„A fiam bármelyik pillanatban hazajönne Németországból, mert nem szereti ott. De itthon mihez kezdjen? Aprópénzért dolgozzon? Milyen élet az?” – sopánkodott az egyik kedves ismerősöm, akinek huszonéves fia idősebb lánytestvérével a külföldön élő erdélyi vendégmunkások keserű mindennapjait éli, sehogy sem találja a helyét. A szülőknek meg logikus az, hogy némi anyagi jólét érdekében meg kell hozniuk a szükséges lelki áldozatokat is, bár azok a huszonéves fiúra nézvést egyre terhesebbek. De itt a lélekről egyelőre senki nem beszél…

Kicsit ütődöttnek éreztem magam beszélgetés közben, hiszen ebből közvetetten az is kiderült, hogy a hozzám hasonlók tulajdonképpen nem tudnak „mihez kezdeni itthon”, csupán úgy tesznek, az „aprópénzes” javadalmazás evidenciájáról már nem is beszélve.

Finoman, tapintatosan (hogy ne azt értse, hogy irigy lennék a gyermekeire, mert igazán kicsit sem vagyok az) próbáltam arra terelni a szót, ami láthatóan igencsak nagy csodálkozásra késztette ismerősömet: megértem, hogy fontos a pénzkeresés, de mi lesz a dolgozó ember lelkével munka után? És ha a lelki nyavalyák miatt megbetegszenek, mondjuk, akkor vajon jobb lesz-e a plusz keresetet gyógyszerre, orvosra költeni? Netán egyenesen jobb lenne, ha hazajönnének, és bár valamennyivel kevesebb pénzért, de lelkileg kicsit jobb passzban tengetnék napjaikat… Ismerősöm szemmel láthatóan ezt nem tekintette egy lehetséges alternatívának a helyzet megoldására. Egy vérszegényebb próbálkozással aztán le is zártam a beszélgetést: „Az igazság az, hogy az ember szívesebben kínlódik itthon, ahol legalább jól érzi magát”. Amint ezt kimondtam, még saját magamon is meglepődtem, hiszen ez tulajdonképpen az az évekkel ezelőtt megfogalmazott következtetés volt, amellyel annak idején saját magamra vonatkozóan végleg lezártam magamban a külföldre vándorló erdélyi munkás akkoriban és most is eléggé népszerű témáját.

Mert való igaz, hogy nagyon nehéz ellenállni ennek az elsöprő hullámnak, nem azt gondolni, hogy mindenütt kolbászból vannak a kertek és fenékig tejfölben fürödnek az emberek, csak nálunk itthon nincs ez így. Azonban, ha az ember jobban odafigyelt és nem arra, amit mondanak, hanem ahogy beszámolnak életükről a külföldre elszármazottak, akkor már mindjárt más véleményünk lesz a kolbászról és tejfölről is…

Néhány éve angol nyelvű tudományos munkát olvastam erről a jelenségről (már a címére sem nagyon emlékszem, fénymásoltam valahonnan, és jól elpakoltam, hogy „találjam meg”…). Ebben szépen kielemzik a szociológusok és társadalomtudósok azt, hogy a külföldi vendégmunkás miért is nem tér haza, amikor rájön, hogy neki ott már semmi keresnivalója nincs, még ha szekérszám is tolják utána a pénzt. Nagyon érdekes az, hogy a szakemberek még különböző időintervallumokat is felsoroltak arra, hogy mikor van az, amikor még visszajöhet, illetve már nem jöhet haza az illető. Én ezt az itthonról való „kijelentkezés” és az új hazában történő „meggyökerezés” időszakaival azonosítottam. Hiszen arról van szó tulajdonképpen, hogy – jobbik esetben (de ez nem törvényszerű és nem általánosítható) – egy bizonyos alkalmazkodási idő után megtörténik az a „hazaváltás”, amelynek köszönhetően az elvándorlónak már komoly gondot jelentene a régi haza körülményeihez való újbóli alkalmazkodás. A szakemberek szerint a fordulópont után már teljesen valószínű, hogy nincs visszatérés. De mi történik azokkal, akikkel ez mind nem így, nem ebben a formában történik meg? Mi lesz azok lelkével, akik még az alkalmazkodási időszak után sem érzik otthon maguk?

Röviden: semmi. Kikapcsolják a honvágyat, nem törődnek vele, mert pénzt kell keresni. Jó, jó, de akkor mi van a határátkelőknél kígyózó kocsisorokkal karácsony és húsvét előtt és után, a nyári szünidőkor? Hát, egészen pontosan az, hogy az ott rostokolók a régi hazájukat már csak a szabadságolással és az ünneppel azonosítják. Azt hiszem, ezt a legjobban akkor értjük meg, amikor találkozunk velük a határnál, mert mi viszont a szabadságolást és újabban az ünnepet is a külföldön való tartózkodással azonosítjuk. Így lehetne szemléltetni a legpontosabban, hogy ami nekünk „külföld”, az nekik „belföld”, és ami nekünk „belföld”, az nekik (sajnálatosan vagy éppenséggel természetes módon) „külföld”. Ennek a társadalmi hozadékai szinte beláthatatlanok, hiszen mindenkinek van legalább egy vagy akár több külföldön dolgozó rokona, barátja, ismerőse. Az pedig rengeteg ember…

Ha elbeszélgetünk velük, szinte mindig az anyagi jólét és sikerek a fő téma. A lelkiekről szinte szó sem esik, mert azok vagy fájdalmasok, vagy jó mélyre elásottak. És ezzel most nem azt mondom, hogy mindenki szükségszerűen rosszul érzi magát abban az új hazájában, amelyre az ittenit felváltotta. Hanem azt, hogy szinte mindig azt látom, hogy hatalmas szükségük van az akár néma megerősítésre is, miszerint igenis jól tették azt, hogy innen elmentek.

És van egy másik, ehhez kapcsolódó dolog is. Az elmondottakból az is leszűrhető, hogy a hazatérést szinte mindenik a kudarccal azonosítja. Hogy is jönne vissza az illető, amikor ebből szerinte nyilvánvaló lenne, hogy nem „sikerült” az élete, nem volt annyira ügyes, hogy ne valljon kudarcot, hogy ott maradjon. Na, én erre csak azt tudom mondani, hogy a környezet ezzel kapcsolatos kérdezősködése egészen pontosan egy hétig tartana, és erre fel lehetne készülni jó válaszokkal. Ha csak ennyi a baj… A gond azonban az, hogy mindez az esetleges visszatérő számára a véget nem érő kudarc képzetével azonos, ezzel a tudattal pedig nem lehet együtt élni…

Mi tehát a megoldás? Semmi biztató. Mert bár a társadalmi és gazdasági helyzettől nem lehet elvonatkoztatni, azt hiszem, hogy az „amerikai álom” megvalósítására való törekvés soha nem fog kimenni divatból. Az ismerősöm gyermekei, sok más honfitársunkhoz hasonlóan külföldön maradnak, és jobbik esetben azt a pluszt, ami a hazai keresetük fölött van nem orvosokra és gyógyszerekre költik. A lélekről, honvágyról meg továbbra sem beszélnek majd, mert az látszólag nem tartozik ide.

Én drukkolok nekik, ha már ezt a nehéz utat választották…