Ha igazi nő lennék…,akkor azt, amit most írok, kicsit részegen írnám. Mert ugye, minden évben van egy nap, amikor a nőknek elnézik azt, hogy istenmárjásan megünneplik nőiségüket. Ez a legdivatosabb szokások legjava szerint úgy szokott történni, hogy az ember lánya összegyűjti a nőiségüket szintén ünneplő közeli és távoli barátnőit, akikkel együtt elvonul egy szórakozóhelyre, ahol aztán hajnalig futószalagon jönnek a koktélok, és röpülnek a férfi ruházatnak a megszabott illendőség határain már jóval túl lévő darabjai. A kockás hasizmok látványára és a betermelt koktélok hatására jó hangos visítozás teszi még ünnepélyesebbé a nemzetközi nőnap méltó megünneplését. Aki nem így ünnepel, az nem is igazi nő, csak a konyhai robotgép szégyenletes szinonimája…

De a viccen és az elmaradhatatlan nőnapi alkoholgőzön túl, mit is jelent úgy általában igazi nőnek lenni? Az utóbbi idők társadalmi vitái nem túl kecsegtető definíciókkal, lehatárolásokkal rukkolnak elő. Ilyen értelemben az igazi nőnek van egy „nyugati prűd” és egy „hazai belevaló” típusa.

Mert ugye, házunk táján minden nő, aki például a #metoo-kampányra nem mondta azt, hogy micsoda hülyeség, mondvacsinált baromság, az a „nyugati prűd” kategóriába tartozik (hogy most csak azt a kifejezést idézzem, amit megbír a virtuális nyomdafesték), aki pedig mélységesen elítéli, ostorozza és lehurrogja az egészet, az a „hazai belevaló” nő prototípusa. Ilyen értelemben Catherine Deneuve például nyugodtan költözhet szép Erdélyországba, én meg szívesen elköltözök a helyére, a prüdéria egyik fellegvárába, a bűbájos Párizsba. Ha csak ennyi kell ahhoz, hogy mindenki a helyén legyen, ezen ne múljon…

De kinek is jó ez az éles különbségtétel? Hogy is jutottunk oda, hogy a nőiességhez, férfiassághoz kapcsolódó témákat nem lehet már a maguk medrében tárgyalni, mert az egész egyetlen szempillantás alatt átcsap egyik vagy másik szélsőségbe.

Ennek az egyik magyarázat az lehet, hogy szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztunk a másikkal szemben, elvárjuk azt, hogy a másik nem képviselői beleilleszkedjenek valamely szűkre méretezett meghatározásba. Hogy rögtön a női oldallal kezdjük, már a férfiideál meghatározása is sántít: legyen szőke, kékszemű, jó humorú, kisportolt, de ugyanakkor megértő, elfogadó és még főzzön, mosson, takarítson is, ha lehet. Ezt támogatják a női magazinok. A férfi oldalon egy ugyanilyen túlzást találunk: legyen 60-90-60, okos és szemérmes, és még főzzön, mosson, takarítson is, ha lehet. Ezt ösztönzik a férfiaknak szánt folyóiratok is.

És akkor most mindenki nyugodtan jelentkezhet, aki egy ilyen férfit vagy nőt vett férjül vagy nőül, és a mai napig is együtt él vele… Más szóval, hagyjuk a tündérmeséket, mert ezekből származnak a bajok, mindannyiunk baja. Mert azzal röviden egyetérthetünk itt és most, hogy a fenti leírások csupán trófeákra, divatlapokból kilépő figurákra illenek rá ideig-óráig, nem élő, hús-vér nőkre és férfiakra, akikkel együtt is lehet élni harminc-negyven évig.

Egy előző írásom margóján felrótták nekem, hogy nem írtam le pontosan, mit is jelent a valódi nőiesség, valódi férfiasság, csak hivatkoztam rá. Most tetőzni szeretném a bajt, mert továbbra sem fogom leírni a pontos „meghatározást”. Úgy gondolom, hogy az, akinek ezt meg kell magyarázni, pontosan illusztrálja, hogy mi is a gond nemcsak a szűkebb, hanem a szélesebb társadalmunkban. A magam részéről a baj okát abban vélem felfedezni, hogy torz képünk van arról, hogy a másik nemnek mit is kellene domborítania ahhoz, hogy elégedettek legyünk vele. Azonban amíg az elvárások valóságalapját nem tisztázzuk magunkban, a nemi szerepeket nem határoljuk le legalább az élhető kompromisszumok szintjéig (vigyázat, ez egyénenként változik!), addig csak a „belevaló” és „prűd” meg ezekhez hasonló jelzőket fogjuk egymás fejéhez vágni, egymást tulajdonképpen állandó ellenlábasnak fogjuk tekinteni…

Egyetemista voltam, amikor az egyik haverommal (férfi az illető) taxival színházba mentünk. Nőiesen kipöccentettem magam, magas sarkút is húztam ez alkalomból. Beültünk a taxiba, amely sofőrjének én magam mondtam el, hová megyünk, majd kiszálltam az autóból, odagyalogoltam a pénztárhoz, kiváltottam a jegyeket, odanyújtottam a jegyszedőnek. Amikor a ruhatárhoz értünk, a haverom szeretetteljes dorgálás közepette megkért, hogy legyek szíves odaadni neki a jegyeket, hogy legalább az ültetőnek ő mutassa fel, mert az utóbbi röpke negyed órában lassan kasztrációs komplexusa alakul ki az én rohadt nagy függetlenségem és botor önállóságom margóján, miszerint őt mindössze egy színházba járó cserepes muskátlinak tekintem. Volt annyi eszem, hogy gyorsan elnézést kértem tőle, odaadtam a jegyeket, és a következő bő két órában azt tapasztalhattam meg, milyen kellemes is az, ha az ember lánya hátradől és hagyja, hogy a férfi úgy viselkedjen, mint aki megóvja és oltalmazza a hétköznapok olykor rohadtul terhes racionalitásától.

Nem tudom, mennyire sikerült illusztrálnom azt, hogy néha mindenkinek szüksége van arra, hogy a nő ne férfiként, a férfi meg ne nőként viselkedjen… Tény az, hogy ebből nem lehet szabályt gyártani, olyannyira helyzetre, kapcsolatra és egyénre szabottak ezek a dolgok.

Na és amíg itt elméleteket fabrikálok ezekről a dolgokról, kiderítettem magamról, hogy nem is vagyok igazi nő. Nem mentem március 8-án a barátnőimmel koktélgőzösen visítozni a kockás hasizmoknak. Pedig mehettem volna, ha nem lennék ennyire irdatlanul racionális, és nem gondolnám azt, hogy a nőiség ilyeténképpen történő megünneplésén a nők tulajdonképpen úgy viselkednek, mint a férfiak, a férfiak pedig a vetkőző nők szerepét kénytelenek betölteni. És végső soron azért, hogy az utóbbiak évente legalább egy nap maguk is érezzék, milyen az, amikor részeg egyedek üvöltenek a bájaiknak és tárgynak tekintik őket.

Az év összes többi napján ezeket a szerepeket a megszokott módon játsszuk…

Szépek vagyunk, ugye?!