Kicsit kétkedve, egyre sorjázó előítéletekkel olvasgattam minap azokat az eszmefuttatásokat (több ilyennel is találkoztam a világhálón), amelyek szerint sokkal kevesebbet kellene dolgoznunk, és minden rendben lenne. A legújabb ilyen elmélet szerint egy háromnapos „munkahétnek” köszönhetően például egészségesebbek lennénk és boldogabbak, na meg képzettebbek is, mert lenne idő a kikapcsolódásra, a tanulmányokban való elmélyedésre. Ráadásul a gazdaság sem látná kárát ennek, mert csak a munkát fizetnék ki, nem pedig az így elnevezett, de valójában rosszul kihasznált napszakot. Ez nem egy túlfizetett naplopó elmélete, aki munkaidőben inkább az észt osztja, hanem egy mexikói milliárdosé, aki csak tudja, hogy mit beszél (gondoltam magamban).

Eljátszadoztam ezzel a gondolattal, s amikor már eldöntöttem, hogy mennyire hízelegne nekem egy ilyen gyökeres társadalmi pálfordulás (mert ehhez egy egész struktúra kell, nem elég az egyéni döntés, ami akár az éhkoppal is egyenlő lehet), rájöttem, hogy ennek megvalósítása titáni erőfeszítésembe kerülne. Egy ilyen rendszerre átállni kihívás lenne számomra, és nem is éppen a gyenge fajtából, hiszen zsenge ifjúkoromtól az az ideálkép lebeg előttem, hogy csak az lehet sikeres, s egyszersmind boldog, aki reggeltől napestig robotol, és közben egyre csak azt ismételgeti, hogy semmire nincs ideje. Egy ilyen ember mit is tudna kezdeni két extra szabad nappal? Még belegondolni is veszélyes…

A „jó” hír az, hogy nemcsak én vagyok így ezzel, hanem ahogy végignézem, a környezetem közel 85 százaléka. Hiszen természetes számunkra az, hogy fontos családi eseményeket napolunk el azért, mert péntek estére még becsúszott egy váratlan munka, amin aztán egész hétvégén dolgozunk. És akkor már jöhet is a hétfő, hogy elölről kezdhessük az egészet.

„Azért élünk, hogy állandóan foglaltak és fáradtak legyünk” – állapította meg sztoikusan, félig viccesen, félig meg komolyan a minap az egyik ismerősöm, aki éppen egy ilyen hétvégi projekten dolgozott. És tényleg. Semmi nem annyira idegen tőlünk, mint a jótékony és egészséges semmittevés, amit legalább akkor beválthatnánk, amikor ez hivatalosan megengedett. De nem. Mert a munkamánia az egyetlen társadalmilag is elfogadott függőség, amelyről csak azért van ennyire piszokul jó véleményünk, mert nincs egy egészen pontos, tiszta képzetünk arról, hogy meddig tart a munka és hol kezdődik a dependencia. Vagyis van, de nem vonatkoztatjuk magunkra. Mert ha valaki például belehal a túl sok munkába, és erről fő műsoridőben tudomást is szerzünk két projektírás között, róla rögtön megállapítjuk, hogy egy ilyesfajta dependencia áldozata lehet. És passz. Szombat este ugyanúgy leülünk dolgozni, mert a határidő, az határidő.

Néhány éve, amikor barátaimmal a görögországi Szalonikibe látogattunk, mélységesen elcsodálkoztam azon, hogy egy verőfényes szeptember eleji munkanapon dél tájt tele vannak a kávézók, zsibong a korzó a lelkes sziesztázó görögöktől, és azon elmélkedtem: vajon mennyire lehet gazdag ott mindenki, hogy ezt megengedheti magának (amikor én még egy rövidebb kávészünetre is a laptopommal szoktam menni)? És ahelyett, hogy akkor, a kultúra őshazájában megtanultam volna azt, hogy miként kell másként tekinteni az élet dolgaira, ma ugyanúgy elcsodálkozom a negyvenes szomszédomon, ha egy héten többször is „munkaidőben” sétáltatja a kutyáját (jól működő üzlete van, ahová nem kell túl gyakran bejárnia). S bár tudom, hogy nem nekem van igazam, hanem nekik, nagyon nehéz reflexszerűen el nem ítélnem és nem lustaságnak titulálnom ezt az „életművészetet” (egyelőre nevezzük így).

Mivel a rendelkezésemre álló modell és a megszokás ereje is sokkal nagyobb, nem igazán tudom elképzelni magam Carlos Slim mexikói milliárdos háromnapos munkahétről szóló ötlete egyik harcos hazai zászlóvivőjeként. De arra mindenképp megkérem majd a hozzám közel állókat, hogy szóljanak, ha már javában dúl ez a fajta normalitás. Hátha még a nyugdíj előtt fel tudok zárkózni az új trendhez. Persze, a gyógyszergyáraknak, a társadalmi betegségek kutatóinak és a gyorsétkezdéknek is meg kell élniük valamiből, úgyhogy egyáltalán nem valószínű, hogy ez az az irány, amely felé tartunk.

Fotó: cbc.ca