Az utóbbi hetek német közvéleményét egy Izraelből származó 21 éves arab és egy 24 éves – származását tekintve is német – fiatalember megdöbbentő kísérlete kavarta fel. A két fiatalember a zsidó vallás jelképének számító kippával a fején Berlin Penzlauer Berg nevű negyedében indult sétára. Alig két percre volt szükség ahhoz, hogy három arab fiatalember rájuk támadjon, és gyalázza őket, majd egyikük, egy szír menekült, a nadrágszíjának csatos felével ütlegelni kezdje – mind később kiderült – éppen az arab fiatalembert. Német társa videóra vette a jelenetet.

Amint azt agresszió közvetlen áldozata a Deutsche Welle riporterének elmondotta: „Nem vagyok zsidó, arab vagyok… Bizonyítékot akartam szolgáltatni a rendőrségnek. Azt akartam, hogy a németek lássák, sőt, hogy az egész világ láthassa, mennyire félelmetes dolog ezekben a napokban zsidóként járni-kelni még Berlin utcáin is.”

Kérdés persze, hogy erre a bizonyítékra miért volt szükség? A válasz, amilyen magától értetődő, épp annyira lesújtó is. A német politika, a sajtó és az előbbi kettő befolyása alatt maga a rendőrség sem igazán akar tudomást venni – az egyébként mindenki által ismert – tényekről.

És az is érthető, hogy miért. A német gazdaság és politika irányítói tudatában vannak, hogy a német gazdaságot – a német társadalom jelenlegi szaporodási rátájából ítélve – már a közeljövőben is súlyos munkaerőhiány fenyegetheti. Németországnak tehát elengedhetetlenül bevándorlókra van szüksége, akik a gazdaság válságának és főként – s a német állampolgárt elsősorban ez a tény nyugtalanítja – a nyugdíjrendszer összeomlásának elejét vegyék. A bevándorlóknak – akik nagyobb tömegben Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkezhetnek – önként és hálásan vállalniuk kell a munkaerőpiac szinten tartását. A német társadalomnak ezért záros határidőn belül, úgymond, integrálnia kell őket. Ez nyílt adminisztratív nyomással, mely frusztrációkat és ellenreakciókat válthatna ki, nyilván elérhetetlen. Így aztán kénytelenek olyan viselkedésmódokat és otthonról hozott szokásokat is elviselni, melyek miatt egy őshonos német állampolgár súlyos szankciókra számíthatna.

A célnak – úgy tűnt –a willkommenskulturnak elkeresztelt emberjogi ideológia ideálisan megfelel, hiszen annak jegyében a politikum válogatás nélkül minden bevándorlót menekültnek minősíthet, és így az érvényes ENSZ-határozatok értelmében magától értetődő kedvezményekben részesíthet. Mindennek ára természetesen – az integrációnak aposztrofált – asszimiláció lenne. Csakhogy ez korántsem annyira egyszerű, mint ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok gyakorlata sugallhatná…

Az ENSZ-határozatok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán alapultak, s abból – a felvilágosodásból származó – feltevésből indultak ki, hogy minden ember születésénél fogva egyenlő, s ezért mindenkit megillet az emberi méltóság és az emberhez méltó élet lehetősége. Ennek az ideológiának a jegyében természetszerűen tilos mindenféle diszkrimináció. Az egyéneket bőrszíntől, vallástól, nyelvtől, kulturális hovatartozástól függetlenül ugyanazoknak az alapvető emberi jogoknak kell megilletniük.

A tétel magától értetődő. Csakhogy az egyes ember származásától, nyelvétől, kultúrájától, szokásaitól korántsem magától értetődő „eltekinteni”. Az individuumok egy meghatározott családban, nyelvi és kulturális közösségben, s a világ számos államában – köztük az arab államokban, sőt még Izraelben is – meghatározott vallási felekezetben szocializálódnak, s a nyelv, a kultúra, a vallás, s ezzel szorosan összefüggő szokásrendszer identitásaik – voltaképpen személyiségük – integráns (legtöbbször nem is tudatosított) részévé válik. Ezeket az identitásjegyeket senki sem képes egyik napról a másikra újabbakkal felcserélni.

Egy új nyelv, új kultúra, új szokásrend felvétele hosszan tartó és a legtöbb ember esetében kínkeserves feladat, különösen akkor, ha ennek jegyében eredeti nyelvéről, kultúrájáról, szokásairól is le kell mondania. Annál is inkább, mert a nyelv, a kultúra, a vallásos világnézet sajátos világképet is implikál. Ezek a világképek, bár számtalan közös, azaz egyetemesen emberi vonás is jellemző rájuk, annál inkább különböznek, minél távolabb állnak egymástól a szóbanforgó nyelvek, kultúrák, vallások, szokásrendek.

Ezektől a vonatkozásoktól eltekinteni tehát tényleg nem magától értetődő. Ehhez az esetek többségében több generációra van szükség, s a problémák a teljes asszimilációt követően sem szűnnek meg. A többségi társadalmakban az „idegen” bőrszín, név, érzésvilág továbbra is hátrányos megkülönböztetés forrásává válhat. A nyelveket, kultúrákat, szokásokat, s az általuk implikált világképeket ugyanis korántsem lehet úgy váltogathatni, mint a ruhadarabokat. Mindig maradnak árulkodó jelek, melyek az „idegen” származást szinte már első ránézésre felismerhetővé teszik. A másságot a „nemzeti”, azaz többségi történelmi tudathoz, érzelmekhez, elfogultságokhoz való legtöbbször öntudatlan reakciók is leleplezhetik. Az ezekre adott többségi válaszok – a látszólag teljes asszimilációt követően is – csak tovább erősíthetik a disszimilációs hajlamokat.

A teljes asszimiláció elmélete tehát – legalábbis a szó szigorú értelmében – illúzió. A kippa-botrány erről az illúzióról rántotta le a leplet.

A Szíriából érkezett fiatalember, akit az antiszemitizmus ideológiájában szocializáltak, képtelen egyik percről a másikra levetkőzni a zsidók elleni indulatait. Ahogyan a zsidók egy jelentős része is képtelen arabellenes érzelmeit maradéktalanul feladni. S egyik sem alaptalanul. A zsidók úgy vélik, hogy Izrael az idők kezdete óta az ő országuk, melyet az arabok jogtalanul sajátítottak ki, a palesztinok viszont úgy vélik, hogy őket a zsidók fosztották meg évszázadok óta jogosan birtokolt földjeiktől, házaiktól és tették földönfutóvá őket. Mindkét fél csak a vagy-vagy alternatívájában képes gondolkodni. Vagy Izrael. Vagy Palesztina.

Persze vannak zsidók és palesztinok, akik ezektől a rögeszméktől képesek (ha nem is teljesen) elszakadni és az egymásmellettiség is-is-re alapozott alternatívájával járó kockázatokat nyíltan felvállalni. Ami korántsem valamiféle sem zsidó, sem palesztin egyetemességbe való felemelkedést jelent (ilyesmi sajnos nem létezik), hanem egymás legitim igényeinek elfogadását, annak a fajta együttélésnek az elfogadását, melynek természetes (s ekként kisebb-nagyobb súrlódásoktól soha nem mentes) formája egyfajta többes identitás.

A jelek szerint azonban erre – társadalmi méretekben – még a többé-kevésbé kívülállónak tekinthető (s a holokauszt miatti lelkiismeretfurdalással is terhelt) németek sem igazán képesek. Az antiszemitizmus elítélésének jegyében ugyanis a berliniek kippás tüntetést szerveztek, melyen Berlin polgármestere is kippával a fején mondott az antiszemitizmust elítélő beszédet.

Eközben azonban az izraeli hatóságok a Palesztinából elűzött és oda – végső elkeseredésükben – önkényesen visszatérni szándékozó fegyvertelen palesztinokat fegyveres erőszakkal tartóztatták fel határaikon. A nemzetközi közösség ugyanis évtizedek óta képtelen arra, hogy a zsidó-palesztin kérdésre elfogadható megoldást találjon. (Volt számos halálos áldozat is.)

Félő, hogy az effajta (az arabok többsége által egyoldalúnak érzékelt) tüntetések verhetik be az utolsó szöget wilkommenskultur koporsójába. Az a struccpolitika ugyanis, mely a kippás „kísérlethez” vezetett, súlyosan visszaüthet. Az arabokban ugyanis, akiknek esetében a burka viseletét (igaz, soha nem zsidó nyomásra) számos európai országban törvény tiltja, a kippás tüntetés nehezen leküzdhető frusztrációkat kelthet. (Nem véletlen, hogy a tüntetés ötletét a Németországi Központi Zsidótanács elnöke Joseph Schuster sem helyeselte…)

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy Nyugat-Európa anélkül tárta ki határait a migránsok előtt, hogy legalább kísérletet tett volna arra, hogy a nyelvek, kultúrák, vallások békés egymás mellett élésének elemi feltételeit elfogulatlanul tisztázza.

De lehet ezen csodálkozni, ha az EU még az őshonos európai kisebbségek jóval egyszerűbb kérdését sem képes következetesen végiggondolni?

Évtizedekkel az Unió létrehozását követően sem…