Az újságíró iskolákban ellenpéldaként tanított riporteri kérdezési módra rá akart licitálni Románia. Mármint hogy, arra a kérdésre, hogy minek köszönheti, hogy betöltötte a századik évét, nem a szokásos letaglózó, ám őszinte naivsággal válaszolt: mert 1918-ban megszülettem, hanem azzal próbált ravaszkásan felelni: mert 1918-ban határozták el eleink, hogy 1920-ban hivatalosan is világra jövök. Megfelelni is meg kellett volna hát idén a centenáriumi ünnepségek iránt támasztott elvárásoknak, ám így, négy hónap után kiderült, hogy valószínű nem sikerül túlságosan  élményszerű, távlatokat nyitó, nemzeterősítő rendezvényeket szervezni. Ezért a százéves évforduló megünneplését három évre tolják ki, hátha azalatt...

Hallom, hogy Románia 2020-ig meghosszabbítja az Erdéllyel való egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. Ezt George Ivașcu, a kultúra és a nemzeti identitás minisztere jelentette be Gyulafehérváron. A miniszter szerint a történelmi valóság követelte meg, hogy 2020-ig meghosszabbítsák a centenáriumi ünnepségsorozatot. „Nem felejthetjük el, hogy 1919-ben olyan fontos országok ismerték el az ország új státusát, mint Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok” – érvelt George Ivașcu, aki azt is hozzáfűzte, hogy a Románia iránt kifejezett elismerések egészen addig tartottak, míg 1920-ban békeszerződés rögzítette Nagy-Románia határait. Ezzel félig meddig elismerte azt, amit már sokan és sokszor felvetettek, hogy a centenárium 1920-ban telik be.

Az előrehozott centenáriumi évtől mi, magyarok amúgy is féltünk. Féltünk attól, hogy felerősödik a többségi nacionalizmus, amely elnyomja a józan ész hangját. Tudtuk, hogy csak különvélemény – és nem többek által osztott – Lucian Boia észrevétele, miszerint nem lehet kötelezővé tenni az ünneplést az erdélyi magyarok számára.

„Mit akarunk? Kötelezzük őket arra, hogy örvendjenek Trianonnak? Ez abszurdum. Természetes, hogy nekik nem tetszik Trianon. Magyarország sokat veszített, többet, mint amennyit abban az esetben veszített volna, ha megegyezéses alapon lehetett volna megrajzolni az új határokat. Legyőzött ország volt, és a dolgok így alakultak. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – mondta a  történész. Majd hozzátette: ebből az ellentétből az az egyedüli kiút, hogy ha egyik nép is, másik is a jelenre és a jövőre koncentráljon.

Ez az, amitől viszont a többség rettegett. (Igaz, hogy a magyar kisebbség is fél felvállalni a jövőjét Romániában.) Retteg itt mindenki attól, hogy a jelent be kell vallani. Be kell vallani azt, hogy Erdély gazdasági, társadalmi fejlettsége messze elmarad Európától. Be kell ismerni, hogy Románia három régióját nem közti össze autópálya, sőt, mintha száz év után még nehezebb lenne az átjárhatóság a provinciák között. Kulturálisan is lecsúszott száz év alatt román, magyar, maradék szászság is. Nincs még Európának egy olyan országa, ahol ilyen kevesen olvasnak, ilyen kevés könyvet, ahol ilyen kevesen járnak színházba, moziba. Az oktatásunk inkább a néplebutítás kategóriába sorolható.

Sőt, most még attól is tartani kellett, hogy a centenáriumi bizottság még egy tartalmas ünnepi évet sem tud összerakni.

A miniszter most jelezte, marad az eseménytervezésre idő, hiszen három évig ünnepelheti Románia a sorsdöntő esztendő centenáriumát. Tervezésből amúgy nem állt az ország és politikai vezetése soha rosszul. De erről már a jó öreg Jankó bának is meg volt a véleménye, ránk is hagyatékozta: A gyakorlat öl meg mindannyiunkat itt, monser!