Ambrus Attila: Jó, szomszédok vagyunk…

Hogy ki a diplomata? Erről az a példa jut eszembe, amellyel külpolitikai újságíróknak szokták illusztrálni a hatékony diplomácia mibenlétét:

„Henry Kissinger odamegy egy szegény emberhez:

– Szeretném, ha a fiad feleségül venne egy lányt!

– Ugyan, sosem szólnék bele a fiam életébe!

– De ez a lány Rotschild lánya!

– Nos, ebben az esetben...

Ezután Kissinger odamegy Rotschildhoz:

– Van egy férjjelöltem a lányod számára.

– Ugyan már, a lányom még túl fiatal a házasságra!

– De ez a fiú a Világbank alelnöke!

– Nos, ebben az esetben...

Végül Kissinger megkeresi a Világbank elnökét is:

– Van egy ismerősöm, szeretném a figyelmedbe ajánlani, alelnöknek.

– Ugyan már, így is több alelnököm van, mint ahányra szükségem volna!

– De ez a fiú Rotschild veje!

– Nos, ebben az esetben..."

Tehát: a jó diplomatának el(ő) kell tudni adnia szándékát úgy, hogy arról beszélgetőtársa ne feltételezze, hogy az hátsó. Ám ez még nem elég, partnerének is értenie kell a szóból.

Martonyi János magyar külügyminiszter bukaresti látogatásán kissingeri fortéllyal próbálta jobb belátásra bírni a romániai kormánykoalíciót: vessen véget az értelmetlen kormánymegbízotti és médiacsatározásnak a székely szimbólumok, a magyar nyelv használata ellen. Hogy a kellő empátiát megteremtse román kollégájában, arról a boldogságról beszélt, amely eltölti őt, valahányszor a méhkereki vagy gyulai közintézményeken ott látja lobogni a román zászlót. Mert ez arra vall – fűzte hozzá a magyar diplomata –, hogy a román közösség tagjai jól érzik magukat Magyarországon...

Bizonyára következett itt egy hatásszünet. Martonyi János időt hagyott Titus Corlăţean román külügyminiszternek, hadd jusson el a tudatáig a felismerés, a szomszédos ország diplomáciájának vezetője tulajdonképpen azt akarta mondani: „Ezért ha az erdélyi magyarok is használni akarják a székely zászlót, hadd használhassák!" Martonyi János azt is hozzáfűzte, ő nem fogja kitűzni a székelyzászlót. Nem kell azzal bíbelődnie Corlăţeannak sem. Csak hagyja meg sértetlenül a román állam a székely közösségnek a jogát, hogy ha ez neki úgy esik jól, használhassa szabadon választott szimbólumait.

Ugyanis mindennél fontosabb, és neki is az a lényeg – mondta Martonyi János –, hogy Romániában a magyarok otthon, biztonságban érzik-e magukat, megtapasztalva, hogy a jogaikat tiszteletben tarják, vagy ellenkezőleg: félnek attól, hogy még az ilyen ártalmatlan ügyekben is, mint amilyen a nemzeti jelképek haszálata, zaklatják őket.

„Az én látogatásomnak az a célja, hogy ebben történjen előrelépés." – mondta a magyar diplomata. Ez számunkra két okból is megnyugtató. Egyrészt, mert úgy érezzük, az anyaország értünk is folytat párbeszédet a román kormánnyal. Másrészt, mert ez talán azt is jelentheti – Martonyi János retorikájából legalábbis erre következtettünk –, hogy a budapesti kormánykoalíció ráébredt: Bukarest hergelése, a román, illetve az erdélyi magyar nacionalisták feltüzelése helyett célravezetőbb lehet a magasszintű dialógus. No, meg a párbeszéd mindhárom erdélyi magyar politikai alakulattal – még az RMDSZ-szel is.

Lám-lám, egy ilyen oldottabb hangulatú tárgyalás után nyilvánosan elhangzik az is, hogy Magyarország és Románia kormánya egyaránt úgy érzi: a kisebbségi kérdés nem belügy. Hoppá-hoppá! Ezt Martonyi János mondta és Titus Corlăţean nem tiltakozott. Nem reagált, mert talán azzal volt elfoglalva, hogyan adjon amolyan a „királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz" választ magyar kollégájának zászlós felvetésére.

Az, hogy Titus Corlăţean csak árnyéka a korábbi román külügyminisztereknek, Cristian Diaconescunak, Mihai Răzvan Ungureanunak vagy Adrian Cioroianunak, már kiderült a schengeni csatlakozás ügyében tett nyilatkozatából. A „ha most nem vesztek be, akkor nem is akarunk belépni" típusú reakció nem felelős diplomatára, hanem zsémbes öregúrra vall. Kilencvenéves szomszédunk fenyegette folyton a feleségét azzal, hogy ha továbbra is rekcumolja őt, akkor ő nem fog vacsorázni...

Martonyi János bukaresti útja csak azért nem teljes siker, mert amint már írtam, a diplomáciai kapcsolatokban az is fontos, hogy a beszélgetőtárs értsen a szóból. Titus Corlăţean nem értett vagy csak úgy tett, mint aki nem ért. (Előző nyilatkozatai alapján és derűlátó természetemből fakadóan hajlok arra, hogy nem értett.) Ugyanis azt válaszolta: „Románia nem akarja elvitatni egyetlen nemzeti kisebbségétől sem jelképei használatának jogát, csupán a törvények betartását kérjük." A jelenlegi hazai törvények azonban – diplomatikusan fogalmazva – nem egyértelműek. Néhányan azt olvassák ki belőlük, hogy amit nem tiltanak, azt szabad, mások, hogy amit nem engednek meg, az tilos.

S ez még jó néhány évtizedig távol tart Európától.

Kimaradt?