Majdnem leájultam a cipőmről a múltkoriban, amikor egy kisnyugdíjas ismerősöm azt ecsetelte boldogan, hogy milyen olcsó is a 35 lejes jegy Mága Zoltán koncertjére és mennyire örül, hogy volt még hely egy ilyen nagy művész produkciójára. Ugyanaz a néni át szokta utazni a fél várost, hogy 50 banival olcsóbb tojást vegyen, nyugdíjának fele a gyógyszereire szokott elmenni. Ennek fényében nem hinném, hogy éppen olyan olcsó az a nagyon olcsó jegy, de nem akartam elrontani az örömét. Csupán bosszankodtam magamban, hogy néhány héttel korábban egy komoly színházi vendégprodukcióra alig akadt vevő a 20 lejes, kedvezményes nyugdíjas jegyekre.

Ez a rövid tényfelsorolás sokakat megmosolyogtathat, hogy milyen naiv is vagyok, hiszen a tömegkultúrára mindig is több vevő akadt, mint a magaskultúrára (amely alatt itt olyan értékközvetítő közegre gondolok, amely hatása által picit előbbre lendíti világunkat, némi gondolkodásra sarkall). No de ez a sztori is szépen illusztrálja azt, amit számtalan formában látunk magunk körül, és amit a továbbiakban vita tárgyává szeretnék tenni: az emberek úgy gondolják, hogy annak, ami nem hozzáférhető, a művészi értéke is nagyobb, mint annak, amit szinte dobnak utánuk. Minél több a kedvezmény, annál kevesebbeket érdekel, és annál többet kell fektetni a népszerűsítésbe.

Hogy is jutottunk ide? Vagyis oda, hogy szinte fejre állunk azért, hogy a néző bejöjjön például a színházba, kifizesse a jegyet, és mondjuk, ne a harmadrangú mozifilmeket válassza (ott bizony jó borsosak a jegyárak) ha „kulturálódni” akar.

Az okok közül csak egy az, hogy amióta a közösségi hálóba belebonyolódtunk, már kevésbé vagyunk közösségi lények, kevesebbet áldozunk kultúrára is.

Egy másik okot abban vélek felfedezni, hogy az előző „demokráciából” – többek között – kidobtunk egy olyan szokást, hagyományt, amit nem biztos, hogy abban a formában (hiszen akkor kötelező volt), de mindenképp meg kellett volna őrizni. Nem szeretnék általánosítani, de tapasztalatom szerint igen ritka jelenség az, hogy a középiskolásokat rendszeres színházlátogatókká neveljék az irodalomtanárok. Ráadásul, ha jól számolom, akkor mára már tanárrá nőt az a nemzedék is, amely szintén a szabadság „kitörésének” ürügyén nem volt rendszeres színházlátogató. És ez a két nemzedék – éppen azért, mert kimaradt az életéből ez a szokás, hagyomány – nem fogja megcáfolni az idősebbeknek azt a megjegyzését, hogy „nem megyek színházba, mert nekem túl modern az, amit ott csinálnak” (olyan színház is van, ahol célirányos akcióval igyekeznek ezt a nagyon buta előítéletet lebontani). Marad tehát az igencsak kétes értéket jelentő kabaré, mert azon csak röhögni kell gondolkodás nélkül és kész. S ami még ennél is szomorúbb: a megfelelő információk és műveltség híján nem alakul szükségletté a színházlátogatás. Az időben távolabbi perspektívákat mindenki képzelje el magának…

Azért hoztam fel példaként a színházat, mert látványosabban bemutatható az, amit itt kifejteni szeretnék, de ugyanez igaz a múzeum- és galérialátogatásra is. Múzeumba is maximum csak Firenzében megyünk, és egyáltalán nem sajnáljuk kifizetni érte a 25-30 eurót sem, teszem azt. Ahová ingyenes a belépő és nem kell sorban állni, mint az Ufizzinál, oda be sem megyünk, nem érdekes, nem éri el az ingerküszöbünk…. (Pedig, tudják meg tőlem: fantasztikus élményekkel lehet így is gazdagodni.)

Tehát, ott tartunk, hogy mennyire hiányzik az oktatásból ez a fajta nevelés (is). Igen, abból a sanyarú sorsú agyonsanyargatott oktatásból, amely jelenlegi állapotában zömében szükségtelen információkat szajkózó félművelt zombikat dob ki magából. Azt minimum megtehetné, hogy némi művészeti műveltséggel is felstafírungolja a pácienst, amikor útjára bocsátja.

A színházak egyike-másika próbálkozik valamilyen formában a közönségneveléssel. Szinte mindeniknek van valamilyen közönségnevelő akciója (hiányt akarnak pótolni!), vagy minimum diákbérlet-ajánlata (van ahol nem is egy ilyen bérlet van). Azonban ezek valójában marketing-akciók, amelyek nem találkoznak azzal, az oktatás részéről jövő „bátorítással”, megerősítéssel, ami minimálisan szükséges ahhoz, hogy ténylegesen hatékony legyen. Ilyen értelemben a színházak önmarketingben csúcsokat döntögető produkciógyárakká válnak (mert az újabbnál újat szolgáltatni kell szédületes gyorsasággal), amelyek alacsony jegyárak mellett próbálják évadról évadra összehozni azt, hogy érje a széle a hosszát. Mindemellett, ugye, meg kell harcolniuk a szemét-dömpinggel is, amely hatalmas bevételt produkálva, roppant „olcsó” (nem, nem 35 lejes) jegyárakkal virágzik rendületlenül. Mindeközben mi, roppant kártékonyan azt gondoljuk, hogy a komoly kulturális termékek alacsony ára majd megoldja azt, amit a nevelés elmulaszt. Nem fogja!

Summa summarum: aki a magaskultúrának – színháznak, operának, galériának, múzeumnak – jót akar, nemhogy nem teszi kedvezményessé a hozzáférést (itt nem a hátrányos helyzetűekre gondolok), hanem egy olyan árat szab, amely azt üzeni, hogy „itt, kérem, érték született, tessék megfizetni”. Nem azt mondom, hogy kopasszuk meg a közönséget, hanem azt, hogy ne azt üzenjük a jelenlegi „reálértékkel”, hogy bármelyik utcasarki kocsmaasztalnál ülve létrehozható másodlagos terméket takar. Ezt Nyugaton már réges-régóta tudják, kicsit tanulhatnánk tőlük.

Lehet, hogy naiv vagyok, de akkor ugyanilyen naiv az a borász is, aki arra kérdésre, hogy mi különbözteti meg a jó bort a rossztól, egyértelműen és gondolkodás nélkül rávágta, hogy: az ára.

Boldog magyar kultúra napját mindenkinek!

Fotó: szentgotthard.hu