Milyen jó fej bírók vannak az egyesült államokbeli Virginiában, ahol öt vandalizmussal vádolt fiatalt arra ítéltek, hogy kultúrafogyasztással tegyék jóvá bűntetteiket. Bezzeg nálunk fényéveknek kell eltelniük ahhoz, hogy egy ilyen igazságszolgáltatásbeli bölcsességnek akár a közelébe kerüljünk. Elmondom, hogy miért, de lássuk előbb az amerikai történetet.

Az öt előállított kiskorú arra vetemedett, hogy rasszista és obszcén szövegeket írt egy baltimore-i iskola műemléképületének falára, ahová zömében afroamerikai diákok járnak. A bíró viszont úgy döntött, hogy a tudatlanságra alapozott teribilista cselekedetnek egy ehhez mért büntetése kell hogy legyen. Nem, nem kukoricán kell térdepelniük, és nem is közmunkát kell végezniük. Ennél „súlyosabb” ítélet született az általunk gyakorta felületesnek és engedékenynek nevezett huszonegyedik századi Amerika egyik igazságszolgáltató intézményében: a vádlottaknak harmincöt könyvet kell elolvasniuk (köztük Hemingwayt és Arthur Millert), tizennégy filmet kell megtekinteniük (például az Abraham Lincoln életéről készült mozgóképet), és mindenek tetejében még két múzeumot is meg kell látogatniuk. Eme kulturális alámerülésnek pedig egy-egy esszé kell hogy legyen a végeredménye, amelyben egyszersmind a kifogásolható tettek magyarázatának is ott kell ékeskednie.

E nemrégiben történt amerikai eset apropóján eljátszadoztam a gondolattal: hogy is nézne ki ez az ítélet egy romániai bíróságon, mondjuk, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport meggyalázói esetében (akikből az évek során szerintem már egy osztályteremre való összegyűlt). Hogyan nézne ki például az, ha egy echte román bíró azt mondaná, hogy a rongálóknak záros határidőn belül el kell olvasniuk például az összes magyar népmesét, amely Mátyás királyról szól, és magukba kell szippantaniuk az összes olyan regényt, amely az igazságos magyar király alakját megidézi, netán a történelemkönyvek vonatkozó részeit is. Persze, román fordításban. Végül pedig egy kolozsvári rajzversenyen is részt kellene venniük, amelynek témája a város nagy szülöttjének emlékéve.

Azt hiszem, hogy erre a fantazmagóriára sokan mondanák azt, hogy viccnek nem lenne rossz. És igazuk is lenne, mert ahhoz, hogy egy, a virgianiaihoz hasonló ítélet megszülessen nálunk, annyi feltételnek kéne teljesülnie, hogy annak se szeri, se száma, mint a népmesében a szegény ember gyermekeinek.

Na, de vegyük akkor az első és legfontosabb feltételt: a törvény embereinek kézre kéne keríteniük végre a szoborcsoport megrongálóit, hogy aztán annak az igencsak sokat emlegetett független igazságszolgáltatásnak a szolgáltatásait igénybe véve, szembesíteni lehessen őket a tetteik törvényi következményeivel. Hát, igen, a kultúrafogyasztásról szóló ítélet projektje már itt megfeneklene. Mert ezek jelenleg „teljesíthetetlen” feladatoknak bizonyulnak az illetékes hatóságok számára. Úgyhogy el sem jutunk annak a bírói bölcsességnek a megidézéséhez, amely folytán a tetthez mért büntetés ténylegesen egy röpke elmerülés lehetne a magyar irodalomban, történelemben.

És ha ezt mind abszolválná is a hazai társadalom, még mindig ott van a fordítások fogas kérdése, mert mondjuk, azt is meg kéne kérdeznünk – ezúttal magunktól –, hogy ebben a pillanatban elő tudnánk-e kapni a mellényzsebünkből egy olyan kimerítő bibliográfiát, amely a fent felsorolt magyar irodalmi és tudományos kincsek román fordításait tartalmazza. Bizonyára össze tudnánk írni néhányat, de ez a lista eléggé foghíjas lenne. Na, de ne akadjunk fenn azon, hogy mi lenne a mi dolgunk egy centenáriumi Mátyás-évben…

Időzzünk el inkább azoknak a képzeletbeli címoldalas beszámolóknak a képzeletbeli címeinél, amelyet egy ilyen kultúrafogyasztásról szóló ítélet előidézne, amelynek tárgya a magyar kultúra, szenvedő alanyai pedig a román nemzetiségű vádlottak lennének. Gondolom, hogy abban mindnyájan egyetértünk, hogy a magyar szalagcímek jubilálnának, örömujjongnának, miközben a román szalagcímek ennek szöges ellentétei volnának, és megtorlásért kiáltanának.

És akkor itt le is állnék a képzeletbeli helyzetek felsorolásával, mert a végén még kiderülne, hogy egy olyan társadalom a miénk, amelynek különböző nemzetiségű közösségei teljesen párhuzamos valóságokban élnek. Ráadásul fényévekre ama bizonyos „felületes” és „engedékeny” amerikaitól…