Gyertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,/ vigyázó szemetek BERLINRE vessétek! Batsányi híres sorait már jó ideje így kell átfogalmaznunk. Mert ami ott történik, előbb-utóbb bennünket is utol fog érni. S ez esetben is a szó negatív értelmében. Batsányiékat még a francia nacionalizmus érte utol, bennünket a német „humanizmus” fog – nem kevésbé keserves következményekkel – utolérni.

Susanne Gaschke Olvasni, írni, gondolkodni? című, a Die Weltben megjelent írásában meglehetősen siralmas képet fest a német oktatási rendszerről. „Az iskolák és a főiskolák manapság nyilvánvalóan azt tekintik legfőbb feladatuknak, hogy a tanítványok jól érezzék magukat az intézményben. Egyetlen diákot sem szabad túlterhelni, stresszelni vagy lekicsinylő jeggyel megbántani. És mivel a dicséret és a jó jegy a kellemes közérzet elengedhetetlen feltétele, a nevelendő tanítványokban meredeken növekszik az előbbiek iránti igény – teljesen függetlenül attól, hogy rájuk szolgáltak vagy sem. Ha az így szerzett jegyekkel is elégedetlenek lennének, akkor ők maguk (vagy a szülők, illetve azok ügyvédjei) egészen csinos kellemetlenségeket zúdíthatnak tanáraik nyakába.”

Az persze igaz, hogy a tanítás csak és csakis akkor válhat hatékonnyá, ha élmény. De egy órát élményszerűvé lehet tenni azzal is, hogy a tanár viccekkel (esetleg éppen disznó viccekkel) szórakoztatja (nála gyakorta felvilágosultabb) tanítványait vagy engedi őket azzal szórakozni, amire éppen kedvük támad. De az óra valódi élménnyé csak azzal tehető, hogy a tanár az ismeretszerzés, a felfedezés, a megvilágosodás örömével ajándékozza meg tanítványait. Már akiket lehet. Mert nem mindenkit lehet. De egy normális oktatási rendszerben, akiket nem lehet, azoknak nem is lenne mit keresniük a középiskolában vagy az egyetem padjaiban.

Csakhogy a Susanne Gaschke által felvázolt elvek közvetlen folyományaként nagyon is van amit „keresniük”. Ráadásul egy olyan világban, melyben az értékelés alapkövetelmény. Ugyanis a társadalom életük minden további lépésénél értékeli azokat a teljesítményeket, melyekre ilyen körülmények közt „jobbára” képtelenek. Ekképpen csupán egy sorsával elégedetlen, beképzelt és arrogáns csőcselék „nevelődhet”. Tömegméretekben. A mindenkori forradalmak romboló csőcseléke, mely majd fiaink és unokáink nyakára hozza a (mindig szebbnek aposztrofált) jövőt. De mert a gyűlölködésen és az épp aktuális szólamok szajkózásán kívül egyébhez jóformán senki nem ért, forradalmi hévvel fogja irtani azokat, akik nem hajlandók vele egyet érteni.

A folyamat – mindenekelőtt – a tanárokat teszi tönkre (ha már nem tette). A tekintély, a jellem és a személyiség szisztematikus leépítése egy olyan korszellemet teremt – írja az idézett pedagógus –, melyben a szakértők és az elitek válnak megvetés és szánalom tárgyaivá. Egy olyan világot, melyben legfeljebb egy amerikai elnöknek jár ki a megtiszteltetés, hogy a „saját fejével gondolkodhasson”.

A folyamat persze ismét csak az úgynevezett felvilágosodásban gyökeredzik, mely paradox módon – éppen a saját fejjel való gondolkodás bűvöletében – vak indulattal fordult minden hagyomány, minden tekintély, minden, múltból örökölt szokás és tudás ellen. Csakhogy, amint azt Gabriel Liiceanu Nebunia de a gândi cu capul propriu (azaz A saját fejjel való gondolkodás őrültsége) című könyvében briliánsan bizonyította, a tanárnak az oktatási folyamat bármely szintjén a szó hagyományos értelmében vett mesternek kell lennie. Olyan embernek, aki nem gondolatokat önt át – valamiféle szimbolikus tölcsérrel – tanítványai „definíció szerint” üres agyába, hanem – egy bábaasszonyhoz hasonlatosan – gondolatokat segít világra jönni. Aki Szókratészként jobbára csak bábáskodik a születésnél. Aki nem csak segíti, de bizonyos értelemben segíti is a tanítványt, s akinek tekintélye is ebből a gondolatok születésének csodájában való együttműködésből fakad.

A tanulás munka, méghozzá a legkeményebbek közül való. A jó tanár, a mester igazi tudománya abban rejlik, hogy a munkát magát varázsolja szórakozássá. Önélvezetté. Hiszen mindenfajta szórakozás a velünk született képességek felfedezésével és kibontakoztatásával járó (ezúttal szó szerinti) élvezet.

A bábáskodásra azonban nem mindenki képes. Arra, hogy mesterré válhass, már eleve mesternek kell születned. Nem vagyunk egyformák, vannak szuperintelligens emberek, akik tanárnak csapnivalók, nem azért, mert nem nevelték tanárrá őket. Dehogy! Egyszerűen azért, mert nem annak születtek.

A felvilágosodás szellemi forradalma (mely kezdetben maga is mámorító csoda volt, csak most önnön paródiájává torzulva válik fokozatosan rettenetté) a génkészlet és a kulturális öröklődés együttesének köszönhette szellemi erejét. A generációkat egymáshoz láncoló szelekciós folyamatokban. Nemcsak a céhek halmozták fel generációkon át a képességeket, de a művészek (zenészek, festők, költők) családokon átívelő és családokat társító generációi is. Akárcsak a híres tanárnemzedékek. A középkor – öntudatlanul – a növény és állatnemesítéshez hasonló embernemesítést folytatott. Sőt, még a jobbágysorban felbukkanó nagy tehetségeknek is megvolt a kitörési lehetőségük. Eklatáns példa Szent István Magyarországa.

Manapság a középszer, a beképzelt tudatlanság sorozatgyártása folyik. Világszerte. (Ami nem jelenti azt, hogy ne léteznének ma is léteznek „beltenyészetek”, de ők már régen nem az emberiséget, hanem a világ mind embertelenebb urait szolgálják. Következésként előbb-utóbb ők válnak majd a lázadó csőcselék első áldozataivá.) A „végeredmény” már nálunk is világosan érzékelhető.

Tessék csak kommenteket olvasgatni!

Fotó: msecnd.net