „Bárcsak mindenki ilyen szépen beszélne magyarul, ahogy ez a lengyel pap” – sóhajt fel virtuálisan egy másik kommentelő a legutóbbi csíksomlyói búcsú kapcsán, nem számolva azzal, hogy a világon néhány milliárd ember nem is tud kis népünk nagyszerű létezéséről, nemhogy megtanuljon magyarul.

Nem szeretnék levonni mindebből semmi mélyen szántót. Hacsak azt nem, hogy világunk ennél valamivel nagyobb gondja, hál’ istennek, távol tartják maguk tőlünk.

Nemrég azon vitáztam az egyik ismerősömmel, hogy a virtuális világban létezik-e „itt” és „ott”, és én fennen erősködtem, hogy ha online-ban nincs is, az offline-világban van ilyen. De most már ebben sem vagyok annyira biztos…