Brassóban élve nem nehéz azon elgondolkodnom egyik vagy másik nemzeti ünnep margóján, hogy vajon milyen lehet az ünneplés egy román–magyar családban. Ki és mit tűz ki magára március 15-én vagy december 1-jén? Mekkora tiszteletnek örvend az egyik, illetve a másik piros betűs nap? Egyáltalán viszonyulnak-e bárhogy is ezekhez a napokhoz az említett kétkultúrájú családokban?

Nem azért fontos ez az empátia-gyakorlat, hogy mások életében vájkáljak, teregessem a szennyest vagy épp a tiszta ruhát illetéktelenül. Hanem azért lenne fontos erről bármit is tudni, mert fokmérője lehet annak, hogy a mi társadalmunk mennyire teszi élhetővé vagy – épp ellenkezőleg – megélhetetlenné ezeket a napokat azok számára, akik nemcsak március 15-én vagy december 1-jén élnek együtt, alkotnak egy családot, szeretnének békességet, hanem az év összes többi napján…

Nem tudom, újdonságot mondok-e azzal, hogy beleborzongok már annak gondolatára is, hogy milyen érzelmi hullámvasút lehet mindez azokban a családokban, amelyekben nem közömbös az, hogy léteznek ezek a nagyon különböző ünnepek.

Vegyük kiindulópontként azt, ami visszajön a médiából. Mondjuk, ott ül a tévé előtt a magyar és román, illetve román és magyar identitással rendelkező gyermek március 15-én, aki az anyukája nemzeti ünnepéről azt hallhatja, láthatja például, hogy extra csendőri és rendőri készültség szükséges ahhoz, hogy az anyuka nemzettársai ezen a nevezetes napon nehogy sokadszorra is lecsatoljanak egy darabot az apuka által képviselt nemzet földjéből. Ezen kívül is volt ott valami incidens egy piros-fehér-zöld zászlóval, amelyről tudni véli, hogy az az anyuka nemzetének szimbóluma. Mind vitatkoztak róla, hogy az most legális vagy illegális Romániában, vagy leginkább a rendőri fellépés volt nem egészen törvényszerű…, nem lehet érteni, tudni. Tény az, hogy volt valami konfliktusféle.

És ott ül a gyermek a tévé előtt az apuka nemzeti ünnepén is, december 1-jén, amikor ilyen illegális dolgok nem történnek, mert ott minden legális és minden rendben van. De azzal az ünneppel meg az a gond, hogy azt mondták róla: anyuka nem ünnepelheti, nem ünnepelhetné, mert neki akkor leginkább sírnivalója lenne, anya sem tudja pontosan, hogy miért is. Tény az, hogy egyik ilyen nap sem olyan, amilyet – mindezeket látva és tudva – az ember úgy kívánna magának, mint a Mikulást vagy a karácsonyt. Először is azért nem, mert mindig csak a baj van velük.

Anya rendszerint elkapcsolja a tévét, hogy soha ne lehessen megnézni, hogy csatolják-e a földet, apa pedig többször is megjegyezte már, hogy azok mind hülyék, akik azt mondják, hogy anyának sírnia kellene december 1-jén. Különben is az száz éve volt. Azóta minden fejlődött, még Románia is, az anya nemzettársainak pedig nem kéne annyit siránkozniuk, hiszen minden joguk megvan, amit kiköveteltek. Épp a tegnap mondták, hogy Románia micsoda modell külföldön.

A gyermek meg ül, és semmit nem ért már az egészből. Az igazságot immár soha nem fogja megtudni, mert a földet se csatolják, és anya sem sír megrendelésre egy bizonyos napon...

Akkor most mi van?

Hát, pontosan ez van. Hogy semmi nincs. Csak lehetőségek a békétlenségre az év két olyan napján, amelyen nem lehet könnyű román–magyar házasságból született gyermeknek lenni. Mert hogy is lehetne az ilyen – akár csak fél füllel elkapott konfliktusok kapcsán – bármelyik szülőnek inkább igazat adni, mint a másiknak. Erre egyetlen, normális környezetben felnövő, egészséges gyermek sem lenne képes...

Én meg mindezeket végiggondolva azt sejtem: ha csak valamely tévén túli bölcsesség le nem száll ilyenkor ezekre a családokra, amelynek segítségével aztán mégis sikerül összebékíteniük, a kölcsönös elfogadás, és igen, végső soron a kölcsönös tisztelet szintjére feltornázniuk ezt a látszólag összebékíthetetlen két ünnepet a családban, akkor a másik élhető, méltányos változat az lehet, hogy egyszerűen kihúzzák ezt a két napot a naptárból. És az igazság az, hogy nagyon ez utóbbira tippelek, hiszen a család fenntartható békéje sem kutya (csak mi képzeljük úgy, hogy a piros betűs napok ennél fontosabbak)...

Nem tudom, csak feltételezem, hogy miként is zajlanak ezek a beszélgetések, nemzeti ünnepek egy vegyes családban. De nagyon jó volna, ha egyszer maguk az érintettek mondanák el, anélkül hogy úgy érezzék, csak kényelmes kíváncsiskodás van eme empátia-gyakorlatom mögött. Ha megtudhatnánk valamit a vegyes családok a valóságáról (vagy a sok-sok különböző, mégis hasonló valóságból össze tudnánk gyúrni egyet), akkor vegyes társadalmunk egy lépéssel közelebb állna ahhoz a felismeréshez, hogy mit szokott általában nagyon elrontani, amikor nem gondol rájuk is.

Mindenesetre, én már hosszú ideje sokat gondolok rájuk.

Mert együtt élek velük, és a nemzeti ünnepeken túl is érdekel a hogylétük...