Amikor a hollywoodi botrány kapcsán elindult hazai #metoo-kampányhoz magam is csatlakoztam egy rövid Facebook-bejegyzés erejéig, nagyon sokat vacilláltam, hogy vajon alkalmas-e ebben a formában színt vallani. Hiszen ezzel sok jóhiszemű férfiismerősömet késztetem arra, hogy szégyenkezzen nem túl tisztességes társai miatt. Ráadásul abban sem hittem, hogy egy sima hashtag bármin is változtatna, jobb belátásra kényszerítené azokat, akik nem tudják, hol az udvarlás, a nőkhöz való bármiféle közeledés határa. S akkor meg minek?

Ebben találkozik a véleményem, jobban mondva a szkepticizmusom a Biró Béláéval, aki iránti tiszteletem egykori kollégaként nem tegnaptól vagy tegnapelőttől datálható. Magam sem hiszem azt, hogy egy ilyen jellegű kampánynak számszerűen kimutatható eredményei lennének, hogy ettől kevesebb lenne a zaklatott nő vagy látványosan csökkenne a zaklatók száma, és megnőne azoké, akik kiállnak mea culpázni, hamut szórni a fejükre stb.

De egy nagyon fontos haszna mégiscsak lehet ennek a nemzetközi kampánnyá nőtt jelenségnek. S ez éppen a civilizált vita, az egyformán létjogosult álláspontok mértéktartó ütköztetése.

Magam is egy ilyen véleményt szeretnék megfogalmazni tőlem teljesen szokatlan szelídséggel (aki feminista kirohanásra vár, kérem, kattintson).

Rögtön azzal kezdeném, hogy: ha ez a #metoo-zás ilyen méretű kampánnyá duzzadhatott, annak mégis van valamiféle oka, magyarázata. Kampányt nem lehet egy olyasmire építeni, ami nincs, mert előbb-utóbb kilógna a lóláb. És akkor itt jönne az óhatatlan különbségtétel aközött, ami Hollywood környékén zajlik (és ami legutóbb épp az Aranyglóbuszt temette maga alá), illetve ami a mi házunk táján végbement egy sokkalta szelídebb változatban. Mindenesetre, amikor sarkos, szinte elmarasztaló véleményt alkotunk a jelenségről, akkor a hazai lecsapódásával mindenképp számolnunk kell, mert ez utóbbi talán jobban érint bennünket. De erre visszatérek…

Minden kampány némiképp a túlzások terepe. Egy hatásos kampány pedig akkorát szól, hogy azt még a legeldugottabb zugban is meghallják. Ezzel semmi gond nincs, nem róható fel egyetlen ilyen megmozdulásnak sem az, hogy sikeres, hogy kihat a társadalomra. A figyelemfelkeltés pedig értelemszerűen nem arról szól, hogy leülök a barátnőimmel egy szoba sötétjébe, megbeszéljük egymással, hogy kinek mennyire rossz, aztán mindenki hazamegy, és nyugodt lehet, hogy ezzel nem bántott senkit. Ezt Hollywoodban minden jel szerint nagyon jól tudják, s bár erőteljes túlzásnak tartottam az Aranyglóbusz „feketézését” (nem ünnepeltek, hanem gyászoltak!), be kellett látnom, hogy hatását illetően nem volt éppen elhanyagolható. Ezt így kell csinálni! Itt szeretnék mindenkit gyorsan megnyugtatni afelől, hogy hasonlót itthon nem lehetne domborítani, mert a nők nincsenek olyan hatalmi pozícióban, hogy az megfelelően nagyot csattanjon. De ez ismét egy másik beszélgetés.

Mi történt ezzel szemben itthon? Sokunk nőismerőse szelíden jelezte, hogy „hát, igen, #metoo”. Ezt pedig aligha tehette azért, hogy növelje a népszerűségét. Valamennyi hozzám közel álló nő, aki a hastag-et megosztotta legfőbb tudatában van annak, hogy nálunk a nőket ért bármiféle bántalmazás – zaklatás vagy nemi erőszak – esetén sokkal elterjedtebb az áldozathibáztatás (túl rövid volt a szoknyája, mély a dekoltázsa, csábos a mosolya, különben is miért ment oda, miért nem pofozta fel stb.), mint az áldozattal való együttérzés. Tehát mindenképp rosszabbul áll a szénánk, mint általában a nőknek Oprah Winfrey vagy Catherine Deneuve hazájában…

Nőismerőseim közül sokan inkább azt gondolták, hogy végre van egy keret, amelyben elmondhatják, hogy bizony nekik is volt részük nőként olyan megaláztatásban, amelyből kisebb-nagyobb sérülésekkel másztak ki. Nem hiszem, hogy bármelyikük is úgy gondolna vissza arra az esetre, hogy miért is nem kent le egy jókora pofont az illetőnek. Én például határozottan elutasítok minden ilyen jellegű agressziót, még akkor is, ha az illető megérdemelné, megérdemelte volna. Ide nem kellene eljutni a poénos udvarlással, mert ez egyformán kínos (kéne legyen!) mindenkinek. S ha el is csattanna egy pofon, attól még az ember lányában mély nyomokat hagy az eset. Tehát ugyanott állunk pofonnal is, ahol anélkül.

Szóval, úgy látom, a hazai #metoo-színvallás egyfajta közösségivé tett, de egyéni pszichés felszabadulás volt egy olyan trauma vagy nagyon kellemetlen helyzet alól, amelyben egy nő nem nőnek, hanem tárgynak, vagy talán még ennél is rosszabbul érezte magát (de ezt a pszichológusok jobban meg tudják fogalmazni). A magam részéről csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy illene már rájönni: az udvarlásba – még akkor is, ha neveltetésünk igencsak engedékennyé tesz bennünket a túlkapásokkal szemben – nem fér bele éppen minden. És itt a határ. Pontosabban ott, ahol egy nő meghúzza, nem pedig ott, ahol az össztársadalmi engedékenység meghúzza helyette. És nem, a „véletlenszerű” tapogatás és ízléstelen „bókok” nem tartoznak, nem tartozhatnak bele az udvarlásba, bárhonnan is közelítjük meg. Egy plasztikusabb párhuzammal élve: ha a múzeumban nem illik hozzányúlni mindenhez, ami megtetszik, akkor egy szép nő lábát vagy keblét vajon miért lehetne fogogatni? Még ha csupán egy csodás tárgyként tekintünk is rá, ami nem túl szép, de nagyon is létező megközelítés...

Ez nem „újprüdéria”, hanem egy józan ésszel megfogalmazott jogos kérés minden férfi irányába. Mert bármennyire is szeretjük őket, bármennyire is szeretnénk azt, hogy férfiasságuk érintetlen maradjon, ehhez a presztízsmentéshez azért nekik is hozzá kell járulniuk, azt hiszem…

S hogy továbbra is az itthoni dolgainkat emlegessem: a sör, a medve és a nő egy szuszra történő felsorolásának hazájában én még azt sem tartom véletlennek, hogy egy olyan „feminista koholmány”, mint az RMDSZ Nőszervezete nem a női hatalomátvétel stratégiája köré épített megmozdulást, hanem elindította a Neeeem! kampányt, amellyel a nők elleni erőszakra hívja fel a figyelmet, számadatokkal is kimutatható problémáról beszélt jóval a hollywoodi botrány előtt. Persze tudom, az akció elsősorban nem a „sima” zaklatásról szól és a kezdeményezők sem öltöztek talpig feketébe, hogy kellőképp kiüssék a biztosítékot, de attól még érdemes lenne odafigyelnünk arra, hogy miről is beszélnek…

Végezetül, Biró Bélával együtt magam is aggódom, hogy mivé válhat a nőiesség, illetve a férfiasság egy-egy ilyen önmagunkkal való össztársadalmi szembenézés után. Bár szerintem nem kell túlságosan aggódnom, a dolog bravúrosan megoldódik, gyorsan visszaáll a rend. S bár nem egy eltévedt udvarló tenyér lesz az okozója, de egyik-másik nőtársam harmadik nap ismét elkezd látni a fél szemével.

Persze, csak nőiesen.

Fotó: timedotcom.wordpress.com