Magyarország vasárnap ünnepelte a kommunizmus áldozatainak emléknapját. 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjetek Kovács Bélát, a Kisgazdapárt elnökékét, és vette kezdetét a számtalan áldozattal járó kommunista diktatúra kiépítése. Ez a Kelet-Közép-Európa országaiban jó negyven éven át tartó ex lex állapot sajnos nem kizárólag a szovjetek műve volt. Ennek a – részben naivitásból, részben a humanista csomagolásban forgalmazott diktatórikus eszmékből következő – elembertelenedésnek (a Lukács György-féle kapitalista elidegenedés édestestvérének) a kialakításában a kelet-közép-európai társadalmak széles tömegei, s nem utolsó sorban az értelmiségi elit egy jelentős része is aktív szerepet játszott.

A kommunizmus bukása óta egy teljes generáció nőtt fel, melynek vagy azért nincsenek emlékei a kommunizmusról, mert tagjai még meg sem születtek, vagy azért, mert kiskorú lévén még nem voltak képes tapasztalataik értelmezésére, s ebben később maguk a szülők és a környezet sem nagyon segítette őket, hiszen a diktatúrában kisebb-nagyobb mértékben mindannyian besározódtunk. Vagy a karrier, vagy ilyen-olyan előnyöcskék megszerzése érdekében önként vagy majdnem önként együttműködtünk a rendszerrel. Nem kellemes ezt bevallani.

Nem is szokás.

Egyetemi tanítványaim, mikor a kommunizmus bűntetteiről beszéltem nekik, úgy néztek rám, mintha a Marsról érkeztem volna.

S talán épp ez a tény az, melynek figyelmeztetésül kellene szolgálnia.

A diktatúrák ugyanis soha nem egyik napról a másikra születnek. Mi hozzuk a nyakunkra őket. Főként azzal, hogy engedjük magunkat manipulálni. A diktátorok, akik legalábbis kezdetben soha nem egyes emberek, hanem jól körülhatárolt célok érdekében szerveződött embercsoportok, mindig a gyöngeségeinkre építenek. A kommunizmus az egyenlőség, testvériség, szabadság felvilágosodásból eredeztetett értékeinek ígéretével, a haladás-mítosz mézesmadzagjával, a „társadalmi igazságtalanság megszüntetésére tett lépéseivel” csalogatta szüleinket, sőt még bennünket, fiatalabbakat is a hálójába.

Hogy rövidesen kiderüljön: az egyenlőtlenséget egy új egyenlőtlenséggel (a testvérgyilkosságig irgalmatlan párthierarchiával), a szolidaritás (azaz a testvériesség) hiányát a gyűlölködés és kegyetlenség új, leginkább az inkvizíció korára emlékeztető formáival, a tőkének való alávetettséget a pártállam titkosrendőrségének való a perverzitásig embertelen (lásd: Danilo Kiš) kiszolgáltatottságával, vagy a lágerélettel (lásd: Alexandr Szolzsenyicin) cserélte fel. A munkásosztály megnyomorítását az „osztályellenség” szó szerinti kiirtásával. De mire ez kiderült, már valóban tehetetlenek voltunk, legalábbis külön-külön mindenki annak érezte magát. A közösség nevében hatalomra juttatott „élcsapat” ugyanis éppen a közösségi lét alapjainak felszámolásával, az egoista, mert csak önnön életét, érdekeit, apró kis hatalmacskáit szem előtt tartó individuum antiindividualista „kultuszával” szilárdíthatta meg fennállását. Az egyetemes bizalmatlanság és a kölcsönös félelem igazgatott mindannyiunkat. A munkásosztály (egymás közt ironikusan emlegetett) önuralma csakis ezen az egyéni önzésen, a mások iránti irigységen, gyűlöleten vagy pusztán csak közömbösségen alapulhatott.

Nem csoda, hogy ez az „új embertípus” a kommunizmus összeomlása után mohón csapott le az anyagi javak felhalmozásának szabadságára, a meggazdagodás lehetőségét kínáló új testvériség (a korrupciós hálózatok keretében kialakuló összefonódások) lehetőségére, és arra az egyenlőségre, mely a különbözőségek tagadása révén a társadalmat (nem kevésbé perverz technikákkal) továbbra is kiszolgáltatja a hatalmasoknak.

Mert hát utópiákban (egyetemes ember, egységes emberiség, korlátlan szabadság, mindenkire kiterjedő szolidaritás) ma sincs hiány.

A közösség mítoszának helyébe az immár a szó közvetlen és átvitt értelemében is meztelen individuum mítosza lépett. Az osztály vagy a nemzet jogainak helyébe az egyetemes (tehát elvben minden embert megillető) emberi jogok. S az ezekre alapozott korlátlan szabadság. Ma is mindent szabad, amit szabad. A cenzúrát a politikai korrektség helyettesíti. A titkosrendőri terror helyébe a titkosszolgálati figyelmesség lépett. A mindannyiunkra gondot viselő technika. A CSEKA, a Gestapo, az ÁVO, a Securitate verőlegényeit ölhetné a sárga irigység. Ma már a tortúrát és egyéb testet-lelket megterhelő feladataikat a szupermodern technika tapintata helyettesíti. Senkit nem kell vallatni, úgymond. A titkosszolgálatok számítógépes adatbázisai többet tudnak rólunk, mint mi önmagunkról.

Az egyetemes emberi jogok nevében azonban fergeteges tempóban növekszik a társadalmi egyenlőtlenség. A szabadság hovatovább az egyéni és közösségi önpusztítás szabadságává fajul. S az elképzelhetetlenül nagy vagyonok birtokosai természetesen a sajtót, a politikát, az igazságszolgáltatást is kezükben tarthatják. Akárcsak a kommunista diktátorok és azok területi helytartói. Következésként a testvériség (a hatalmasok testvérisége) is tovább virágzik. A kommunizmus áldozatai még ép lélekkel haltak bele a testi tortúrába, a mi lelkünk egyre gyakrabban kilátástalanságba rokkan bele. Gondosan ápolt, jól táplált testtel.

Ami meg a haladást illeti, hát abból – azt hiszem – épp most adtam ízelítőt …

Az emlékezést legillendőbb a – nem csak a kapitalizmusba, de a még meg sem valósult kommunizmusba belepusztult – József Attila egyik híres, Ős patkány terjeszt kórt miköztünk… kezdetű versének utolsó szakaszával zárnom: „S mégis bízom. Könnyezve intlek,/ szép jövőnk, ne légy ily sivár!.../ Bízom, hisz mint elődeinket,/ karóba nem húznak ma már./ Majd a szabadság békessége/ is eljön, finomul a kín –/ s minket is elfelednek végre/ lugasok csendes árnyain.”