Budapesten „lébecolok”. Lévén, hogy a kolozsvári egészségügynek a feleségem térdprotézis műtétjét sikerült oly mértékben elrontania, hogy kolozsvári orvos immár nem vállalkozott a „korrekcióra”, kénytelenek voltunk vagy Budapesten, vagy – valamely ortopédiai teljesítményeiről nevezetes – német városban szerencsét próbálni.

Nem pusztán nemzeti elfogultságok miatt választottuk Budapestet, emberi kapcsolatok is ezt a megoldást favorizálták. Időm egy részét a Semmelweis Orvosi Egyetem klinikáján a feleségem mellett töltöm, akit – a kolozsvári előzményeket is számítva – immár harmadszor szerelnek szét, hogy aztán negyedszer talán valóban működőképes változatban rakhassák össze.

A maradék időben is számtalan lehetőségem nyílik arra, hogy szétnézzek a választási eredményeket fölényesen magáénak tudó Budapesten. Gépkocsin utaztunk, Orbán képével pusztán a határállomás közvetlen közelében találkoztam. A Klinikák metróállomásból felszínre jutva viszont még mindig azt olvashattam: „Gyurcsánnyal megcsináljuk.” (Ami Angela Merkel Wir schaffen es-ének szó szerinti magyar fordítása.) Másutt a Jobbik plakátjai dominálnak. Tudom, mindez csalóka. A FIDESZ, ahogy megnyerte a választásokat, gyorsan eltakarította sorosozó plakátjait. Fölöslegessé váltak.

De a kórház betegei közt is szép számmal akadnak, akik dühödtem szidják Orbán Viktort. Bizonnyal megvan rá az okuk. De amikor a fő érv az, hogy „Orbán Viktor – nézzem meg én is – cigány”, hogy „nem végzett iskolákat”, hogy „brutálisan veri gyerekei anyját” és hogy „korruptabb, mint bárki és bármikor Magyarországon”, kénytelen vagyok eltöprengeni. Orbán Viktor második uralkodásának éveiben nemigen jártam Magyarországon. Azelőtt szinte havonta. Alkalmam volt – nagyon alulnézetből, de mégiscsak – megtapasztalni a szocialista-liberális korrupciót. Ami sem a szocializmusba, sem a liberalizmusba vetett hitemet nem ingatta meg. Minden túlhatalom elkerülhetetlenül kitermeli a maga korruptjait. Tehát nem az ideológiákkal magukkal, hanem a hatalom kontrollálhatatlanságával van a baj.

Kétesnek tartom azt a feltevést, hogy a horni vagy a gyurcsányi hatalmat bárki is jobban kontrollálhatta volna, mint az orbánit. Persze, mindenki érvek és ellenérvek özönét sorakoztathatja fel saját igaza védelmében.

A 444 újságírója a választások előtt egy vidéki település kocsmájába állított be, s – az adott lokál alkoholistáit meginterjúvolva – arra a paradox következtetésére jutott, hogy a szeszgőzös atyafiak ugyan szerfelett elégedetlenek a helyzetükkel, nincs munkájuk, a delírium tremensre is alig futja, de szavazni igenis Orbán Viktorra fognak. Próbaként én is beültem egy budapesti kiskocsmába, s a keservesen duhaj legények Orbán-ellenes szólamait fél füllel ellesve, s előrebocsátva, hogy erdélyi újságíró vagyok, én is megpróbáltam meginterjúvolni őket: Orbán tényleg akkora gazember? Minálunk sokan nem így látják. Ha tényleg az, jó lenne őket is tájékoztatni. Mitől érzik a budapestiek épp ennyire tragikusnak a helyzetet? A válasz lakonikus és maradéktalanul meggyőző volt: szopjátok le a f…unkat!

A trágárság mögött meghúzódó ellenérzésnek nyilván oka van. S ez az ok nem lehet pusztán az alkohol vagy az ellenzéki sajtó hatékonysága. Kell lennie valaminek, ami – ha a kormánypárti sajtó bizonyos orgánumaiban sem ritka trágárságtól eltekintünk is – ennyi ember agyában megragad. Azok a narratívák ugyanis, melyekre az ellenzéki sajtó és a kocsmai közvélemény alapoz, puszta tünetek. A kognitív disszonancia megnyilvánulási formái. Az adott narratívák szerzői és terjesztői nyilvánvalóan nem találják a helyüket a mai magyar társadalomban. A narratívák arra szolgálnak, hogy helyzetükért másokat tegyenek felelőssé, azaz hogy saját sikertelenségüket, gyengeségüket, tévedéseiket, tehetségtelenségüket vagy a lecsúszástól való rettegésüket önmaguk számára is elfogadhatóvá tegyék.

S mindez nem csak a kocsmatöltelékekre jellemző, számos értelmiségire is, aki képtelen elfogadni, hogy megváltozott körülötte a világ. Hogy a korábbi – számos esetben az ősöktől örökölt – előnyök újabb teljesítmények nélkül nem tarthatók fenn.

A helyzetet súlyosbítja, hogy az Orbán-hatalom is számos esetben valódi teljesítmény nélkül – úgymond méltányossági alapon – juttat előnyökhöz embereket. Merthogy – jó magyarok lévén – előbb-utóbb bizonyosan tényleges teljesítményekkel is szolgálnak majd.

Ez a stratégia politikailag talán kifizetődő, társadalmilag azonban életveszélyes lehet, hiszen az ilyen esetek táplálják – sőt növelik überelhetetlenné – a korrupciós vádakat.

A kognitív disszonanciák megszüntetésének mind a két oldalon egyetlen járható útja lenne: az önkép és a valóság (azaz a személyiség valódi értéke) közti ellentét feloldása. Az esélyegyenlőség szigorú érvényesítése. Az persze tény, hogy a külföldről érkező támogatások ellentétes előjelű, s mindig az ellentábor „esélytelenjeit” favorizáló esélyegyenlőtlenségeket teremtenek. A kétféle „támogatás” egymást generálja. Azaz nem kiegyenlít, inkább mindkét oldalon tovább görgeti a kognitív disszonanciákat.

A szó szoros értelmében lehetetlenné teszi azt a társadalmi békét, mely nélkül egészséges politikai közösség (azaz a szó nyugati értelmében vett nemzet) ki sem alakulhat. (Más kérdés, hogy ez a fajta „nemzet” nyugaton a magyarnál méginkább szétesőben van. De az már egy másik történet.)