Szívtáji bizsergéssel vegyes szkepticizmussal fogadtam a hírt, miszerint a Testről és lélekről című magyar filmet Oscar-díjra jelölték. A szívtáji bizsergés magának a filmnek szólt, amelyről nyugodtan kijelenthetem, hogy eddigi életem egyik legnagyobb mozgóképes élménye, a szkepticizmus viszont annak, hogy – minden népszerűsége ellenére – az Oscar-díj bárminek is a kvinteszenciája lenne. Olyan ez, mint amikor valaki megdicsér, akihez semmi vagy igen kevés közünk van. S bár minden évben el szoktam olvasni a díjak lajstromát, nem igazán tekintem referenciának, hiszen gyakorta elüt attól, amit én kelet-közép európai emberként a művészeti értékről gondolok. Többek között ezért sem tartoztam az Enyedi Ildikó filmje sikerének közösségi térben is örvendezők közé. Én már amúgy is kiosztottam neki a személyes Oscar-díjamat, így nekem a március 4-i díjkiosztó más szempontból lehet érdekes.

De a szkepticizmusomnak van egy másik oka is, amit az alábbiakban igyekszek kibontani, és ami ebben ez esetben fontosabb, mint az, hogy az Oscar mennyire mérvadó elismerés a mi valóságunkban.

Elöljáróban csak annyit, hogy a Testről és lélekről esetében nem egy etnospecifius jelleg, nem egy kifejezetten magyaros téma hódíthatja meg az Újvilágot, hanem egy ennél univerzálisabb világszemlélet. Tegyük hozzá gyorsan: nem egy uralkodó világnézetről van szó. Hiszen annyira eltűnt már ez a fajta világlátás a láthatárunkról, hogy akár azt is mondhatnánk: nagyon szép ez a jelölés, de a jelenlegi állás szerint nem valószínű, hogy díjra is váltható. És azért nem, mert sok mindent le kell vetkőzni ahhoz, hogy akár nézőként, akár zsűritagként eljusson hozzánk a film üzenete. Egy olyan másfajta nézői valóságba kell behelyezkednünk, amely a vegytiszta spiritualitásról szól, és amelyben kizárunk mindent, amivel a ráció bemocskolhatja a retinánkat.

Nem nagyon szeretem elmesélni a filmet, az előadást annak, aki még nem látta. Ezúttal sem vetemedem erre, így ez nem filmkritika, hanem egy, a film által elindított esszéisztikus gondolatsor. És persze, esélylatolgatás is, amelynek éppen az a szépsége, hogy vagy beigazolódik, vagy nem (drukkolok, hogy ez utóbbi történjen, mert – amint már említettem – Enyedi Ildikó mozgóképe nemcsak a berlini Arany Medvét és az amerikai Oscart, hanem a világ összes Arany Medvéjét és Oscarját megérdemli).

Na, de kezdjük a legelejével: hiszünk-e még az álmokban? Hiszünk-e egyáltalán abban, hogy ezek nem pusztán a napi események feldolgozásai, elfojtásaink éjszakai megnyilatkozásai, hanem ennél sokkalta többet jelentenek? Hiszünk-e abban, hogy az álomban a hétköznapi élet fölé helyezhető magasabb rendű találkozások is létrejöhetnek, amelyeknek hatását, töltetét csak az ébrenlét prózaisága ronthatja el, ölheti meg? És végül, hisszük-e azt, hogy a társadalom által, általunk „betegnek” nevezett egyének egy olyan fajta felsőbbrendűség letéteményesei lehetnek, amelyről „ép” ember még csak álmodni sem merhet? Na, ugye, hogy nem?! Ugye, hogy fenntartásokkal fogadjuk el mindezt, legföljebb amolyan „ja, létezhetnek ilyesmik is” formájában… Márpedig azon túl, hogy Enyedi Ildikó alkotásának filmezési technikája, szerkesztési elvei lenyűgöznek, pontosan erre, a tőlünk jobbára idegen világszemlélettel való azonosulásra hív meg, amelyben az időérzékelés is más, mint a mi valóságunkban. Így próbál ráhangolni arra a felismerésre, hogy a testben jól elrejtett, vagy éppen csapdába ejtett léleknek a határai nem azok, amelyeket mi eddig gondoltunk. És hogy az egyetlen határ tulajdonképpen a spirituális létezés (az álom) és a racionális létezés (az ébrenlét) között húzható meg. A többi mind-mind külsőség, amivel mi jobb híján igen intenzíven foglalkozunk hétköznapjainkban.

És miközben ezeket a sorokat írom, rá kell jönnöm arra is, hogy azt, amit a film recepciójának lehetséges akadályként beazonosítottam, tulajdonképpen a mozgókép által feldolgozott témák között is nyomatékosan jelen van. Hiszen arról is értesülünk, hogy mi történik a spirituális létezéssel, ha a ráció bonckése alá kerül, mi történik az álomértelmezéssel, ha illetéktelen emberek, „hentesek” (a világ, mint vágóhíd) karmai közé kerül egy olyan „nyersanyag”, amely nem fogható meg konkrétan, amelyhez tulajdonképpen nincs értelmezési kulcs.

És ennél többet erről nem is szeretnék mondani. Hiszen a filmet kell megnézni, nem utolsó sorban látni is kell lelki szemünkkel. Én mindenképp drukkolok Enyedi Ildikó filmjének azért, hogy minél többen esélyt adjanak maguknak elgondolkodni arról, amit üzen nekünk.

Mondjuk, a brassói mozi nézőterének látványa nem sok jóra enged következtetni. De hátha még sincs minden veszve és Amerikából is megérkezik a „visszaigazolás”, amely saját értékeink felismeréséhez olyannyira szükségesnek mutatkozik…